Megint

A vándorok megint erre jártak,
visszhangokban és tükörképeken,
sírás illatú holdas éjeken,
s az öröklét lakomájára vártak.

Ha szólnak, a hangjuk belülről szól,
de széthasítja az éjszakát,
csobbanva vetett hullámokon át
glóriázza egy-egy szavukat a hold…

S mintha pillanatra minden harangja
az öröklétnek, napnak és sötétnek,
szerelemnek minden bimbója, vágya

egyszerre egy éjbe érkezett,
s a sötét égre gyűlne sziporkázva…
szemed tükrén a pillanat… létezett…