Mostanában valahogy egybefolynak a napok, hónapok. Tán még az évszakok is.
A gyermekkor emlékei viszont egyre közelebb jönnek. Azt hiszem ez természetes dolog az én koromban.
Másoktól is hallom, hogy a tegnap történtekre nem igazán, de a távolabbiakra pontosan emlékszünk. Ez már az öregség? Nem tudom, de ha az akkor szívesen bevállalom. Az idő megszépíti a múltat, -szokták mondani, Nekem már rég megszépítette. Talán nem is kellett sokat szépítgetni rajta, hiszen a gyermekkor, a fiatalkor magában hordozott minden jót és szépet.
Melegek voltak még nagyon a napok, én mégis ha úgy határoztam, előre hozom az őszi túrámat, kirándulni megyek, túrázni.
Elindultam, ballagtam kifelé a faluból. Fent az ég, lent a föld, és közte vagyok én. Jó érzés.
Már rég letértem a kerékpárútról. Magam voltam. Hátamon az unokáimtól örökölt elnyűtt hátizsák, benne kenyér, víz és egy kissé ütődött hullott alma. Mostanában arra biztatnak bennünket, hogy legalább kettő liter folyadékot, lehetőleg vizet fogyasszunk el naponta. Nekem most mégis,édesanyám szava jutott eszembe, hogy délelőtt nem iszunk sokat, mert akkor nem bírjuk délután már a munkát. Én ehhez tartottam magamat. A munkám igaz, csak a gyaloglás volt, de ez elengedhetetlenül fontos ahhoz, hogy emlékeim színhelyére érjek.
A régi legelőn bokrokkal övezett úton haladtam. A bokrok között, mint egy öreg szakadozott fátyol, ott feszült az ökörnyál, ami biztos jele az ősz közeledtének. Néha bele is keveredtem kicsit. Régen ilyenkor „cifrákat” szoktam mondani, – most ráérősen legombolyítottam magamról és mosolyogtam. Boldog vagyok,- nyugtázom magamban, hogy ezt az őszt is megértem. Itt vagyok, még vagyok, mint egy szakadozott kosár ami még örül,hogy valamire azért használható, ha meg nem ,hát akkor emlékezik. Ezt teszem most én is.
Kisiskolás koromban szeptember második hetének szombatján volt az őszi túra. Ilyenkor az iskola minden tanulója, tanítókkal együtt kivonult ide a falu határától úgy egy óra járásra lévő hatalmas legelőre /rétre/ ahol óriás fák, és bokrok voltak. No meg a határtalan tér, ameddig a látóhatár terjed, minden a miénk volt. Szabadok voltunk, mint a madár.
Kedve szerint mindenki birtokba vehette a terepet. Minden kötöttség nélküli önfeledt játék volt. Mindig találtunk valami újat, ami előző évben még nem volt ott,- vagy csak nem vettük észre.
Már messze a rét közepe felé jártam. Az egyre magasabban járó Nap felszippantotta az éjszaka itt hagyott harmatcseppeket is. Sehol egy ember. Az autóúttól már távol, szívtam magamba az ősz sűrű langyos leheletét. Furcsa illata volt. Már nem olyan üde zöld, virágos mint nyáron, de még nem is avar illatú mint ősszel. Ez valami más, valami különleges. Biztosan éreztem én már ilyet máskor is, csak akkor nem figyeltem rá. Idősebb korban más részletekre figyel az ember.
Közben megérkeztem az öreg tölgyfához. Üdvözöltem illendően, mint egy régi barátot illik.
Átöleltem. Jó volt odasimulni a mélyen barázdált fatörzshöz. Simogatás közben a könnyeimmel küzdöttem. Nem akartam elérzékenyülni, – én most egy igazi túrázó vagyok, ez hozzám nem illő viselkedés lenne. Próbáltam megkeményíteni magamat. Szememet törölgettem. Gondolom a por szállt bele.
Leoldottam a nyakamon viselt tarka kendőt és a fa törzséhez közel a földre terítettem. Leültem, egészen közel a fához. Hátamat a törzséhez támasztottam. Becsukott szemmel üldögéltem és olyan érzésem támadt mintha ölelne valaki. Két hatalmas jóságos kéz karját éreztem. Jó volt átadni magamat ennek a puha meleg szeretettel teli ölelésnek. Arra gondoltam Isten ölel magához így, erre csak ő képes. Már nyitott szemmel néztem a messzeséget, de az érzés még nem hagyott el. Arra gondoltam de jó lenne ezt mindig minden hová magammal vinni. Végtelen hálát éreztem ezért a pillanatért.
Felnéztem a fára. A ritkás ágak között már átszűrődött a bágyadt őszi napsugár.
Gyűrött levelek voltak a fa alatt.
Szép barnák, – mint a szárított dohány, meg aranysárgák, aztán olyanok is voltak, mint az agyagos kitaposott gyalogút eső után. Vöröses árnyalatúak is voltak, ami nem csoda, hiszen ez egy öreg vörös-tölgyfa volt. Vastag ágaiból három majdnem a földig hajolt. A régi túrákon, ezeken az ágakon szoktunk ülni. Szorosan egymás mellet, mint a fecskék ősszel a sürgönydróton. Ott játszottuk a fülbesúgós játékot. Az utolsó gyerek kimondott szava mindig alaposan eltért az első szót súgóétól. Most mintha hallottam volna megint a szót, – „kerek karika”,- hogy mi volt az eredeti azt akkor sem és már soha nem is fogom megtudni.
Azon vettem észre magamat, hogy majdnem hangosan nevetek. Magamon nevettem, újból gyermek voltam.
Összehajtogattam kendőmet, körbejártam még egyszer a fát mintha keresnék valamit, hol a földön, hol a fa lombja között kutatva. Közben ráeszméltem, hogy amit kerestem azt meg is találtam. Most elrejtem magamban olyan mélyre, hogy soha el ne vesszen, de ha szükségét érzem, megtaláljam, ott a legszebb legszentebb emlékeim házában.
Haza indultam. Eszembe jutott,hogy se – ettem se – ittam ezen a kiránduláson. Nem értem rá!
Menet közben elővettem a kenyeremet, ettem belőle pár falatot. A többit szétmorzsoltam, majd szétszórtam a réten. Ez az én ajándékom a madaraknak, akik most is kísérnek az úton. Pár kortyot ittam a vízből is. A maradékot rálocsoltam az útmentén egy porlepte galagonyabokorra. Mintha sóhajtott volna egyet köszönetképpen, úgy hallottam, de az is lehet, hogy csak a szellő járt a bokrok között. Mielőtt visszatértem volna a bicikliútra, még egyszer visszanéztem a tölgyfára. Messze volt már tőlem, de úgy láttam, mintha hajladoztak volna az ágai, integettek. Meghatódva töröltem le arcomról az ősz leheletét. Párás, nedves, volt, az út pora megint könnyeket fakasztott,- azt hiszem. Különben meg nem szégyellem a gyengeségemet, érzékenységemet. Az emlékek teljesen kitöltötték a lelkemet. Nem tudtam másra gondolni csak arra, hogy szép a világ, és jó élni. Talán még dúdolgattam is valami régi dalt, a – „Bokrétát kötöttem”… Lassan haza értem. Zuhanyozás közben a víz lemosta rólam az út porát, de az őszi túra emléke, az megmarad bennem örökre.
Hálás vagyok a Jóistennek, hogy ezen az úton velem volt, és hálával gondolok azokra a tanítókra, gyerekekre, akik akkor azon a régi túrán velem voltak.
A kedves olvasónak ki a visszaemlékezésemet elolvasta, kívánok hasonlóan szép emlékeket. Kutakodjon magában, biztosan rátalál. Ott van az, csak meg kell keresni. „Aki keres, az talál is”, így szól a mondás. Jó keresgélést, szép emlékezést kívánok szeretettel.
13 hozzászólás
Kedves hova!
Mostanában én is tapasztalom, hogy közelebb jönnek a régmúlt feledhetetlen emlékei. Szép írás!:)))
Szeretettel: Klári
Kedves Vali!
Nagyon jó volt Veled túrázni ebben a szép őszben. Az emlékek már nálam is maguktól jönnek. Szerencsére tele a puttonyom szebbnél-szebb emlékekkel, élményekkel.
Élmény volt olvasni írásodat is. Köszönöm, hogy olvashattam.
Szeretettel
Ida
Drága Vali!
Öröm volt szép emlékeidben utaznom. Köszönöm, hogy megosztottad velünk. Nem rég jártam Sopronban a nevelőotthonnál, és hiába nem lakják már gyerekek és roskadozik az épület falán a penész, mégis jó érzés volt újra ott lennem és könnyes szemmel emlékeznem. Talán majd én is leírom ezt is.
szeretettel-panka
Kedves Valika!
Élményt nyújtott nekem a kedves és szép visszaemlékezésed. Én is mindig szeretettel, jóérzéssel gondolok vissza gyermekkoromra, mikor három fiútestvéremmel jártuk a közeli erdőket-mezőket, s olyan jól szórkoztunk a szabadban egy-egy karéj finom zsírral megkent házikenyeret uzsonnázva. Vagy az 5 km-re lévő postáért mentünk, s visszafelé út közben megmásztuk a hegyet, ahol valamikor rablólovag vár volt – ha igaz… s a magasból sokszor nadrágfékkel értünk földet.
Én is végigjártam Veled a helyeket, s a fa alatt megpihentem. Jó volt hallgatni (ill. olvasni) a régi emlékeidet. Nagyon szép keretbe foglalva emlékeztél meg róla.
Szeretettel: Kata
Kedves Klári!
Köszönöm,hogy olvastad írásomat.A dicsérő szót is.
szeretettel üdv:Vali
Kedves Ida!
Örömmel vettem,hogy nálam jártál és tudatod,hogy tele a puttonyod emlékekkel. Az nagyon jó, abból lehet válogatni, szemezgetni.
Szeretettel üdv:Vali
Drága Pankám!
Örülök?hogy velem barangoltál,az emlékeidben a soproni épület biztos nem penészes. gondolom megelevenedik mint régen.Szép vagy kevésbé szép az emlék,de a miénk.Írjál róla, szívesen olvasom.
Szeretettel ölellek:Vali
Kedves Kata!
Örülök,hogy emlékek ébredtek benned írásom által.Megérte megosztani emlékeimet, élményeimet.Te nagyon izgalmasan tudod megírni a régmúltat.Igaz a színhely magáért beszél.
Szeretettel ölellek:Vali
Drága Valikám! J
Jó volt most reggel barangolni emléked rejtett kincseiben, s járva a természetet, visszaidéződtek az én emlékeim is általad… Szerintem is hálát adhatunk Istennek, minden csodás napért amit megélhetünk… Szeretettel kívánok jó egészséget és még sok ilyen kirándulást… Ölellek: Lyza
Drága Lyzám!
Kedves vagy,hogy nyomon követed írásaimat. Boldog vagyok,hogy velem emlékeztél. A jókívánságaidat köszönöm. Én is minden jót kívánok.
Szeretettel ölellek:Vali
Kedves Hova!
Szemtelenül későn, a gyerekek majd’ természetes késésével jövök hozzád, kétszeresen is.
Talán még emlékszel a „Csak így” alkotgatásomra, mit veled együtt páran úgy találták, helye van itt a Napvilágon.  A versikémet – azon túl, hogy a szívemhez legközelebb álló – a te hozzászólásod miatt is hagytam fent. Amit akkor írtál, mélyen megérintett, s ezt még csak most vagyok képes bevallani. Ennyi idő után biztos, hogy nem tűnik visszanyalásnak a köszönetnyilvánításom.
Másrészt azért vagyok itt, nálad, mert egyszerűen jó az ilyen tartalmú írást olvasni. Olyan közel áll hozzám, hogy szívesen írnék én is ilyen hangulatút, de mert piszokul ellenkezik ez az elhatározás azzal, hogy nem, inkább mélyen magamban tartom, a felszínre csak olyat hozok, ami kibontogatás annak, kinek van elég türelme hozzám.
Míg olvastam, haladtam veled gondolatban, a képeid olyan élénkek, nem lehet, nem tapintani, amit a szemeddel és az ujjaiddal láttattál.
Olyan érdekes dolgokat feszgettél, mint a képesség, mit magunkban hordozunk, s csak később „érünk rá” odafigyelni az apróságokra, akkor, amikor ezer igényünk van arra, hogy mindenre elég kíváncsiak lehetünk, mint annak idején, gyerekkorunkban, mikor egyéb dolgunk nem volt, csak tágra nyílt szemmel bámulni a világra, hogy mindent tudhassunk róla.
Szeretettel: Valerie
Kedves Valerie!
Te késtél, én késtem!!! Nem maradtunk le semmiről. Bevallom nem emlékeztem akkori biztatásomra, ezért visszakerestem. A verseidet is újból elolvastam. Most is ugyanazt írnám, tehát nem ismétlem magam. Azt viszont szomorúan vettem tudomásul,hogy nincs sok olvasni Nálad. /újak/ Bevallom és sem voltam aktív az elmúlt időszakban. /okkal, amit most nem részletezek/Kedves szavaidat én köszönöm.A többi mondanivalómat a te versednél találod..
Szeretettel üdv:Vali