Második fejezet első részlete:
1941-ben családunknak új élete kezdődött. Szülőföldemről elköltözve, a nyári iskolai szünidőt Páván töltöttem. Mozgalmas, élményekben gazdag szünidő állt mögöttem.
Iskolaindítás előtt egy héttel utaztam Páváról új otthonunkba, Marosvásárhelyre. Életemben nagy változást hoztak az új körülmények. El kellett döntenem: ragaszkodom-e a művészi pályához, akkor ismét távol kell tanulnom szüleimtől, a budapesti képzőművészeti középiskolában, – vagy helyben folytassam-e tanulmányaimat, ahol többféle középiskola és gimnázium működik, ahol más képzést kapok.
Miközben tőlünk nem messze már dúlt a háború, de a fiatal diákok életére egyelőre nem jelentett nagy változást. Ezért ebben a kötetben én is a csodálatos Erdélyben töltött középiskolai éveim felejthetetlen élményeiről emlékezem meg.
A teljes regényt korabeli naplóim alapján 2002-ben állítottam össze.
A 2. fejezetet kiadásra 2007. évben készítem elő.
Marosvásárhelyen
Páváról, nagymamától érkeztem meg Marosvásárhelyre. A vonatról leszállva körülnéztem. Milyen más itt minden… Eddig még nem laktam ilyen nagyvárosban. Pásztón, egy kis városban végeztem el a középiskola első négy osztályát. Most szüleim vártak a vasútállomásnál. Új otthonom néhány percre esik az állomástól. Milyen jó lesz, akármikor elindulhatok majd nagyanyáékhoz, nem kell messzire cipelni a csomagomat.
Megérkezve, meghatottan léptem be a szép nagyvárosi lakásba, amit szüleim szépen berendeztek, amíg én Páván nyaraltam.
Marosvásárhelyen előbb az Emke-utca 4-ben, majd később a Huszár utca 3-ban laktunk. Szüleim kényelmes, háromszobás, kertes házat béreltek egy Tódornak nevezett román férfitől. Lakásunk a kisállomás közelében, apám iskolája néhány percnyi távolságra esett. Az eladott holmi árából, hozzátéve a szükséges összeget – mindenhová új bútor került. Anyukám vágya teljesült, és sok-sok év után ismét összkomfortban élhet: vízvezeték a lakásban, fürdőszoba, a cserépkályhák átalakítva kényelmes gázfűtésűvé. A vidéki otthon után mindnyájunknak igazi kényelemben lehetett részünk.
Sorsunk alakulása
Határozott elképzeléseim voltak a jövőmet illetően, de az eddig föl se merült – mert ki gondolta volna néhány évvel korábban, hogy Erdélyt visszacsatolják, és mi ott élhetünk? A történelem mindnyájunk sorsát megváltoztatta, engem is kényszerpályára állított.
Nem is lehettem könnyű helyzetben a döntés során. Budapest innen igen messze esik. Ezért most az a kérdés, hogy gimnáziumban vagy máshol tanuljak-e tovább? Apukám azt javasolta, menjek tanítóképzőbe. Azonban nem éreztem hivatást arra a pályára. Ha gimnáziumba mennék, nehezen tudnám pótolni a latin nyelvet, mivel a polgári iskolában nem számított kötelező tantárgynak. Végül a kereskedelmi középiskola mellett döntött a családi tanács. Itt a szokásos humán tárgyak mellett gyakorlati tárgyakat tanítanak: jogot, alkotmánytant, közgazdaságtant, könyvvitelt, gép- és gyorsírást. Innen tovább lehet majd folytatni tanulmányaimat közgazdasági egyetemen, vagy máshol. Ha meg nem mennék tovább, ez az iskola jó alapot ad elhelyezkedni valamelyik nagyobb bankban, kamarában, vagy bármilyen irodában.
Családunk eredete
GYERMEKKOROMBAN a nagy ebédlő falán, bekeretezve függött a családi címer, alatta családunk eredete, ami sajnos, a nagy világégésben eltűnt.
Most azonban a zsidótörvény értelmében igazolnia kellett a származását minden állami alkalmazottnak és a középiskolába, főiskolába beiratkozó tanulóknak is. Apukám beszerezte a hatóságokkal igazolt Származási táblázatot. Ezt neki be kellett mutatni az új állás elfoglalása idején, hasonlóan Guszti bátyámnak is, amikor Barátkán megkezdte a tanítást, ugyanúgy a másik két fiútestvéremnek, és nekem is a beiratkozásunk idején igazolnunk kellett, hogy keresztény családból származunk. A meglévő okirat harmadíziglen, apai ágon nyújt igazolást, – ami átvészelte a második világháborút és ma is birtokomban van.
Sajnos a trianoni határok miatt anyukám rokonságát nem tudtuk ilyen mélységében igazolni. Egyik bátyja családját egyszer meglátogattuk a Felvidéken. Anyai nagyszüleimet nem ismertem, de nem is ismerhettem, mivel korán meghaltak, szegény anyám árván nevelkedett. Annyit tudok róla, hogy nagyapja nevelte, aki Kisfeketepatakon általános iskolai tanító volt.
Családunk elődeit apukám közeli rokona, a szintén Erdélyből származó Finta József mérnök tartotta számon, aki Budapesten élt. Gyermekkoromtól emlékszem rá, hogy mindenféle családi eseményt, változást a rokonság (születés, házasságkötés, elhalálozás) vele levélben közölte. Sajnos az általa vezetett, igazi nagy családfa elkallódott az idők folyamán, na meg volt olyan időszak, amikor nem lett volna szerencsés valakinek korai elődeivel előhozakodnia.
Származási táblázat
Szüleink:
Apa: Finta István
Születési helye, ideje: Páva, 1894. december 15.
Vallása: római katolikus
Anya: Gallov Margit
Születési helye, ideje: Kisfeketepatak, 1894. október 7.
Vallása: evangélikus
Házasságkötésük ideje: 1923. június 11.
Apai ágon nagyszülők:
Finta Gergely
Páva, 1860. november 24.
Vallása: római katolikus
Finta Melánia
Haraly, 1861. december 31.
Vallása: római katolikus
Dédszülők: (Finta Gergely szülei)
Finta József
Páva, 1824. április 13.
Vallása: római katolikus
Bene Mária
Páva, 1828. június
Vallása: református
(Finta Melánia szülei):
Finta József
Haraly, 1829. január 15.
Vallása: római katolikus
Vajda Anna
Gelence, 1838. június 22.
Vallása: római katolikus
A kiterjedt Finta család levezetése
A Charta Kiadó, Sepsiszentgyörgy, 2000-ben, reprezentatív kiadásban megjelentette
„Háromszék vármegye nemes családjai” című könyvét, benne szerepel az ősi Finta család leírása.
A mű folytatása tudomásom szerint nemsokára várható.
A könyvből idézem:
A szerteágazó „Finta család egészen a XVII. századig levezetve.”
„Finta (gelenczei). Régi székely család, melynek bölcsőjét az ősi fenyvesek tövében, a kárpátok alján fekvő Gelencze községben ringatták.
Már a XVII. század elején több ágával találkozunk, de a leghatalmasabb mindig a gelenczei vala.
A Gelenczei Finta családból 1602-ben Péter, Máté és Lőrincz, Rudolf király hűségére esküsznek fel.
1614-ben Lőrincz és András vannak feljegyezve.
Nemes levelük 1627-ben november 27-én kelt.
Finta Tamás és Sámuel nyerték Bethlen Gábortól; utódai Ferencz, György és Imre 1785-ben igazolják nemességüket.
Az 1635. évi conspcriptioban Finta Lőrincz a hét bírák között, fia Lőrincz; Finta Ferencz fia Ferencz, Finta Pál fiai János, Dávid, István, Boldizsár és András és Finta Tamás fordulnak elő.
A család szerteágazik:
Egyik ág: Osdolán
Másik Berecken, 200 évvel ezelőtt került oda. Közülük Finta János, aki ott főjegyző, később polgármester volt.
Harmadik ág Kolozsvárra szakadt, Finta Ferenc tanár és fia József jogvégzett.
Zabolai ágból: Finta Ferencz körjegyző Zabolán.
Pávai ág: Finta Gáspár ny. tanár.
Barátosi ág: 1635-ben Finta János a legtehetősebb család azon a vidéken, tagjai elszéledtek, nevükre Barátoson csak a „Finták utczája” emlékeztet.
Tordán lakik egy ága: ezek közül Finta András és Miklós, utóbbi 1848/49. után politikai fogoly.
Egyik ág: Samuel és Bihari Teréz, 4 gyermekük:
Endre 1848. közjegyző, Gyula, Gizella és (nincs följegyezve).
Schwesse Ferencz tanár Maros-Vásárhely
Géza 1863. áll. Vasúti hivatalnok, Debrecen
Sándor 1866. főjegyző, neje Cs. Komorocsi Corina. Két gyermekük: Miklós 1896. és Mártha 1901.
Gelenczén ma: Finta Ferenc, István, József és Gyárfás, mint birtokosok élnek.
A Finta család
Néhai Finta György országgyűlési képviselő szintén e család kötelékébe tartozott.”
Beiratkozás
Édesanyám kíséret el a pótbeíratásra, hiszen az év végi beiratkozáskor még nem tartózkodtam a városban, az sem dőlt el, hol fogok tanulni. Csak egy hét választott el a tanév kezdetétől, szorított az idő, hogy fölvesznek-e, s ha nem, újra választás előtt álltam volna.
A beiratkozásnál Lyvia tanárnő fogadott. Érdeklődött, hol tanultam addig, s így került szóba, hogy otthon az egyévi pihenő idő alatt magánszorgalomból gyorsírást tanultam; az első fokozatot, a fogalmazási gyorsírást elsajátítottam. Kitűnő bizonyítványt vittem magammal, s abban külön tantárgyként, leosztályozva, a gépírás is szerepelt. Itt mindkettő kötelező tantárgy lesz. Most éreztem igazán, milyen hasznomra vált az otthoni tanulás, meg a külön szorgalomból tanult gépírás. Azt hiszem, ez döntötte el, hogy az óriási túljelentkezés ellenére fölvettek. Ugyanis abban az évben, a lányosztályba 57-en iratkoztak már be, s ezen túl a fiúosztályba is jutott 11 lány. Annak örültem legjobban, hogy nem a fiúk közé osztottak be.
Az iskolánkat ilyen tekintetben nem mondhattuk merevnek. Míg más intézményekben szigorú előírásokat hoztak (fekete sapka, egyenruha, fekete patentharisnya és cipő), addig nálunk csupán a szép piros egyensapkát (ami mindnyájunknak tetszett és szívesen viseltük), és fekete iskolaköpenyt tettek kötelezővé, azt is csak az iskolai tartózkodás idejére. Nem tiltották, ha az iskolaköpeny alól kilátszó lábunkon, akkor már divatba jött selyemharisnyát meglátták.
Eldőlt a családban, melyikünk hol végezi a tanulmányait. Ugyanis az épület egy iskolakomplexum, amelyben nemcsak a kereskedelmi középiskola foglalt helyet (földszinten és az első emeleten), hanem a másik szárnyban tanítóképző működött.
Így aztán egy épületben tanultam együtt két évig Pista bátyámmal, majd amikor én harmadikos lettem, már Bandi is ott kötött ki. Akkor már hárman indultunk reggelente tanulni, ugyanabba az épületbe.
Ugyanis Pista bátyám itt folytatta a Jászberényben megkezdett tanulmányait, a második osztálytól kezdve ide járt, és később, 1944-ben itt kapta meg a diplomáját. Egyébként az ő sorsa is hasonlóan változott, mint az enyém. Mindketten úgy jártunk, akárcsak apánk, akinek szintén háború miatt szakadtak meg a tanulmányai. Műszaki egyetem helyett a frontra ment, Pista pedig líceumba iratkozott be és időközben az iskola változott át tanítóképzővé. Líceumi érettségivel mehetett volna műszaki pályára, de végül is tanítói oklevelet kapott. Nála is a háború lépett közbe, mert amikor befejezte a tanítóképzőt, menekülnünk kellett otthonunkból, majd kenyérkereset után kellett néznie. Igaz, egy évig a front évében tanított a falusi iskolában, de csak azért, hogy az ott élő gyerekek ne veszítsenek évet (ugyanis az oda kinevezett fiatal tanítónő a közeledő front miatt szüleihez menekült). Végül hiába kapott tanítói képesítést, iskolai szünetekben még Marosvásárhelyen – rokonunk műhelyében – hobbiként tanulni kezdte az ékszerész-aranyműves-ötvös mesterséget, a háború befejezése után megszerezte a mesteri vizsgát, végül ez lett a főfoglalkozása. (Jóval későbbi években történt, hogy Budapesten egy ékszerész-üzletbe javítanivalót vittem. Mikor a nevemet bemondtam, az ékszerész közölte, hogy együtt dolgozott egy ideig Finta Istvánnal. Megkérdezte: talán rokona vagyok? Amikor igennel válaszoltam, azt mondta, hogy bátyám nemcsak elismert mestere volt a szakmának, hanem művészi szinten dolgozott.)
Bandi öcsém Pásztón kezdte a polgári iskolát, de Marosvásárhelyen fejezte be, szemben a mi iskolánkkal. Ő szintén saját hibájából több helyen tanult. Ezt elvégezve, a tanítóképzőbe iratkozott be, de csak egy évet járt ki, mivel a front közeledtén el kellett hagynunk a várost, visszajöttünk a csonka hazába, és egy év kihagyással Jászberényben tanult tovább, és ott kapott tanítói diplomát.
Ekkor Guszti bátyám már önálló volt, ő Nagyvárad mellett egy kis településen, Barátkán tanított; nem sokáig, mivel besorozták a hadseregbe és tüzérként a frontra került.
Ahol laktunk, a házak egy négyszöget zártak be, és egy egész diák-kompánia élt egymáshoz közelben. Otthonról reggelenként hárman indultunk iskolába: én a két fiútestvéremmel. Hozzánk csatlakozott még két lány, Nusi és húga, akik az udvarunkban levő kis különálló épület szobájában laktak. Szüleik vidéken éltek, s anyukám látta el őket étkezéssel is. Ugyancsak a társasághoz csapódtak a jobbra és balra nyíló utcákból osztálytársnőim: Kiss Juci, apukám kollégájának lánya, két fiútestvérével, a másik utcából pedig Székely Klári tartott velünk, aki két nagynénjénél lakott együtt az első évben. Mellettük még Kántor Bandi, és Pityu bátyám egyik osztálytársa, Lajos is a kompániához tartozott. Persze menet közben még több diák csapódott hozzánk; nagy csapatot alkottunk.
Klári tulajdonképpen csak iskolai évben tartózkodott a városban, mivel szülei Nagyilondán éltek, ahol édesapja a főjegyző. Egy nyári vakációban náluk töltöttünk el (Juci és én) néhány hetet. Később, a naplófejezeteknél leírom az ott töltött idő eseményeit.
Mi hárman „TRIÓT” alkottunk: Klárival és Jucival elválaszthatatlan barátnők maradtunk végig, amíg együtt jártunk az iskolába. Rendszeresen együtt tanultunk nálunk, vagy Juciéknál. Mindhárman jó tanulók lévén, külön-külön készítettük el a házi feladatokat, utána összehasonlítottuk az eredményt. Ha egyezett, letisztázva beírtuk a füzetünkbe, ha nem, akkor újra kezdtük, kerestük a hibát. Aztán másnap reggel, mikor megjelentünk az ötvenhetes létszámú osztályban, lecsaptak ránk a lányok, elkérték a füzeteinket, hogy lemásolják a kész házi feladatot.
Baráti körből egyre bővült ismerőseink sora, mert mindegyikünknek akadtak külön barátai, akik később hozzánk csatlakoztak. Klári nagynénikéi zongorát tanítottak, én hozzájuk jártam órákra.
A mi 57-es létszámú osztályunk az épület közepén, az első emelet nagytermében kapott helyet, mivel annyian nem fértünk el egy normál osztályteremben.
A patinás épület előtt szépen gondozott parkrész terült el, benne Körösi Csoma Sándor szobrával. Ide Szüleik vidéken éltek, s anyukám látta el őket étkezéssel is. jártam három évig. Csak azért addig, mert a második világháború megakadályozta, hogy e falak közt fejezhessem be középiskolai tanulmányaimat.
Az épület nagy helyet foglalt el. Szemben állva, két oldalt U-alakban benyúlt az ott húzódó utcákba.
Otthonról elindulva, a Szent György téren át, – a város központja – a Főtér felé, talán egy kilométer séta után, balra állt a postahivatal épülete. Előtte elhaladva, szintén balra fordulva értük el azt a csendes, kétoldalt fákkal szegélyezett kis utcát, ahol az iskolaépület állt. A második emeleten elhelyezkedő tanítóképzőbe járt Pista bátyám. Bandi az épülettel szemben levő polgári iskolában tanult, később ő is követte bátyját, akkor már hárman okultunk egy kupacban.
A kereskedelmi középiskola a földszintet és az első emeletet foglalta el. Mi az első emeleti nagyteremben tanultunk. Sokan voltunk, így a normál tantantermek számunkra nem bizonyultak elegendőnek. A fiúk az épület két oldalsó szárnyában lévő osztálytermekben tanultak.
Jó időben az épület által bezárt rész tágas udvarán tartották a diákok sport-foglalkozásait. Az épület alatti részben végighúzódó nagy pincehelyiségeket később – sajnos – gyakran igénybe kellett venni a légitámadások idején tanulás céljára.
8 hozzászólás
Kedves Kata!
Sosem fogok tudni ilyen összeszedetten, szépen írni.Végre sikerült időt szakítanom a nyugodt olvasáshoz.Várom a folytatást.
Szeretettel:Marietta
Kedves Marietta!
Hogy mondhatsz ilyet? A múlt héten olyan csodálaos verseket olvastam Tőled, egészen elámultam. Nekem a versírás nehezebb. A próza megy, már diákkoromban is jól ment, amit írni kellett, az mindenütt jó volt nekem.
Köszönöm, hogy itt jártál és a értékelést is!
Szeretettel: Kata
Kedves Kata!
Továbbra is figyelemmel kísérem, ls élvezettel olvasom életed regényét.
Szeretettel: Eszti
Kedves Eszti!
Köszönöm az érdeklődésedet.
Szeretettel: Kata
Kedves Kata!
Most is az az érzésem mintha egy régi történelem könyvet olvasnék, és nagyon élvezem.
Tetszett ez a rész is, várom a folytatást.
Szeretettel: ferenc.
Kedves Feri!
Az bizony, már történelem, olyan régi eseményeket tartalmaz. Már Nektek is, hát még a mai tizenéveseknek…
Köszönö a látogatásodat.
Szeretettel: Kata
Végre ezt a részt is végig tudta olvasni. Mostanában nem nagyon volt időm itt olvasgatni, de az életregényed újabb részeit nem hagyom ki.:)
Tudom, hogy az egyes részek elég hosszúra nyúlnak, de az egész regény nagyon terjedelmes, és ha csak apránként raknám föl, sosem érnénk a végére.
Köszönöm, hogy szorgalmasan látogatsz.
Szeretettel: Kata