Hatalmas háza kertjében egész nap kitartóan dolgozott az agrármérnök. Hobbija a rózsatermesztés volt. Nem is akadt olyan verseny, amin ne ért volna el jeles helyezést csodálatos virágaival. Kertjére nagyon büszke volt, hisz külföldről is eljöttek néha megcsodálni a tökéletes virágokat. Megtalálható volt itt szinte az összes rózsa-fajta, akár bokorrózsa, akár futórózsa vagy talajtakaró rózsa, illetve törpe és magas rózsa-félékhez tartozott is. Mindig ügyelt a színek, formák összhangjára, így került a vérvörös színű, Black Beauty-k mellé a hófehér virágú, szerény, de annál gyönyörűbb, John Paul rózsa. Színük túlzott ellentéte kiemelte szépségüket. Azonban a fehér rózsa alacsonyabb, vékonykább volt a vörösöknél. Nemcsak a színe, de maga a növény is érzékenyebb a többi színes társánál. Mindig nagyobb figyelmet, több gondoskodást igényelt. Azonban a mérnök hiába ápolta, kényeztette, a virág nem érezte jól magát a többi között. Egyre fakóbb, gyérebb virágzatú lett. Egy napon vendégek érkeztek a házba. Persze, mint mindenki, ők is kíváncsiak voltak a híres kertre és a rózsákra. Ámulva sétáltak a kiépített ösvényeken, meg-megálltak egy-egy hihetetlen szépségű virág mellett és dicsérő szavakkal méltatták a gazdát. Ám az élet fura fintora gyanánt a legnagyobb figyelmet a fehér rózsa kapta. Sehogyan nem értették, hogyan lehet az, hogy a többi virág fantasztikus, ez a kis fehér meg csak sínylődik a többi között. A mérnök csak a vállát rángatta, meg sűrűn hümmögött, mivel választ adni nem tudott. Próbálta magyarázni, hogy így, meg úgy, de láthatólag senkit sem érdekelt az üres fecsegés. Egymáshoz beszélve, mit sem törődve a gazdával és a magyarázataival, besétáltak a házba.
A mérnök alig várta a reggelt, a vendégek távozását. Épphogy becsukódott a kapu, a távozók után máris rohant a kertbe egy ásóval. Neki esett a rózsatőnek: – Szégyenbe hoztál te kis satnya! Ezért neveltelek, gondoskodtam rólad! Így hálálod meg a törődésem. – kiabálta, miközben egyre mélyebbre ásott a rózsa gyökerénél. Végül egy rántással kikapta a földből és ugyan azzal a lendülettel a kapuig rohant, majd kitárva azt az út menti árokba hajította a nemes virágot. – Takarodj a portáról! –mordult egy utolsót feléje, majd a kapuszárnyat bevágva maga mögött, elindult reggelizni, mint aki jól végezte dolgát. Többet nem is gondolt a virágra.
Nem sokára autó zúgás verte fel az utca csöndjét. Aznap volt a szemét vitel napja, most érték el az utcát. Lassan haladtak előre, minden háznál gondosan ki kellett üríteni a kukákat és feldobni a külön kikészített szemetet. Meglepődve vették észre az árokban heverő rózsa-tövet. Értetlenkedve néztek egymásra a munkások, hogy ez meg, hogy került ide? Csak néhány pillanatuk maradt a csodálkozásra, mivel haladni kellett tovább. Az egyik fiatal munkás megragadta, hogy feldobja az autóra, mikor a sofőr kiszólt a lehúzott ablakon: – Azt ne! Tegyétek ide mögém! Kár lenne érte, hisz csodaszép! Még így is megtörve, megtépve, lankadtan is! A munkás alig várta a műszak végét. Magához vette a virágot és elindult vele a temetőbe. Már eltelt néhány hónap, hogy elvesztette szüleit és a kevés keresetéből nem telt sírkőre. Mindig vitt friss virágot, de, hogy ültessen is valamit nem fordult meg soha a fejében. Most azonban végtelen szeretettel vitte a fehér rózsatövet. A csapnál engedett egy vödör vizet, majd szemre kimérte a sír közepét és óvatosan ásott egy megfelelő mély gödröt. Alaposan belocsolta, még karót is tett mellé, hogy ki ne dőljön a tő, ha erősebb szél fúj. Mondott egy csendes imát, majd elköszönt a fejfától.
Egy hét telt el mire ismét kiment a temetőbe. Nem sok reményt fűzött a virág megmaradásához. Ám, amint befordult a sírhoz vezető ösvényre, már messziről látta a rengeteg nyíló virágban pompázó növényt. Se közel, se távol nem volt párja a gyönyörű fehér rózsának. A ravatalozónál rengeteg ember álldogált. Valakit temettek. A munkás nem akart kíváncsiskodni, csak a szeme sarkából pillantott néha arra felé, majd leguggolt, hogy kihúzzon néhány fűszálat és megigazgassa a sír környékét. Gondolataiba mélyedve észre sem vette a melléje érkező férfit, csupán a köszönésre rezzent össze: – Jó napot! Nem szeretnék zavarni, csak már idejövet láttam a gyönyörű növényt és szeretném megtudni, honnan lehet szerezni, ilyen szépséges virágot. – A munkás először zavartan bámulta a cipőjén megtelepedő port, majd csendesen kibökte -Az árokba dobva találtam – A férfi elképedve bámult a virágra, majd a munkásra. Nem tudta eldönteni sírjon vagy nevessen! Hisz ez az ő virága volt! A sír mellett álldogálva azon gondolkodott, hogy valami szuper talaj lehet itt, vagy a szeretet volt képes ilyen szépre nevelni a kidobott fehér rózsát. Behúzott vállal oldalgott el. Nem merte megmondani galád tettét. A rózsa, azóta is pompázik egész nyáron át a síron.
6 hozzászólás
Drága Tünde!
Most egy szép történetet olvashattam tőled, érdekes volt, és tanulságos is, Mellette szép és megható, a végén pedig ott a csattanó.
gratulálok szeretettel-panka
Köszönöm drága Panka, hogy elolvastad!
Tudom a nagy terjedelmű szöveg rémisztő néha…
(Remélem nem volt unalmas, magyarázkodó és hosszú…: )!!!)
Szeretettel ölellek: Tünde
Sem unalmas, sem magyarázkodó, és nem is hosszú. Mély érzésű írás lett, legalábbis nekem.
Kedves Micsudi!
Bár nem ismerjük egymást, de köszönöm szavaid.
Tudod, máshol kaptam azt a kritikát, azért írtam meg Pankának. : )
Szeretettel láttalak: Tünde
Kedves Tünde!
Nagyon szép és ötletes az írásod, tele fordulatokkal! Igazán tehetséges vagy, örömmel olvastam, s megindult a szívem tőle!
Sok szépet Neked! Zoli
Kedves Zoltán!
A szavaidtól viszont az én szívem indult meg…
(Nem vagyok hozzászokva a dicsérethez…)
Nagyon KÖSZÖNÖM!
Szeretettel láttalak: Tünde