Egy marék idegen

Dylas mutató ujjaival megnyomkodta a szemgolyóit. Néhányszor erőteljesen pislantott, majd újra belenézett a mikroszkópba. Órák óta dolgozott. Hol a számítógép monitora előtt, hol a kukkolócsőben fárasztotta a szemét. Már mindenfélét látott, csak azt nem, ami előtte volt. Indulatosan hátralökte magát gurulós székével.

– Nem megy! Nem találom a megoldást! – kiáltotta némi keserűséggel a hangjában.
– Ilyen hamar feladod? – lépett oda hozzá Asthalina a szomszéd helyiségből átsétálva.
– Hamar!? Egy hónapja próbálkozom minden irányból, de nem megy! – fakadt ki ismét a férfi.
– Gondolkozzunk logikusan – mosolyodott el erre a nő.
– Ahhoz már fáradt vagyok.
– Mi okozza a legnagyobb akadályt, hogy megtaláld a helyes megoldást?
– A vírus elleni védekezés rendkívül nehéz, hiszen a vírus enzimje számos hibát ejt.
– Értem, de akkor ezek szerint nem tökéletes.
– Éppen ebben áll a nehézség. A hibákat semmilyen mechanizmus sem javítja ki, így a kialakult variációk száma egyenlő a végtelennel. Ez teszi hatékonnyá, és legyőzhetetlenné. Képtelenség erre vakcinát kitalálni.
– Úgy tűnik, igazad van, de én nem hiszem, hogy létezik legyőzhetetlen vírustörzs.
– Köszönöm a bíztatást! Aranyos vagy! Tudom, hogy meg fogom találni, de azt hiszem, mára feladom a küzdelmet.
– Na látod! Ezt próbáld meg elérni a vírusodnál, hogy feladja, mint most te is.
– Nem is mondasz hülyeséget! Eddig le akartam győzni, de mi van, ha inkább kifárasztom?
– Vagy elveszed előle azt, amivel erőben tartja magát.
– Az nem járható út. A vírus, hogy úgy mondjam, az immunrendszerrel táplálkozik. Ha kiirtom előle, nem teszek mást, mint amit a vírus tesz. Kinyírom azzal a szervezetet.
– Az univerzumban mindennek megvan a maga ellenfele. Vagyis az egyensúly fenntartása érdekében a táplálékláncolatnak nem eleje és vége van, hanem szépen körbeér az egész. Neked csak meg kell találnod, mi az, ami a vírusoddal táplálkozik.
– Hm! Iszom egy kávét és folytatom. Adtál egy ötletet – állt fel a férfi a székéből és elindult a folyosó végén található kiskonyhába.

Arvo egyedül volt a felhőkarcoló tetején. A peremen ülve nézte a mélyben lüktető forgalmat. Az este nem volt hűvös, bár ez már egyáltalán nem érdekelte. Huszadszor köszönt el gondolatban a családjától, de képtelen volt megmozdulni. Megbabonázta, de meg is ijesztette a látvány. Azt hitte, könnyebb lesz megtennie. Hetek óta nem látott más kiutat szorult anyagi helyzetéből. Volt munkája, de egyik ismerőse miatt belement néhány kétesebb üzletbe. Akkor jó ötletnek tűnt. Gyors és tiszta nyereséget látott a lehetőségben, de tévedett. A családja is bajba kerülhet, ha nem sikerül rövid idő alatt némi készpénzt keresnie. Tettét akkor határozta el, amikor kiderült, hogy az életbiztosítása rosszul lett megfogalmazva. Illetve, jelen esetben neki kedvező módon. Azért egy ismerős ügyvédnek megmutatta, kikérve a szakmai véleményét.
– Bizony barátom! Erre a kötvényre akkor is kifizetik a halálod esetén az összeget, ha öngyilkos lennél, mert egyáltalán nincs beleírva ennek kizárása – mondta Arvonak, mikor rákérdezett erre.

Az ügyvéd nem fogott gyanút, mivel ezt csak olyan mellékes hangsúllyal kérdezte jóval több és más jellegű kérdés után.
”Igen. Így jó. Feleségem és a gyerekek jövője ezzel hosszú időre biztosítva.” – sóhajtotta, miközben az épület tetejének peremén talpra állt. Kissé könnyes szemmel nézett a szemben lévő ház oldalfalára. Hatalmas reklámtábla éktelenkedett ott. Rajta a felirat.

”Keressen rövid idő alatt sok pénzt! Keressen annyit, amennyit megérdemel! Keressen minket! Gyógyszerkutató és Fejlesztő Intézet.”

Arvo gondolkodóba esett.
„Ha már úgyis meg akarok halni, akkor miért ne keressek jóval több pénzt a családnak, mint amennyit a biztosító fizet? Azt így is, úgy is megkapják, de ha nem a tetőről ugrom le, hanem az intézetben halok meg, akkor még több pénzt kapnak!”
Tudta, hogy az Intézet folyamatosan keres önként jelentkezőket a kísérleteihez. Azt is hallotta, hogy nagyon jól fizetnek. Ha pedig a jelentkező nem éli túl valamelyik alkalommal a kísérletet, a családnak fizetnek. Ez már jó ideje törvényes keresetnek számít. Nem tilos, hiába a még ma is sok embert megmozgató tiltakozó szervezet. Szerződést írnak, amiben az ember eladja magát egy időre és kész. Senkinek semmi köze hozzá. Ha túléli a szerződött időt, akkor bőségben élhet tovább. Ha nem …

Mord, az Intézet igazgatója elégedetten nézte számítógépe monitorján a kutatócsoportja eredményeit, miközben irodájában várta a tudósokat. Asthalina, Dylas, és Norhan egyszerre érkeztek meg. Csendben leültek mindhárman a főnökükkel szemben elhelyezett székekre, és figyelmesen néztek Mord szemébe.
– Nagyon meg vagyok elégedve a munkájukkal! – kezdte.
– Sajnos, jelenleg holtpontra jutottam – hajtotta le a fejét Dylas.
– Ha nem hinnék a tudásában, nem alkalmaztam volna önt. Szerintem, szép eredményeket ért el eddig, és semmi sem indokolja, hogy ne bízzak továbbra is a sikerében.
– Köszönöm!
– Szóra sem érdemes. Önök mind nagyon sok pénzt keresnek nekem, és emberek millióinak segítenek megtalálni bajaikra a megoldást. Az önök munkája nem csak a legújabb gyógyszerek kifejlesztését segíti elő, hanem rengeteg fontos tudományos felfedezést is tesznek közben. Hogy mennyire vagyok hálás, azt minden héten kifejezem azzal, amikor utalok a bankszámlájukra.
– Egy olyan intézetben, ahol mindent megkap az ember a tudományos munkájához, igazán öröm dolgozni! – szólalt meg Norhan, amit Mord egy apró mosollyal nyugtázott.
– Jó, hogy éppen ezt hozta szóba. A földalatti csarnok teljesen készen van. Az ön munkája rengeteg éhezőn fog segíteni, ha sikerrel fejleszti tovább a Napfény nélküli mezőgazdasági kísérleteit. Kiváltképp, ha sikerül létrehoznia azt az általános permetszert, ami nem tartalmaz az életre veszélyes összetevőket.
– Asthalina sokat segített nekem ebben, amikor megmutatta a különböző növények szirmai és a fibonacci számok közötti matematikai, térgeometriai összefüggéseket – válaszolta Norhan.
– Térgeometriai? – nézett nagyot Dylas. – A fibonacci számokat eddig csak síkban ábrázolva láttam.
– Éppen ebben sikerült megtalálnom az áttörést a fejlesztésnél. Síkban ábrázolva és összekötve a számokat, egy csigavonalat, egy síkspirált kapunk, de ha térben is ábrázoljuk ezeket a számokat, akkor egy egészen egyedi spirált láthatunk. Minden pontnak van térbeli elhelyezkedése, így a számoknak is, ha pontokként ábrázoljuk. Ez a térbeli spirál segített előállítani olyan növényi DNS-t, ami …
Nem fejezhette be a mondatot, mert Dylas a DNS szó hallatán felugrott, homlokára csapott és rohant is kifelé az ajtón. Mielőtt azonban végleg eltűnt volna, visszadugta a fejét az irodába.
– Elnézést! Sürgősen ki kell számolnom valamit, azaz, meg kell néznem, illetve össze kell hasonlítanom, vagyis, köszönöm az ötletet! Rohannom kell! – azzal becsukta maga után az ajtót.
Dylas most már jókedvűen mosolyogva csörtetett végig a folyosón a laborja irányába. Érezte, hogy nagyon közel került a megoldáshoz. Ha sikerül, amit így fejben elképzelt, megvan a halálos kór elleni vakcina.

Arvo nyugodtan feküdt az ágyában. Saját szobát kapott, mert a lehető legkeményebb kísérletre szerződött. Éppen a legnagyobb elérhető összeg miatt. HIV vírussal fertőzték meg, mert állítólag az Intézet megtalálta az ellenszert, és most ki kell próbálni a hatékonyságát. Egyáltalán nem rettent meg, amikor a felsorolt lehetőségek közül választva közölték vele, mit vállal magára ezzel a szerződéssel. Volt más lehetőség is, de azokért nem fizettek annyit, mint ezért a kísérletért. Mesebeli összeg szerepelt a szerződésben.
Ahogy ott fekve körülnézett a szobában, már az járt a fejében, hogy akár túl is élheti, ha egyszer megvan az ellenszer. Azt holnap fogja megkapni. Hagytak már elég időt a vírusnak, hogy szaporodjon a szervezetében. Holnap majd „ráeresztik” a csodaszert. Még nézelődött egy kicsit, azután szép lassan álomba merült.

Asthalina, Norhan és Dylas egy bárban ülve iszogattak. Szabadnapjuk volt, de nekik ilyenkor is az jelentette a szórakozást, hogy együtt beszélgettek a munkájukról. Vérbeli tudósok voltak. Nem létezett számukra más elfoglaltság.
– Tulajdonképpen mit is csináltál? – kérdezte Norhan Dylast.
– Ti adtátok az ötletet. A fibonacci számok segítségével létrehoztam egy ideális DNS spirált, amit bekódoltam egy rákos szövetbe.
– Nem értem, ez mennyiben segíti a kísérletedet? – kérdezte Asthalina.
– Régóta tudjuk, maga a rák nem betegség, hanem talán az egyik legősibb sejthalmaz, amit az univerzum azért hozott létre, hogy mindent túléljen. Ennek a sejthalmaznak az a dolga, hogy folyamatosan termelődjön. Minden emberben ott vannak, de csak akkor okoznak halálos megbetegedést, ha nincsenek megfelelő kontroll alatt. Ha legyengül az immunrendszer, megszűnik a kontroll és kész a baj. Nos, a HIV vírus is az immunrendszert támadja, de mi van akkor, ha egy olyan ősi sejthalmazba botlik, amelyiknek az a dolga, hogy túléljen mindent?
– Még mindig nem világos, hova akarsz kilyukadni – kortyolt az italába a megjegyzés után Norhan.
– Az ősi sejthalmaznak, a ráknak a DNS-ét átkódoltam a fibonacci számok által létrehozott ideális DNS mintájára, tehát mindent meg fognak tenni annak érdekében, hogy a HIV vírusok ne szaporodjanak el. Az emberi szervezet örök harcmezővé válik kettőjük számára. A HIV kordában tartja a rákos sejteket, a rákos sejtek pedig nem engedik hozzáférni a HIV vírusokat az immunrendszerhez. A páciens tünetmentessé válik.
– Ezzel azonban nem győzted le a HIV vírust! – jegyezte meg Asthalina.
– Ez igaz, és ráadásul a HIV-vel fertőzött emberek továbbra is fertőzőek lesznek mások számára, de mégsem kell félni, hiszen ha mindenki szervezetében ott lesz az átkódolt sejthalmaz, mindenki tünetmentesen él tovább.
– Ez fantasztikus! Igyunk a sikeredre barátom! – nyújtotta a poharát koccintásra Norhan.
– Azért várjuk csak meg a végeredményt! – jegyezte meg Asthalina.

Arvo már napok óta nem tudott felkelni az ágyból. Nem érezte rosszul magát, de ahányszor csak szeretett volna kimászni, nem tudta megmozdítani a végtagjait. Mintha az izmai nem engedelmeskedtek volna agya parancsának. A legfurcsább az volt a számára, hogy napok óta nem jött senki be hozzá. Azt nem láthatta, hogy a tudósok is otthon feküdtek, és nem tudtak felkelni az ágyukból.
Egy reggel azonban meglepődve tapasztalta, hogy könnyedén sikerült felállni az ágyból. Első útja a fürdőszobába vezetett. Nem a szükség vonzotta oda, hanem a tükör. Kíváncsi volt arra, hogyan nézhet ki az arca, miután már legalább három napja nem evett semmit. Igaz, éhesnek sem érezte magát. Amikor megpillantotta a tükörbeli önmagát, ordítani szeretett volna. Elfutni valamerre, de helyette csak nézte azt a két hatalmas mandulavágású sötét szemét, ahogy apró orra felett fénylett. Háromujjú kezével tétován végig simította szürkéskék arcbőrét, majd nagy csattanással vágódott el a járólapon. Elájult.