Erzsike

A falusiak kedvessége elbűvölte Annát.
Mintha időutazáson vett volna részt, vissza gyermekkorába, abba a kis vidéki faluba, ahol nyarait töltötte, s ahol az összes falubéli ismerte egymást, születésétől haláláig. Róla is tudta mindenki, hogy a „Patkós Jani” lánya, aki Pesten mérnök, és ő a Fáni mamánál vakációzik egész nyáron. Ott természetes volt, hogy mindenki mindenkinek köszönt és megkérdezte: hogy van?
Közben azonban eltelt harminc év. Anna a családjával nemrég költözött a fővárosból egy csodaszép pest-megyei faluba. Az itt töltött első napokban nem csak a természet közelsége, a szépen gondozott kertek, de az idevalósi emberek is csupa-csupa örömmel töltötték el.
Már a költözés napján olyan csoda történt vele, melyet nem győzött mesélni bent a munkahelyén. Anna visszajárt a fővárosba dolgozni, a kolleganői mind ott laktak, ezért első vásárlásának történetét – a falusi ÁFÉSZ áruházban – kis hitetlenséggel hallgatták.
– Tegnap, amikor először bementem a boltba, nem tudtam, mit kell csinálni a zöldséggel és a gyümölccsel. Nem olyan mérleg van ott, mint a pesti boltokban. Csak egy olyan régimódi; nem köp ki semmilyen ragasztós címkét. Kis tétovázás után kénytelen voltam megkérdezni a pénztárost, hogy mi a teendőm. Gondoltam, hogy nem fog örülni, kapok valami kelletlen választ.
Erre képzeljétek mi történt! Bezárta a kasszát, kijött belőle. Odament a mérleghez és megmutatta, hogy a lemért súlyt kell ráírni a pulton levő tollal a zacskóra. Aztán kedvesen megkérdezte: segíthet-e még valamit? Visszaült a kasszába és csöppet sem látszott haragosnak. Tudjátok, egy pesti közértben mikor jönne ki a pénztáros a kasszából, hogy segítsen…! Atombombával sem lehetne kirobbantani!
Amikor leszállt a buszról és hazafelé sétált, élvezve a jó levegőt és a szép házak, kertek látványát, a kapuk előtt beszélgető nénik, az utcán szembejövők mind-mind köszöntek neki.
A házak kertjeiből is kiköszöntek neki, ahogy elhaladt. Nem csak az idősek, egészen fiatal férfiak és nők. Ez annyira hihetetlen volt. Úgy érezte, neki is be kell tartani ezt a jó modort és az idősebbeknek előre kezdett köszönni.
A buszon, amivel bejárt dolgozni, sokszor átadták neki a helyet a fiatal férfiak, hiába szabadkozott.
– Tessék csak leülni! Hosszú még az út… – mondták kedvesen és határozottan.
Anna végül elfogadta az ülőhelyet.
Az utcán pedig néha megállították:
– Hogy van? – Kérdezték tőle kedvesen. Ő meg csak ámult, bámult. Hogy itt milyen kedvesek az emberek…
– Köszönöm, jól! – válaszolt és rájuk mosolygott.
Régi barátaikat – amikor meglátogatták őket – elvitték a falu kastélyába, ami nemrég lett látogatható. Azelőtt kórház volt benne, de most elkezdték a felújítását. Amikor megvették a látogató jegyet, a pénztárban ülő hölgy megkérdezte tőle:
– Látogatói vannak?
– Igen, a barátaink – válaszolta ő. Erre a hölgy bezárta a pénztárat és olyan szakszerű, csodás idegenvezetést kaptak tőle, mintha nem is négyen lettek volna, hanem egy egész turista csapat! Még a kertben is elkalauzolta őket, elmesélve az érdekességeket és megmutatva azt az eldugott teraszt, ahonnan az egész falu szinte teljes egészében belátható volt, ahogy elterült a dombság karéjában. Anna hálás szívvel köszönte meg a végén.
– Ó, ez csak természetes, remélem, jól érezték magukat a vendégei! – felelte szívből mosolyogva idegenvezetőjük.
Jó néhány hónapja ott laktak már. Sötét téli este volt, Anna a buszról leszállva hazafelé tartott. Egy korabeli férfi jött mellette, és köszönés után ő is megkérdezte: hogy van?
– Jól vagyok, köszönöm – válaszolta, ahogy szokta.
– Nem ismer meg? – kérdezte az ismeretlen.
– Sajnos azt hiszem, nem ismerjük egymást.
– Erzsike, hát a volt sógora vagyok!
– Sajnálom, de nem vagyok Erzsike.
– Jól van, értem én! Nem akar velem beszélgetni…!
– Nem, nem arról van szó… – szabadkozott. – Tényleg nem Erzsikének hívnak, Anna a nevem.
– Nem, az nem lehet… – tamáskodott az idegen, és amikor egy utcai lámpa alá értek, jól megnézte őt.
– Hihetetlen! Elnézést kérek… – motyogta bizalmatlanul és meggyorsította a lépteit.
Anna ekkor kezdte sejteni, hogy az a sok kedvesség, melyet a falubeliektől kap, nem őt illeti.
Marika, a kolleganője, a történetet hallva kijelentette, hogy ez az Erzsike egy nagyon közismert és tiszteletre méltó valaki lehet a faluban. Talán egy tanító néni, vagy óvó néni.
Anna ezután a falusi újságot más szemmel nézte. Ha valamelyik iskoláról, óvodáról volt benne szó és fénykép is volt a pedagógusokról, mindig jól megnézte a képet. Kereste a hasonmását a képeken. Az utcán, a boltban, a buszon figyelmesen megnézte a nőket, hátha összetalálkozik a titokzatos Erzsikével.
A férjével jót mulattak a dolgon. Azon nevettek, vajon ha egyszer Erzsike jön haza Anna helyett, a férje rájön-e a cserére?
Kicsit rosszul is érezte magát: vajon nem viselkedik-e úgy, hogy akaratlanul rossz fényt vet a hasonmására?
Nagyon nagynak kell lennie a hasonlóságnak, ha ennyi ember hiszi őt Erzsikének.
Csak kétszer fordult elő, hogy tapasztalnia kellett: Erzsikét sem szereti mindenki.
Mindkét eset a buszon történt. Egy vele egykorú nő mellé ült le a kettős ülésre. A nő ránézett és abban a pillanatban felpattant. Átült egy másik ülésre, ahonnan többször is szúrós pillantásokat vetett Annára. A másik eset sokkal rosszabb volt. Mikor felszállt a buszra, egy idős bácsi utánament és belerúgott. A rúgás nem igazán érte Annát – közben odább lépett véletlenül – de a szándék olyan nyilvánvaló volt, hogy az utasok felhördültek és a bácsira támadtak:
– Nem szégyelli magát! Mit képzel!
A bácsi, megfutamodva a túlerő elől, a busz másik végében ült le, de amikor a vasút állomásnál leszállt, még az ablakon keresztül is az öklét rázta Anna felé. Te jó ég! Ez aztán szívből utálja Erzsikét!
Később autót vettek, Anna már nem járt busszal. Hazafelé menet, a városban szoktak bevásárolni is.
Ma már sok éve laknak ebben a faluban. Azaz inkább csak aludni járnak haza, és hétvégi házként használják az otthonukat. A falu életében nem vesznek részt. De mikor néha a faluban van dolga Annának, és kedvesen köszönnek neki, arra gondol, hogy meg kellene kérdezni, hogy kinek gondolják őt…
De aztán mindig visszariad a kínos magyarázkodástól…
Talán majd egyszer, véletlenül megtudja, kicsoda Erzsike.