Első oldal

„Röhögnek rajtunk az angyalok. Hidd el, az élet nem is olyan nagy dolog!”- Ezzel a felkiáltással fogta magát, és leugrott. De nem ám valami mászókáról, vagy mit tudom én, hanem egy negyvenkét emeletes felhőkarcoló tetejéről. Lehet, hogy kicsit sokat szívtunk az elmúlt pár napban? Nem tudom. Az biztos, hogy napok óta szarunk a világ közepébe. De tényleg. Az érettségi előkészítő utolsó óráját végigröhögtük, aztán meg kényelmesen leérettségiztünk. Szóbelire esküszöm képes volt beszívva bemenni….hát halál. Mikor kijött, vagy húsz percig azon röhögtünk, hogy a tanár képes volt neki ilyet szólni: „Több komolyságot kérek!” Most mondjátok meg, hát nem őrület? Mindegy. Lehet, hogy ezzel az ugrással kicsit túlmegy pár határon. Még jó, hogy alatta volt a tűzlépcső, és így csak két métert zuhant. Most is szakad a röhögéstől. A térdén a seb nem valami elegáns, de jót röhög ezen is. Van egy olyan fura érzésem, hogy igaza volt azzal az angyalos kiröhögős témával. Ahogy ott fekszik vérző térddel a rácson, hát jó elnézni, milyen könnyedén veszi a dolgot. Láttunk pár furcsa víziót mostanában, de mindet betudtuk a joint hatásának. Esküszöm, életemben először szívtam, ez volt a múlt heti alkalom, de azóta jó sokat. Azt mondják, ettől nem lehet függővé válni. Még jó is, mert tényleg jobban érzi magát tőle az ember. Szerelmi bánatra legalábbis hatásos. Ha kijössz egy három éves kapcsolatból, pontosabban páros lábbal kirúgnak, de úgy, hogy a segged partja sem súrolja a földet, na akkor aztán fincsi tud lenni az élet. Fincsi szürke, meg fincsi fekete, meg fincsi depis. De hát, erre van a legjobb barát, meg az ő kapcsolatai. Ugye, milyen jó egy olyan legjobb barát, aki leugrik egy negyven emeletes felhőkarcolóról (oké, oké, a tűzlépcsőre esett, de a kezdet kezdetén még nem tudta, hogy az ott vagyon…), és röhögve túléli az egészet? Na mindegy. A lényeg az, hogy végigbuliztuk az elmúlt hetet. Mert mit csináljon két frissen érettségizett tizenkilenc éves fiatal srác, ha nem ezt? Több csajjal voltam ezen a héten, mint eddig egész életemben. Nem mondom, jó helyeket ismer az arc itt alattam.
– Öreg, nem gondolod, hogy az ötletek sorában elöl áll az, hogy te felkászálódj onnan? – kiáltok le neki.
– Várjá’! – Üvölt vissza vörös fejjel, és röhög magán tovább. – Majd… – három sor röhögés – …mindjárt! – Még három sor röhögés.
Lemászok hozzá, és felsegítem.
– Ennyi ésszel, meg egy vödör mésszel mi szeretnél lenni, haver?
– Vödör…- vihog – mésszel? – hiba volt ezt a szöveget belökni. Beszélni sem tud, úgy röhög. Gurul jobbra balra, és rázkódik. Őrület mennyire hülye…
– Azért levegőt vegyél fiam…
– Jól….van…. – Liheg, és a hasát fogja Na, most már magától kászálódik fel, de ahogy ránehezedne a bal lábára, össze is zuhan. Ezen már nem nevet.
– Te, van itt egy kis probléma – Ráncolja a homlokát.
– Mit nem mondasz… csak nem a lábadból kimászni készülő térdkalácsodra célzol?
– Öhm…de – Lehajtott fejjel bámulja a vérző térdét, aminek a közepén, hát van egy szép kis fehér folt. Igen, a csont. Még jó, hogy bírjuk a vért. Együtt megyünk az orvosira, ha felvesznek. Úr isten, már előre féltem a betegeinket…
– Na gyere, te bölcs – alányúlok, majd ketten elindulunk fölfelé, mert a tűzlépcsőn tuti nem tud lebotorkálni. Be a liftbe, persze, a házinéni ordít utánunk, hogy „Hát a vért meg ki takarítja fel! Huligánok! Büdös punkok!” (ja, a punkot úgy mondta, ahogy az le van írva. U-val). Valami fura oknál fogva nem igazán foglalkoztunk vele. Elcipeltem Bradet az első útba eső kórházba, ahol is simán lefertőtlenítették, majd bekötözték a lábát, meg kapott egy könyökmankót receptre. Így botorkáltunk haza. A botorkáláshoz hozzájárult egy pár dolog még, amit Brad vágott a fejemhez, meg amit én az övéhez, meg az, hogy egyik pillanatban megint egy padon ültünk, mert már nem bírtunk állni sem a röhögéstől. Szép kezdete volt a nyárnak. Akkor még csak reméltem, hogy a folytatás is ilyen lesz. Ma…hát igen. Szép nyár volt…