Ők is tanyán éltek, mint mi, csak jó nagy távolság volt a két tanya között. Irén néni, édesanyám nővére, ennek ellenére, gyakran megfordult nálunk. Különösen nyáron, amikor kerékpárral lehetett közlekedni. Hozta két kisebb gyerekét, egyik elöl ült, másik hátul a csomagtartón, Feri, az unokabátyám pedig már maga hajtotta a kerékpárt. Irén néni csak belökdöste gyerekeit a kapun, édesanyámra bízva őket, mondván, csak szétnéz a heti piacon. Általában, jó hosszúra nyúlott az a nézelődés, mert mindig csak estefelé érkezett értük.
Édesanyámnak volt dolga a még alig tipegő unokaöcsémmel, amellett még ebédet is kellett főznie a sok gyereknek.
Az unokahúgom egy évvel volt fiatalabb nálam. Őt rám bízták: menjetek játszani!
Nekem nem volt mehetnékem. Irigykedve, majd féltékenyen figyeltem, Anya milyen jól elvan az öcsivel. Nagyokat kacagott, miközben óvta, vigyázta minden csetlő-botló lépését. Tényleg aranyos kis krapek volt, még fel is ajánlottam, hogy vigyázok rá, amíg Anya az ebédet főzi. Azonban, édesanyám elhárította a segítségem, azt mondta, megoldja. Játszani küldött.
Elindultam megkeresni Ferit. Vele jobban szerettem játszani, sőt, vele már beszélgetni is lehetett, komoly és okos nagy fiú volt. Három évvel volt idősebb nálam. Meg is találtam gyorsan, de nem örültem neki. Ott ment Apa sarkában, követte mindenhová, mintha csak az árnyéka lenne. Aztán hallottam, amint Apa szólt neki:
– Hozd ide a kalapácsot, fiam! – és Feri futott a kalapácsért, és boldog örömmel leste Apa minden szavát. Ez mindig az én dolgom volt eddig. Én adtam Apa kezébe a szerszámokat, nekem szólt, engem kért meg, hááát mi történik itt? Nem, ilyen nincs. Az öcsém Anyát sajátította ki, a bátyám Apát, és az én nyakamba varrják a retkes unokahúgomat. Nem, és nem! Csak azért sem játszom vele. Állandóan ott visszhangzott a fülemben Apa szava: Fiam!
Nagy szomorúságomban leültem egy farönkre, s egy gallyal rajzolgattam a porba.
– Gyere mááár játszaniii! – kezdett el nyafogni az a rusnya kis béka. Nem is szóltam hozzá, csak azért sem. Előbb Anyához futott bepanaszolni engem, hogy nem akarok vele játszani.
– Dehogynem akar, csak menjél szépen, s játszatok! – hallottam Anya hangját. S akkor jött ő.
– Gyere játszani! Anyukád is azt mondta, muszáj velem játszanod!
Muszáááj? Hogy nem szakad az ég erre a kis varangyra? Csak azért sem szóltam hozzá. Tovább duzzogtam. Ő viszont, futott Apához árulkodni. Egyszer csak Apa hangja harsant a levegőben:
– Kislányom, miért verekszel? Ne bántsd a kisebbet! – Meg voltam döbbenve. Tudtam, hiába is mondanám, hogy nem verekedtem, csakis neki hinnének. Forrt bennem a düh. Akkor megfogadtam, hogy sohasem fogom szeretni az unokahúgomat, s titokban abban is reménykedtem, egyszer megfojthatom ezt a kis kígyót…
Aztán, amikor Irén néni megérkezett, kicsit helyre rakta a lelki békémet. Hozott cukorkát, s én is ugyanannyit kaptam belőle, mint az ő gyerekei. Egyébként is, Irén nénit szerettem. Nagy darab, molett asszony volt, nagyokat és nagyon harsányan tudott kacagni. Amikor megjelent, hamarosan rengett az egész ház a nevetéstől.
Így ment ez egy ideig, aztán történt valami.
Egész nap nagy munkában voltunk édesanyámmal. Túrót készítettünk, vajat köpültünk. Előfordult, – különösen nyári időszakban – olyan sok tejet adott a tehén, hogy nem tudtuk elfogyasztani. Ilyenkor a feleslegből túró, vaj készült, amit édesanyám elvitt a heti piacra eladni. Nagyban folyt a munka, másnap kora reggel ment Anya árulni a piacra. Ilyenkor, ha Apa is ráért, mindig ott sündörgött körülöttünk, tréfálkozott velünk, vagy vicces történeteket mesélt. Szerettem az ilyen harmonikus, közös családi munkát, együttlétet. Amikor minden kész volt, akkor Anya a túrót feldarabolta, félkilós csomagokat mért ki és gondosan zacskóba zárta. A vajat is kimérte, szép kis téglákat formázott belőle, majd zsírpapírba csomagolta. Édesapámra az a munka hárult, hogy előkészítse a vödröt. Hosszú kötelet kötött rá, akkor gondosan bele raktuk a túrót, vajat, s leengedte azt a tizenkét méter mély kútba, majd a kötelet kikötötte a kútoszlophoz. Ez volt ugyanis a hűtő. Olyan jól megkeményedett a vaj reggelig, olyan frissen, hidegen tartotta a túrót a kút friss vize, hogy annál jobb hűtőt szerintem, azóta sem találtak fel.
Másnap, Anya már kora hajnalban elment a heti piacra. Olyan nyolc óra körül pedig, beállított Irén néni a gyerekeivel. Apa kerek perec megmondta neki, hogy viheti őket oda, ahonnan hozta, mert ő ugyan nem vállal ennyi gyereket, különben is dolga van. Irén néni úgy megharagudott, hogy azon a nyáron nem is jöttek többé. Én tulajdonképpen nem bántam, különösen akkor nem, amikor olyan két hét múlva, Feri beállított, egyedül. Azt mondta, hogy elengedték, és ezentúl gyakrabban fog jönni hozzánk. Mindenesetre, estefelé Apa hazakísérte Ferit, hogy biztos legyen benne, a szülei engedélyével járhat hozzánk.
Ezentúl a nyarakat mindig együtt töltöttük. Feri többet tartózkodott nálunk, mint otthon, már családtagnak számított. Néha még összeszorult a torkom, amikor észrevettem, nem csak Feri szereti Apát, hanem Apa is őt. Tudtam, hogy fiút várt helyettem, és biztosan csalódást okoztam neki azzal, hogy lány lettem, de nem volt mit tenni, hiszen Ferit én is szerettem. Apa viszont, Feri személyében megkapta a rég áhított fiút.
Azon a napon is nálunk volt Feri. Kora nyári nap volt, éppen akkoriban kezdődött a vakáció. Feri már ipari tanuló volt, tizenhat éves, a kovács mesterséget választotta.
Barkácsoltak valamit egész nap Apával, én viszont Anyának segítettem a konyhán.
Aztán ebéd után azt mondta Feri, hogy majd együtt kihajtjuk a kondát délután. Nemrégen kezdődött az aratás, de a földünkkel határos búzatáblát már learatták. Oda hajtottuk a kondát, s boldog voltam, hogy Feri velem tartott. Örültem, hogy most mégis engem választott, nem Apát.
Előzőleg a vihar ledöntötte a búzát, s ott, ahol teljesen földre fektette, ott nem tudta a kombájn learatni. Letaposva bár, de a kalászok is a száron maradtak. Egy ilyen helyre hajtottuk a kondát, hadd lakmározzanak. Feri viszont, szalmabálákból, épített egy magas falat, amire lépcsőn tudtunk felmenni, s aztán felültünk a szalmafal tetejére, hogy belássuk a terepet, rálássunk a kondára, és beszélgettünk. Még soha annyit nem beszélgettünk előtte, mint akkor. Csak ültünk ott a szalmabálák tetején, az alkony pírja befestette az eget, nem tudtunk betelni vele. Ma is bennem él a kép, olyan elevenen, bármikor előhívhatom és csodálhatom. Fájdalmasan szép volt az az alkony, nem is felejtem el soha, mert akkor láttam Ferit utoljára.
Másnap kaptuk a hírt, hogy meghalt a nagymamám. Délután viszont, jött Irén néni, kereste Ferit. Azt mondta elment reggel otthonról, ugyanúgy, mint mostanában minden nap, azt hitte itt találja. Ha nem ide jött, akkor hová mehetett? Feri másnap sem került elő. Irén néni őrjöngve zokogott a temetésen, úgy, olyan hangosan, ahogy korábban kacagni szokott. A nagymamámhoz túlságosan nem kötődtem, de Feri miatt, majd meghasadt a szívem.
Feri keresésében édesapám is részt vett. Felkutatták az osztálytársait, a falusi kovácsot, akinél a szakmát tanulta, szomszédokat, ismerősöket, meg ismeretleneket is, mégsem akadtak a nyomára. Múltak a hetek s kezdett bennünket elhagyni a remény.
Talán három hét múlt, vagy négy, amikor a rendőrség behívatta Feri szüleit. Ismertették velük a nyomozás eredményeit. Újvidéken leszállítottak a vonatról egy kamasz fiút a kerékpárjával együtt, mert nem volt jegye. A fotó alapján azonban nem sikerült beazonosítani. A dátum viszont stimmelt, azon a napon tűnt el Feri. Aztán, Szlovéniában a hegyekben próbált átkelni a határon néhány suhanc, a határőr rájuk lőtt, de nem találták őket, valószínűleg átjutottak a határon. Semmi konkrétum nem áll a rendelkezésükre, de tovább kutatnak.
Ezek az információk újra felkavarták a lelkeket. Aztán, újabb hét elteltével ismét hívatta a nyomozó hatóság Irén néniéket. Találtak egy kerékpárt elhagyva a szlovén hegyekben, ott, ahol a határsértés történt. Újvidékre hozatták, oda kellett utazniuk, hogy beazonosítsák.
Apa is velük ment. Apa is látta. Ferié volt.
Apa örült, hogy legalább életben van. Azzal vigasztalt engem, hogy Feri ügyes gyerek, lám sikerült neki átjutni a határon, megcsinálja a szerencséjét bizonyára. Láttam Apán, hogy lassan belenyugszik, várta még ugyan az újabb információkat, de hiába, nem történt semmi.
Bennem a fájdalom akkor már haraggal párosult, majd teljesen úrrá lett rajtam. Feri készült a szökésre, ki tudja mióta. Hogyan tudta megtenni, hogy egy szót sem szólt? Hogyan tudott elmenni búcsú nélkül? Miért nem jelentkezett azóta sem? Sorjáztak bennem a kérdések, amire nem tudtam a választ. Haragudtam rá! Haragudtam, mert átvert bennünket… mert elhitette velünk, hogy szeret minket… mert fájdalmat okozott az édesapámnak…
Tíz év telt el. Én már Újvidéken éltem, dolgoztam. Szüleim házat vettek a faluban és beköltöztek a tanyáról. Hamarosan a földet is elvették tőlük, a faluhoz közelebb kaptak egy ugyanakkora parcellát.
Egy alkalommal, amikor hazalátogattam, Anya azzal fogadott, hogy levél jött Feritől. Előbb nem jelentkezhetett, mert visszatoloncolták volna. Tíz év elteltével azonban, elnyerte az ottani állampolgárságot. Franciaországban él, s a Francia Idegenlégióban teljesít szolgálatot.
Az Idegenlégiót, addig hallomásból sem ismertük, de miután szüleim elolvasták a levelet, Apa elment a szomszéd faluba, felkereste azt az embert, aki húsz évet szolgált a Francia Idegenlégióban. Nekem Anya mesélt annak borzalmairól, amit az egykori légióstól Apa megtudott. Könnyű volt becserkészniük a hajléktalan, éhező fiatal srácot, akinek nem volt senkije, semmije, a parkokban aludt, s alamizsnáért könyörgött…
Apa hallgatott, a végén csak annyit tett hozzá, végtelen szomorúsággal:
– Hát, Feri is megtudta, ki a magyarok Istene.
Apa is katonaviselt ember volt, harcolt az orosz fronton a negyvenes években, magam is tudtam milyen borzalmakon ment keresztül… Akkor értettem meg, tizenhat évesen, Feri nem számolhatott azzal, hogy mi mindenen kell keresztülmennie, milyen veszélyek leselkednek rá, milyen borzalmakat kell átélnie, s végül a Légió csapdájába esett…
Szántam-bántam már, hogy képes voltam tíz éven át haragudni rá, holott azt sem tudtam, milyen borzalmakat kellett ez idő alatt átélnie. Mondhatnám, maga választotta ezt az utat… de mit tudhatott ő tizenhat évesen a világról, az életről?…
Akkor bocsátottam meg Ferinek.
Most azon tűnődöm, vajon Feri lelkébe is beleégett akkor, ott kinn a tarlón, az az utolsó közös naplemente?… Minden bizonnyal, gyakran eszébe jut, ahogyan nekem is, mert mindegy hová tartunk, vagy hová érkezünk, azt nem lehet, és nem is szabad elfelejteni, kik voltunk, és honnan indultunk.
17 hozzászólás
Drága Ida !
Remek történet, nagy érdeklődéssel olvastam, természetesen megint remekül megírva.
Az élet furcsa dolgokat művel velünk, néha sohasem tudhatjuk meg a választ, még a
magunkban feltett kérdésekre sem.
Remélem ő sem felejtette el az utolsó közös naplementét…
Szeretettel ölellek:Zsu
Drága Zsu!
Köszönöm, hogy olvastad ezt az írásomat is, és egyben elnézésed kérem, hogy ilyen sokára reagálok a hozzászólásodra. Sajnos, az utóbbi időben gyengélkedem. Ha túl leszek rajta, majd újra leszek, mint régen. Köszönöm a megértésed.
A hozzászólásodat is megköszönöm. Nem volt könnyű megírni ezt a történetet, mert újra éltem a gyerekkor szépségeit, s ebben az esetben a fájdalmait egyaránt. Örülök, hogy hitelesnek találtad, és tetszett a történet. Köszönöm szépen.
Ölellek
Ida
Kedves Ida!
Nagyon megható és elgondolkodtató történet. Vannak vissza-visszatérő emlékek, amiket sosem tudunk feledni. Nagyon szépen, igényesen írtad le unokatestvéreid iránt érzett unszimpátiádat, majd később az idősebb fiú iránti szereteted.
Érthető, hogy annak idején féltékeny voltál unokatestvéreidre, hiszen nagyon szeretted Szüleidet. Tetszik, hogy a rövid történetben ismét betekinthetünk az akkori tanyasi életbe. Nem volt könnyű élet, és mégis szép, mert természetközeli.
Sajnálatos, hogy rokonod is beleesett az Idegenlégió csapdájába. Biztosan neki is eszébe jutnak azok az idők, amiket Szüleidnél töltött. Gratulálok szép írásodhoz!
Sok szeretettel: Matild
Kedves Matild!
Köszönöm a kedves sorokat, s egyben nézd el nekem, hogy ilyen sokára reagálok rá, de igencsak gyengélkedem mostanában és biztosan megbocsátasz nekem.
Még egyszer hálásan köszönöm.
Szeretettel!
Ida
Valós történet gondolom, voltak idők amikor a szökések divatban voltak. Egyetlen mondat van amit nem értek. Ki volt az a fiatal srác aki a parkokban aludt, és akit becserkésztek? Idegenlégiós nem lehetett, a légióból fiatalon nemigen lehet meglógni, túl fiatalon fel se vesznek. Egyébként tetszett! Szeretettel: István
Kedves István!
A kérdésedre a válasz "Ki volt az a fiatal srác…?" – az unokabátyám, és az Idegenlégió embereinek volt könnyű dolga, hogy becserkésszék. Valószínűnek tartom, hogy semmilyen ellenállásba nem ütköztek, mivel nagy bajban volt szegényke.
Bocsásd meg nekem ezúttal, ha nem elég érthetően fogalmaztam.
Egyébként jól látod, valós a történet. Köszönöm, hogy olvastad.
Szeretettel
Ida
Kedves Ida!
A fiatalság kalandvágya sokszor erősebb, mint a józan esze. Végül van aki jól jön ki a kalandból, van aki meg nem. Általában arról hallunk, aki "megcsinálta a szerencséjét" a szökésével. Azokról nem sokat hallani, akik nem így jártak.
A Francia Idegenlégió manapság elsősorban békefenntartóként működik közre a háborús konfliktusokban, de az Öbölháborúban is részt vettek.
Szépen írtad meg az unokabátyád történetét, kár, hogy a levelét nem idézted, hogy ő hogyan élte meg a távollétet.
Judit
Kedves Judit!
Unokabátyámból, minden bizonnyal kőkemény katonát faragtak, soha nem írt érzelmekről. Kivételt képez csupán az első levele, amiben, szigorúan tényként írt arról, hogy sokáig parkok padjain töltötte az éjszakát.
Azt hiszem, édesapám megállapítása nagyon helytálló volt.
Köszönöm, hogy olvastad ezt a régi történetet, ami igencsak megborzongatott amíg írtam, mert újraéltem minden fájdalmával együtt.
Ida
Kedves Ida !
Érdeklődve olvastam a novelládat. Tetszett az a környezet leírás azt meséled el ahogyan édesanyád mellett tüsténkedtél. A tanyasi élet szabadsága. A Feri ragaszkodása hozzád. Nekem is volt egy ismerősöm aki katonaként akart átszökni Ausztriába ötvenhatban. Aknára lépett és odalett az egyik lába. Nem sikerült neki a szökés.
Még nyugdíjat sem kapott szegény.
Szeretettel olvastalak és gratulálok, Zsófi
Köszönöm, Zsófi kedves, hogy itt találtam az üzeneted, és ne haragudj, hogy ilyen sokára reagálok rá, de mostanában sokat gyengélkedem.
Sajnos, mostanában nem igen írok, de nagyon örülök, hogy érdeklődsz a novelláim iránt, és örülök, hogy ez is tetszett. Nehéz a fájdalmas emlékekről írni, szinte újra éli az ember minden mozzanatát, talán azért is volt nehéz hozzáfogni ennek a történetnek a megírásához. Köszönöm, hogy rátaláltál és olvastad.
Szeretettel
Ida
Nagyon szép történet. Minden apró részletét kedvelem. Főleg azért, mert sok olyan dolog van benne, amivel személyesen találkoztam. Őszintén megvallom, hogy Feriben csalódtam. Nem volt neki olyan rossz dolga, hogy el kelljen szökni. Persze a kalandvágy…! Na, az nem mindig végződik sikerrel. Nagyon tetszett a történeted. Gratulálok: István
Örülök, hogy tetszett a történet és emlékeket ébresztett benned.
Bizony a kalandvágy olykor tévútra viszi az embert. Sohasem volt bátorságom megkérdezni Ferit, hogy ha újra kezdhetné, vajon megtenné-e újra. Ezen sajnos, már semmi sem tud változtatni. Köszönöm, hogy olvastad ezt a történetet.
üdvözletem
Ida
Édes Idám !
Remélem múlóban van gyengélkedésed. A rovatod vár türelmesen. Gyógyulj hamar. Ezt a szép őszi napsütést pedig fordítsd a javadra, sütkérezz sokat a napon.
Szeretettel ölellek, Zsófi
Kedves IDA,szívből gratulálok kedves alkotásodhoz.Nagyon tetszett;engedd meg,hogy biztassalak,alkoss meg sok ilyen "mélységes őszinte ,emberi érzésekről,életmódról&tapasztalatokról maradandó alkotásokat.Kívánok,kellemes MINDENSZENTEK ÜNNEPET&ŐSZI HÁLAADÁST&HELLOWEEN[igaz,ez Európaiaknak=KARNEVÁL,érzést ébreszt]Jó életerőt&végtelen szeretet&igaz társakat&újra erős alkotói kedvet,hogy meg sok ilyen&folyamatosan szép értékek születhessenek a közeljövőben is.Szeretettel&tisztelettel;SANKASZKA/ALEJANDRO/SUNLOVERD/MASAJISTAS/NOVELISTAS/CA.USA&EU&BP.HU
Kedves sankaszka, köszönöm, hogy olvastad a történetet, hogy időt szántál rá, s nagyon örülök, hogy tetszett. A jókívánságaidat is megköszönöm és az üzeneted.
szeretettel
Ida
Kedves Ida!
Alkotásod olvasmányos, érdekes, igaz történet. Mennyi minden eszébe jut az embernek a gyermekkoráról, családjáról…
Érdekes, a fiatal fiúk kalandvágya, mire képesek titkolt vágyuk megvalósításáért. Az egész történet érdekes, olvasmányos.
Szeretem olvasni minden írásodat. S nekem az a tapasztalatom, hogy nem kell történetekért a szomszédba menni, hiszen ott van előttünk mindaz, amit életünkben átéltünk, csak papírra kell vetni.
S mennyi emlék rögzítődik bennünk gyermekkorunkban, különösen azoknak, akik vidéken falun vagy főleg tanyán éltek. A mai generációnak fogalma sincs arról, milyen volt akkor az élet. Nem ismerik meg gyermekkorban a természetet, mennyit kellett fáradozni vidéken azoknak, akik gazdálkodtak. Ahol én éltem kisgyermekként, ott is nagyon szorgalmas emberek éltek, mindig, máig is tisztelem őket.
Élvezettel olvastam a történetedet.
Szeretettel: Kata
Szeretettel: Kata
Drága Kata!
Köszönöm szépen elismerő soraid, nagyon sokat jelentenek nekem, Tőled, elismert írótól.
Igazán jól esett, így visszatérve, hozzászólásodat olvasni. Köszönöm.
sok szeretettel
Ida