11. fejezet
Tiszta volt az idő a csillagok soha nem látott mennyiségben ragyogtak az égen és ez, amikor nagyon sötét helyre ért Károly bácsi, fel is tűnt neki. Már közel járt a Planetáriumhoz, amit ha megkerült indult vissza a lakásába.
Azért egy kicsit elidőzött még az égbolt tanulmányozásával. Megpróbálta, és sikerült neki megtalálni a sarkcsillagot, ami valljuk be azért nem, akadémiai teljesítmény. Utána felismerte a kis göncölt, majd a nagy göncölt. Nem tudott sokáig elmélyülni a csillagok tanulmányozásában, mert a Planetárium mögül tompa puffanások között alig hallható nyögések és jajgatások zavarták meg. Oda kapta tekintetét, és a sötét ellenére ki tudta venni, hogy három ember kegyetlenül ütlegel egy negyediket. Rögtön benyúlt a zsebébe előkapta a telefonját, de akkor eszmélt rá, hogy évek óta nem hívott senkit. Mit kell megnyomni, mit kell tárcsázni? Aztán felocsúdva a sokkból, kezdett emlékezni mit magyarázott erről a fia. Azt tudta, hogy a rendőrség a 107, beütötte a billentyűzettel, habár elég sötét volt utána zöld gomb a hívásindítás, így mondta a gyerek emlékezett vissza. Csak a harmadik csengésre vettél fel, a másik végén a vonalnak.
– Jöjjenek azonnal, megölik, jó ég, fejbe rúgja, meg fog halni.
– Kivel beszélek – szólt bele a diszpécser – kérem, nyugodjon meg, minél előbb elmondja, miről van, szó annál hamarabb tudok küldeni valakit.
– Takács Károly vagyok – higgadt le egy kicsi – a Planetárium mögött három ember ütlegel egy negyediket, de az már nem nagyon védekezik, megölik, megint fejbe rúgta. – jöjjenek, gyorsan én itt maradok, habár nem tudom, hogy tudnék segíteni.
– Ne csináljon semmit! – kiabált a diszpécser, de ezt már nem hallotta.
Futott a verekedők felé, már ahogy ennyi idősen tudott, és kiabált.
– Hagyják abba, mit ártott az-az ember maguknak.
Egy pillanatig sem töprengett rajta, hogy mit fog csinálni, ha a rendőrök csak később érnek ide, Ő pedig oda ér a verekedőkhöz. Most nem számított semmi csak, az, hogy megmentse a földön fekvőt, pedig azt sem tudta, hogy ki az.
A három verőemberből az egyik felegyenesedett, ahogy meghallotta a kiabálást. Szembe fordult az öreggel, és elröhögte magát.
– Mi van öreg meguntad az életed?
– Hagyják abba, ne verjék azt az embert – kiabálta Károly bácsi kikelve magából, és most már semmivel nem törődve, lesz, ami lesz.
Soha nem futamodott meg a kihívások elöl, bár most tudta, ha nem jönnek a rendőrök időben, akkor nagy bajban lesz.
Szemből még ezt az arcot eddig nem látta, de alkata és öltözéke alapján ez az ember hagyta le sétája kezdetén. Sok ideje nem maradt a töprengésre, mert a közeledő alak benyúlt a zsebébe, és egy pillangókét vett elő. Ügyesen pörgette a kezében, közben a kés hol kinyílt, hol becsukódott.
– Nehogy azt higgye, hogy megijedek magától. – kiabálta Károly bácsi, minden, mindegy alapon, és érezte, hogy az adrenalin szintje emelkedni kezd. A félelem is eluralkodott már rajta, de nem szabad, hogy ellenfele észrevegye.
Ekkor hangos szirénahang hasított bele az amúgy csendes éjszakába. A támadó ijedten körbenézett, és látta, hogy társai abba hagyják az verést.
– Itt a rendőrség, – kiáltott az egyik – tűnjünk innen.
A járőr kocsi a kupolás épület előtt csikorogva fékezett, és abban a pillanatban, leállt a motor, és két kocsiajtó csapódott, szinte egyszerre. A járőrök pár másodperc alatt futva megkerülték az épületet, de mire odaértek a három támadó a bokros részen keresztül elfutott. Károly bácsi már ott állt a földön fekvő áldozat mellett, bizonytalan, de tanult mozdulattal megtapintotta a fiatalember nyaki ütőerét.
– Még él – egyenesedett föl és a redőtökre nézett – mentőt kell hívni azonnal.
– A diszpécser már hívott – mondta az egyik megnyugtatva az idős embert, aki még mindig szaporán vette a levegőt.
– Maga meg mit művel itt, meg is ölhették volna – kiabált vele a másik járőr.
– Ne kiabálj Géza, – szólt rá társa – lehet, hogy ezzel megmentette az életét.
– Elnézés, hogy kiabáltam – enyhült meg egy kicsit – Sándor Géza főtörzsőrmester vagyok, a társam György István törzsőrmester. Kollégáink csak CSK járőröknek hívnak minket. Hogy egyértelmű legyen csupa keresztnév, – világosította fel a még mindig lihegő Károly bácsit.
Az Üllői út túloldaláról sziréna hallatszott át a Népligethez.
– Még szerencse, hogy az István kórház az ügyeletes, mindjárt itt a mentő – mondta Géza és elindult a járőr kocsi felé, mert tudta, hogy a roham kocsi is csak ott tud megállni.
– Addig vedd fel az adatait – szólt hátra a válla felett.
A sziréna egyre hangosabb lett, majd elhallgatott. Gyors egymásutánban nyíltak, és csukódtak az ajtajai. A mentőorvos, a főtörzsőrmesterrel egymás mellett futottak a hason fekvő áldozathoz, mögöttük az ápoló és a sofőr, már hozták a hordágyat. Ahogy odaért az orvos már le is guggolt az áldozat mellé, és próbálta kitapogatni az ütőerét, de nem érzett semmi.
– Mióta fekszik itt – nézett fel az orvos – ki találta meg.
– Én – lépett el a rendőr mellől Károly bácsi.
– Mióta nincs pulzusa?
– Az előbb még volt, nem több min két perce néztem.
– Sokkolót, gyorsan – kiabált az orvos.
– Jöjjön távolabb, kérem – szólt a törzsőrmester, és elhúzta az egyre idegesebb öreget. – Itt mi csak útban vagyunk.
Elővette jegyzetfüzetét, és úgy helyezkedett, hogy lássa, amit ír.
– Neve?
– Takács Károly – mondta, de közben megpróbálta figyelemmel kísérni, ami a földön történik.
A rendőr megfogta a karját és úgy fordította, hogy ha lehet, semmit ne lásson, már így is elég feldúlt volt a lelkiállapota.
– Hol lakik?
– Ne haragudjon, semmi nem jut az eszembe, inkább előveszem, az igazolványomat abból mindent ki tud írni.
Megtörten az eddig látottaktól elsétált a legközelebbi padhoz, és leült. Nem volt hívő, de mos magában elkezdett fohászkodni.
– Eddig soha nem kértem tőled semmit, de most az egyszer segíts, ne hagyd, hogy meghaljon, olyan fiatal még. Amikor a fiam meghalt nem tudtam a segítségedet kérni, már lehetetlen volt, legalább most bepótolom.
Nem tudta levenni a szemét a földön történtekről. Mást nem tehetett csak összeszorított ököllel drukkolt, hogy az orvos győzzön. A sokkolótól nagyot rándult a fiatal test, de az asszisztens megérintve a nyakát, csak csóválta a fejét Az orvos ismét összedörzsölte a két elektródát, mondott valamit, de nem hallotta, hogy mit. A távolság miatt hallhatta volna, de az agyáig nem jutott el. A test megint megrázkódott. Az ápoló ismét megtapintotta a nyakát, és most bólintott. A szokott ütemben pumpálta a lélegeztető ballont. Valamit felszívott egy fecskendőbe a doktor és benyomta a vénájába beépített tű végébe.
– Gyorsan tegyük hordágyra – mondta aggodalmas arccal. – Még szerencse, hogy az István az ügyeletes. Szólj be rádión, hogy azonnal készítsenek elő egy műtőt. Legyen készenlétben belgyógyász, szemész, és plasztikai sebész. Mond meg nekik, hogy túlórázni fognak. Több törött végtag, borda, és a belső vérzése is komoly. Lehet, hogy leszakadt a lépe, és megrepedt a mája. A lehető leggyorsabban műteni kell.
Mikor a hordágyat már betolták a kocsiba, odalépett, Sándor főtörzsőrmester.
– Vigyék be az öreget is, szerintem komoly sokk érte, és az ő korában, nem maradhat itt egyedül.
– Rendben, gyorsan üljön be – mondta az orvos – nagyon sietnünk kell.
A motor már járt, bekapcsolták a szirénát, és a sofőr beletaposott a gázba. Olyan hamar a kórházba értek, hogy elhelyezkedni sem volt ideje, már nyílt is az ajtó és húzták kifelé a hordágyat, amit nem tudott szemmel követni, mert őt bevezették egy váróterembe. Magába roskadva ült egyedül, az idő múlását már nem érzékelte, egyre csak azon járt az esze, vajon mi lehet a fiúval.
– Takács Károly? – kérdezte egy fehér köpenyes.
– Igen – felelte, és felállt.
– Kérem, maradjon ülve, Dr. Lévai vagyok, csak beszélgetni szeretnék magával.
– Takács úr.
– Szólítson csak nyugodtan Károly bácsinak – mondta megtört hangon – mindenki így szólít.
– Károly bácsi – folytatta Lévai doktor – ismerte a szerencsétlenül járt fiút?
– Nem soha sem láttam – nézett kicsit zavart tekintettel az orvosra – meg tudja mondani, hogy, hívják?
– Igen. Megtaláltuk nála az igazolványát. Farkas Barna a neve.
– Fiatalabb, mint a fiam lenne most – révedt távolba a tekintete – hány éves?
– A születési dátumát Én nem néztem meg, – de mi történt a fiával.
– Nem voltam ott, de azt mondták – kezdte a történetet mesélni – egy építkezés mellett ment el, és az állványról véletlen leesett egy kalapács. Egy a millióhoz az esélye, hogy valaki épp akkor megy arra, sajnos a fiam volt a milliomodik. Azzal vigasztaltak, hogy szerencsétlen véletlen. Azóta sem vigasztalódtam meg. Elfogadtam, hogy meghalt, de megérteni soha nem fogom. A hullaházban nekem kellett azonosítani. Nem akarok még egyszer oda menni. Ugye túléli?
– Sajnos most még semmit nem tudunk, – mondta az orvos, és rátette kezét, Károly bácsi májfoltos csontos kezére – de higgye, el a kollégáim mindent megtesznek.
Érezte, hogy remeg a sokat dolgozott kéz.
– Kérem, nyugodjon meg, és menjen haza, pihenésre van szüksége. Hozzak egy nyugtatót, beveszi?
– Nem, ha csak lehet, nem szedek semmilyen gyógyszert – mondta, és közben nemet intett a fejével.
– Nem megyek haza – nézett az orvos szemébe, most már nagyon határozottan, és makacsul – amíg nem tudok, biztosat itt maradok. Ha lehet – tette hozzá és lehajtotta a fejét, bízott benne, hogy nem teszik ki innen.
– Szeretné megvárni a műtété végét? – kérdezte Dr. Lévai.
Belenézve az idős ember szemébe, látta a makacsságot, és azt, hogy saját erőből igyekszik túltenni magát ezen a traumán.
– Igen, – nézett mereven az orvos szemébe – ha elmegyek, azzal feladom. Segíteni akarok neki mindenben. Szorítok, hogy felépüljön.
– Megértem, de egyelőre azért imádkozzon, hogy túlélje.
– Hol várjam, melyik műtőben van?
– Szólok egy nővérnek, Ő majd oda kíséri, igaz oda csak hozzátartozókat engedünk be, de intézkedem, hogy önnel kivételt tegyenek.
– Köszönöm – mondta hálás szemekkel nézve az orvosra – igyekszem minél kevesebb gondot okozni.
– Ő Kriszta nővér, majd gondoskodik Önről.
– Üdvözlöm angyalom – lépett a nővér elé Károly bácsi, és nyújtotta a kezét kézfogásra.
– Kriszta vagyok – lépett előrébb, és megfogta a felé nyújtott kezet – jöjjön velem, felviszem a műtőkhöz.
– Takács Károly vagyok, de szólítson nyugodtan Károly bácsinak.
– Rendben van Károly bácsi, indulhatunk?
– Igen – mondta már majdnem vidám hangon, mert elérte, amit akart.
– Nem baj, ha a lépcsőn megyünk – kérdezte kedvesen nézve az idős emberre.
– Nem. Pár emelet meg sem kottyan, lift nélküli házban lakom a harmadikon.
Pár lépéssel lemaradva követte Kriszta nővért, így meg tudta nézni hátulról is. Csinos volt, és nagyon fiatal. Csak nemrég fejezhette be az iskolát. Szaporán szedte a lábait, de Károly bácsi így sem maradt le mögötte. A második emeletig kellett menni. A folyosó végéig.
– Itt vannak a műtők – tájékoztatta Kriszta mikor oda értek – a kettes műtőben műtik, már több min egy órája.
– Meddig fog taratani – kérdezte aggodalmas arccal Károly bácsi.
– Nem tudom, de a legjobb orvosok, professzorok kezében van – próbálta nyugtatni a nővér. – Ha van esélye a túlélésre, akkor a legjobb kezekben van.
– Nem merek arra gondolni, hogy ne lenne esélye.
– Biztos, hogy még egy darabig nem fejezik be, hozhatok egy kávét – kérdezte Kriszta olyan kedvesen mintha nagyapját kérdezné.
– Nagyon kedves – mondta meghatódva Károly bácsi – de nem kérek, a szívem így is majd kiugrik, a helyéről úgy izgulok.
– Most már nyugodjon meg a legjobb orvosok, professzorok műtik. Ez itt a váró, kényelmes székek és fotelek vannak, válasszon egyet és tegye magát kényelembe, ahogy gyanítom egy darabig el fog tartani. Ha bármire szüksége lenne, Én kint leszek a nővérpultban, nyugodtan keressen meg, szívesen segítek.
– Sűrűn vannak ilyen nehéz esetek – kérdezte Károly bácsi, nem csak azért, hogy még marasztalja Krisztát.
– Sajnos igen, de biztos lehet benne Seres professzor és csapata a legjobb, nem adják fel egykönnyen a küzdelmet. Ne haragudjon, de tényleg mennem kell, mert van még pár beteg az osztályon.
– Elnézését kérem, hogy feltartottam, de nehéz ezt egyedül feldolgozni – nézett rá bocsánatkérően Károly bácsi, és leült egy közelben lévő székre. – Nem fogom sokat zavarni, el leszek itt egyedül.
– Nem haragszom, és nyugodtan zavarjon, ha úgy érzi, szüksége van rám.
A nővérpult felé haladva, még visszanézett, és hátraszólt.
– Ezt nem csak udvariasságból mondtam.
– Ha szükségem lesz rá, élni fogok a lehetőséggel. Köszönöm. – ezt már olyan halkan mondta, hogy Kriszta csak leolvasni tudta a szájáról, ezért Ő is hang nélkül, de érthetően formálva a szót, mondta.
– Szí-ve-sen.
12. fejezet
Elég sokáig egyedül ült a váróban, térdére könyökölve, arcát a két tenyerébe hajtva. Nem vette észre, hogy már virradt. Akkor eszmélt csak fel mikor mások is helyet foglaltak a mellette. Felemelte fejét, körül nézett. Hány óra lehet. Megnézte karóráját. Fél nyolcat mutatott. Gyorsan utána számolt, már majdnem hét órája a műtőben van. Az lehetetlen, hogy kitolták volna, biztos, hogy nem aludt, észrevette volna. Meglátta Kriszta nővért a pultban, előre hajolva, valószínű, a kötelező adminisztrációt végezte. Gondolta vár egy kicsit, talán felnéz a papírjairól. Szinte abban a pillanatban felemelte fejét, mert megérezte, hogy nézi valaki. Felállt, és odasietett Károly bácsihoz.
– Nem akartam eddig zavarni – mondta.
– Nagyon sok idő eltelt, tud már valamit – kérdezte Károly bácsi.
– Azt hallottam, hogy hamarosan végeznek – mondta, hogy megnyugtassa, de Ő sem volt tisztában, hol tartanak.
– Már féltem, hogy kitolták, és nem vettem észre.
– Még nem, de már nem sok van hátra, és jönnek. Nagyon hosszú ideje itt van, azóta nem ivott nem evett semmit, – mondta Kriszta nővér elgondolkodva, – ne hozzak valamit? Ásványvíz, kávé, szendvics?
– Ha volna olyan kedves, egy kis vizet elfogadnék, de nem kell nekem ásványvíz, otthon is csak csapvizet iszom, időnként egy sört, de azt most nem kérek – mondta Károly bácsi kicsit szégyenlősen, mert nem volt hozzászokva, hogy helyébe hozzák, amit kér.
– Mindjárt hozok, de ásványvizet, mert a csapvíz, itt a kórházban szerintem nem olyan finom – mondta Kriszta, kicsit elgondolkodva, lehet, hogy csak Ő ilyen finnyás, vagy már ennyire ásványvíz függő lett.
Csak annyi idő telt el, amíg elment a pultig, meg vissza a pohár ásványvízzel, mikor nyílt a kettes műtő ajtaja. Vagyis inkább egy guruló ágy nyitotta ki. Károly bácsi nem ismerte fel a rajta fekvő testet, mert a lepedő alól kilátszó fej úgy be volt bugyolálva gézzel, hogy csak a szája, amibe lélegeztető volt csatlakoztatva, és a két csukott szeme látszott. A lélegeztetőn lévő puha labdát egy nővér folyamatosan pumpálta a légzésszámnak megfelelően.
Kriszta nővér kezébe nyomta a poharat.
– Már itt is vannak.
– Ő volt az – kérdezte Károly bácsi a szája elé kapva kezét ijedtében.
– Igen, de ne ijedjen meg ez normális, ilyen súlyos sérülések után, amikor kitolják a beteget így néz ki. Innentől kezdődik a felépülés, és egyre jobban visszanyeri önmagát.
– Örülök, hogy most mellettem volt – hálálkodott Károly bácsi, és megfogta a nővér kezét.
– Igyon egyet – mondta, és kezével együtt felemelte a poharat.
Lassan kortyolt egy párat, de nem tudott elszakadni a látványtól.
– Bemehetek hozzá? – kérdezte.
– Az ott az intenzív osztály, oda, csak hozzátartozókat engednek be – mondta Kriszta nővér, kicsit lehangoltan, – de megnézem, mit tehetek.
– Kérem, muszáj vele lennem.
– Miért – kérdezte csodálkozó szemekkel a nővér – nem a rokona, legalább is nekem ezt mondták.
– Nem. Nem vagyok a rokona, jól tájékoztatták – kezdte Károly bácsi a magyarázkodást – de Én találtam rá mikor verték, Én hívtam a rendőrséget, és az Én fiam is meghalt – sírta el magát, és hogy ne vegye észre a nővér hátat fordított neki.
– Ne haragudjon ezt nem tudtam, és nagyon sajnálom a fiát, fogadja részvétemet.
– Semmi baj nem most történt.
– Megyek meg nézem, mikor engedik, hogy bemenjen hozzá – mondta a nővér kicsit elszégyellve magát.
– Köszönöm. Ha eddig tudtam várni, most már kivárom.
A nővér elindult az ágy után az intenzív osztály felé. Kis időbe beletelt, mire Barnát az ágya mellet lévő, majdnem két méter magasan feltornyozott műszerekre, monitorokra kötötték. Ekkor a lélegeztetést végző nővér is fellélegezhetett, mert a munkáját átvette a gép. Barna mozdulatlanul, és öntudatlanul feküdt az ágyon, csak a mellkasa emelkedett ütemesen. Két szeme csukva, lilán a véraláfutásoktól.
Egy orvos lépett ki az intenzív osztályról, és határozott léptekkel tartott Károly bácsi felé.
– Dr. Seres Péter vagyok – mutatkozott be mikor oda ért.
– Köszönöm, professzor úr.
– Ne köszönjön semmit, még nagyon az elején vagyunk. Örülünk, hogy eddig sikerült életben tartanunk – mondta Dr. Seres, borzasztóan fáradtan.
– Ugye felépül – kérdezte idegesen Károly bácsi – Jaj. Még be sem mutatkoztam – kapott észbe – Takács Károly vagyok Én találtam rá.
– Hallottam az önfeláldozásáról – mondta a doktor, csodálattal nézve, ezt a kissé hajlott, mégis egyenes tartású, megtört öregembert – nagy bátorság kellett ahhoz, amit tett, sok fele ennyi idős ember nem tette volna meg.
– Semmit nem ér, amit tettem, ha nem éli túl. Csak bajba sodortam magam, ezt már a rendőrök is a szememre vetették.
– Nagyon jól cselekedett, a többi meg már rajtunk múlik, ha mi is ilyen hatékonyak leszünk, akkor túléli.
– Megígéri, doktor úr?
– Én meg ígérem, de ez kevés, Barnának kellene megígérni, hogy életben marad, de egyelőre ez lehetetlen.
– Doktor úr, miben tudok még segíteni. – kérdezte lelkesen Károly bácsi.
– Károly bácsi, ugye szólíthatom így?
– Persze, mindenki így hív, csak már annyiszor elmondta, bemutatkozáskor, hogy kínosnak éreztem.
– Károly bácsi, azt nagy örömmel vennénk, ha megtenné, hogy mellette marad, egy kis ideig. Eddig nem találtunk rokont, akit értesíthetnénk, és ha a műtét után felébred, jó lenne, ha ott lenne valaki. A nővérek nem tudnak minden beteg mellett ott állni.
– Nagyon szívesen ezért nem mentem el, mert éreztem, hogy ez segíthet. Elmondaná, mije sérült a veréstől.
– Megverték? Én azt hittem átment rajta az úthenger, – viccelődött a professzor. Ne haragudjon – kapta szája elé a kezét – nem akartam ezzel viccelődni, de sajnos egyszerűbb lenne felsorolni, hogy mije nem sérült.
Kicsit gondolkozott, hogy összeszedje a műtőben történteket, mit is hoztak rendbe Barna testén, és benne.
– Jöjjön, üljünk le egy kicsit – mondta és a váró egyik sarkában lévő fotelekhez kísérte.
– Nagyon sokáig tartott a műtét – aggodalmaskodott Károly bácsi.
– Ilyen esetben, ez normálisnak mondható. – vette át a szót a professzor, – Belső vérzései voltak, mert leszakadt a lépe, azt el kellett távolítanunk. Ez a továbbiakban nem okoz komoly problémát, ettől még tovább lehet élni. Nagyobb probléma, hogy egyik veséje annyira károsodott, hogy el kellett távolítanunk. Még ezzel is lehet továbbélni, de az biztos így már élsportoló nem lehet. Sajnos a mája is megrepedt, azt plasztikázni kellett. Szerencsére a máj jól, és gyorsan tud regenerálódni. Négy bordája törött, három a baloldalon egy a jobbon. A jobboldali kiszúrta a tüdőt, nagy szerencséje volt, hogy ilyen hamar műtőasztalra került. Két lába, és bal karja szintén eltört. Bal lábában a csak a szárkapocscsont, de a jobban a sípcsont és a szárkapocscsont is. Ezért a jobb lábában szegecselni kellett a csontokat. A balt elég volt begipszelni. A bal karjában, szerencsére csak a singcsont tör el ezért azt is elég volt gipszelni. A fejsérülései is elég komolyak. Először azt hittük, egyik szemére megvakul. De Dr. Kollár szemész főorvos szerint a szemfenék repedés be fog gyógyulni, és ismét fog vele látni.
– Van még valami professzor úr – kérdezte aggodalmasan Károly bácsi.
– Már nem sok, de ha nem szeretné hallani, akkor nem, mondom tovább – eszmélt rá Dr. Seres, hogy már így is nagyon megijeszthette az idős embert.
– Folytassa, csak már úgy éreztem, hogy ennyi mindent nem lehet túlélni.
– Az a helyzet, hogy ezeket egyenként nem olyan nehéz meg gyógyítani, csak így egyszerre akkora traumát jelent a szervezetnek, legfőképpen az agynak, hogy az már életveszélyes. Ilyenkor előfordul, hogy védekezés képen emlékezetkiesés súlyosabb esetben kómás állapot lép fel.
– Kómában van?
– Egyelőre alszik, meglátjuk felébred-e.
– Ha nem, akkor mi történik.
– Tapasztalatunk szerint, ha kómába menekül az agya – kezdte magyarázni Dr. Seres – akkor, ahogy javul az általános állapota, úgy egyre kijjebb jön a kómából, majd felébred. Ez lehet, hogy eltart pár napig, hétig, de előfordul, hogy egy hónapig. Volt eset, hogy hosszabb időt vett igénybe. Azt is be kell vallanom, hogy volt, aki soha nem tért vissza.
– Én mellette maradok, ha kell életem végéig.
– Mondjon meg nekem valamit. Miért olyan fontos ez a fiatalember magának, hiszen nem is ismeri, mellesleg nem is egy fajhoz tartoznak.
– Ezt hogy érti doktor úr?
– Ez a fiú cigány.
– Én egy embert látok, – ugrott fel Károly bácsi a fotelból.
– Ne legyen ideges, Én nem vagyok rasszista. Gondolja, ha előítéleteim lennének, ilyen esetekben, akkor letettem volna a Hippokratészi esküt? Fajra, felekezeti hovatartozásra tekintet nélkül gyógyítok.
– Elnézését kérem, de a kirekesztő hozzáállás engem mindig felbosszant. Én mindenkire úgy nézek, hogy ember, és így mindannyian egy fajhoz tartozunk. Vannak jó és rossz emberek. A jó embereket segíteni kell, hogy jók maradjanak, a rosszakat pedig azért, hogy jobbá váljanak. A kérdésére válaszolva, nekem azért fontos ez a gyerek, mert valahol pótolja bennem azt, hiányt, hogy a saját gyerekemen nem tudtam segíteni. Akkor nem voltam jó helyen. Most ott voltam, és ha eddig sikerült megmentenem mindent megteszek, hogy így folytassam.
– Ez nagyon nemes gondolkodás, és sajnálom, hogy a fiát elvesztette. Nem kérdezem, hogyan, ha gondolja, majd egyszer elmeséli.
– Szeretném megkérni valamire – fogta egészen behízelgőre hangját Károly bácsi.
– Hallgatom, és ha tudok, feltétlen segítek.
– Szeretnék a fiúval tölteni, ha lehet minél több időt.
– Meg nézem, mit tehetek – mondta a professzor átgondolva a teendőket a kérés teljesítéséhez – de elég korlátozottak a lehetőségeink, ha az intézet szabályait betartjuk.
– Kérem, tegyen meg mindent – könyörgött – mert Én minden nap itt leszek, és nem hagyom magam elküldeni. Úgy fogom fel, hogy ez nekem küldetés, és Én teljesítem.
– Bízhat bennem – mondta a professzor, és min pecsétet az egyezségre előre nyújtotta a kezét.
– Köszönöm – fogta meg határozottan a felé nyújtott jobbot, és rázta meg boldogan Károly bácsi.
– Most már búcsúzom, de bármi kérése, kérdése lenne hozzám, akármikor felkereshet. A nővérek mindig tudják, hogy hol vagyok.
– Viszont látásra professzor úr, és még egyszer köszönöm.
Alig búcsúzott el Dr. Serestől, már látta, hogy jön felé Kriszta nővér, széles mosollyal az arcán.
– Mivel vette le a professzort a lábáról – kérdezte.
– Mire gondol?
– Még a hozzátartozókat is csak meghatározott időre engedi be ilyen súlyos esetekhez, az intenzív osztályra, – kezdte lelkesen a nővér – most meg utasításba adta, hogy Károly bácsi akkor mehet be a beteghez és annyi időt tölthet vele, amannyit csak akar.
– Köszönöm, hogy szólt. Most bemehetek?
– Igen, de kérem, ne zavarja a bent lévők nyugalmát. Vannak bent mások is, akik nem alszanak, csak csendben elviselik a rájuk rótt fájdalmakat.
– Senkit nem fogok zavarni – fogadkozott Károly bácsi.
– Jöjjön, megmutatok mindent.
Bementek az intenzív osztály előterébe, ahol mind két oldalon szekrények voltak.
– Egyik oldalon a látogatók ruhái, és csomagjai számára vannak a szekrények – kezdte a terem bemutatását Kriszta nővér – a másik oldalon lévőkben, talál köpenyt, sapkát és cipővédőt. A betegek közé semmit nem szabad bevinni. A kabátot is jó, ha leveszi, mert bent elég meleg van. A felsőruhára azért kell köpeny, hogy elzárja az esetleges szennyeződéseket a műtöttektől – magyarázta Károly bácsinak.
Nem tétovázott, mert minél előbb bent akart lenni. Kabátját már be is akasztotta az egyik szekrénybe.
– Azért van mindegyikben kulcs, hogy be tudja zárni, így senki nem fér hozzá, amíg bent van.
Már vette is fel az egyik köpenyt.
– Ne így – szólt rá Kriszta nővér – úgy vegye fel, mint egy kényszerzubbonyt, hátul legyen a megkötő rész, így elöl mindig zárt lesz.
– Értem már. – hálálkodott Károly bácsi.
– Ha kijön, ebbe a szennyes tartóba kell a kórházi öltözéket tenni – mutatott a műanyag kosárra.
– Értem, most már bemehetek?
– Igen – nyitotta az ajtót Kriszta nővér – a szemben lévő ágyon fekszik.
Belépve megérezte az erős gyógyszer és fertőtlenítő szagot. A terem tele volt a sok gép búgásával pityegésével. Elősző nem tudta szétválasztani, melyik kihez tartozik. A szemben lévő ágy hoz lépett. A látvány sokk szerűen hatott rá, de pár mély lélegzetvétel után, kezdett a gyomra megnyugodni. Körül nézett a teremben. Még két ágyon feküdtek. Ahogy messziről meg tudta állapítani egyikük sem volt túl jó állapotban. Barna lepedővel volt letakarva, de mindkét keze a takaró fölött kinyújtott ujjakkal feküdt. Mintha nem is egy fiatalember keze lenne. A bőr elvékonyodott rajta, szinte pergamenszerű, és enyhén szürke árnyalatú. Károly bácsi megfogta a bal kezét, nagyot sóhajtva.
– Szegény fiam mit tettek veled? – mondta ki félhangosan, bízva benne, hogy nem zavarja a többieket.
Végig futtatta tekintetét a megszámlálhatatlan műszeren, ami a másik oldalon toronyba rakva állt. Az EKG-t megismerte. Mellette kiírva a pillanatnyi vérnyomás érték. A lélegeztető gépből vastag gégecső vezetett, Barna szájához. A mellkasa minden egyes ütemnél valószínűtlenül magasra emelkedett, majd visszasüllyedt. Ilyen nagy lélegzetet az ember soha nem vesz – gondolta. Az infúzió lassan csepegett, és folyt végig a műanyag csövön a vénába szúrt tűig. Nyílt az ajtó, egy nővér lépett be. Oda biccentett kedvesen, pedig még nem találkoztak. Gyakorlott gyors mozdulatokkal közlekedett a teremben, végigjárva a betegeket. Utolsónak Barnához jött.
– Üdvözlöm – nyújtott kezet barátságosan – Ön ugye Károly bácsi, én Éva nővér vagyok, most rám vannak bízva ezek a betegek.
– Örülök, hogy megismerhetem – fogta meg a kezét Károly bácsi – már mindenki ismer engem? – kérdezte.
– Mindenki azért nem – kezdett magyarázkodni Éva – de akinek tudni kell az már hallott a hőstettéről.
– Nem volt az olyan nagydolog.
– Dehogy nem, fogalma sincs, róla hányan kerülnek be hasonló körülmények között. Senki nem segít nekik, még ha többen vannak az eset közelében akkor sem. Inkább hátat fordítanak.
– Én azt nem tudtam volna megtenni.
– Örülünk neki, mert akkor ez a fiú már nem élne.
– Úgy hallom egész éjjel itt volt a kórházban.
– Igen, vártam, hogy mi lesz, és imádkoztam, pedig nem vagyok templomba járó alkat.
– Akkor valószínű, már éhes is meg szomjas is. Itt a földszinten van egy büfé, szerintem már nyitva van. Menjen le egyen igyon valamit, mert a maga szervezetének sem tenne jót, ha kiszáradna. Akkor ez a szegény fiú, nem sok hasznát venné.
– Igaza van – mondta Károly bácsi – mivel egész éjjel nem aludtam már nagyon éhes vagyok, de nem szeretném magára hagyni, amíg fel nem ébred.
– Ha úgy megfelel – mondta segítőkészen Éva nővér – mennem kell a földszintre a főnővérhez, visszafelé hozhatok valamit, ha elmondja, mit kér.
– Nekem úgy nagyon jó lenne, – nézett hálásan a nővérre Károly bácsi – hozna nekem egy kávét, és valamilyen szendvicset. De most jut eszembe, hogy a pénzem kint van a szekrényben.
– Ne törődjön vele, majd elszámolunk.
– Nagyon hálás vagyok – mondta, és még mindig fogta Barna kezét.
– Mikor várható, hogy felébred?
– Azt sajnos én nem tudom – mondta a nővér szomorúan – nagyon nagy trauma érte a testét és az agyát. Hamarosan jön a vizit, akkor tud beszélni Seres professzorral.
– Ő még bent van?
– Igen, és már második napja.
– Hogy bírja?
– Valószínűleg nehezen, de nem ritka eset, biztos már megszokta. Ha valakin ilyen komoly műtétet hajt végre, mindig addig marad, amíg nem látja az eredményt. Valószínű még sokáig bent lesz. Ilyenkor mindenre fel van készülve.
– Nem irigylem, de örülök, hogy bent volt, mikor ezt a fiút behozták.
– Megyek, mert a főnővér nem egy türelmes alkat.
– Viszont látásra – búcsúzott Károly bácsi.
2 hozzászólás
Kedves János!
Ez a két rész nagyon izgalmas volt. Végig izgultam magam is Károly bácsival együtt. Nagyon szurkolok Barnának, hogy felépüljön. Mivel két fejezetből áll, magam is eltudtam osztani két részre. Az éjjel meg is írtam a hozzászólásom, s mire elkészültem, kidobott a rendszer, s már nem léptem vissza.
Lenne egy kérdésem. Ez a regény már elkészült, teljes egészében, vagy folyamatban van az írása?? Ez azért is fontos, (már kicsit tapasztalatból beszélek) mert jó lenne pihentetni az írást egy két hétig, miután megírtad. Aztán újraolvasva, már jobban tudnád az olvasó szemével látni, s a hibákat is jobban észrevennéd, és tudnád javítani.
Csak példának említem meg: "- Nem volt az olyan nagydolog." – Nem volt az olyan nagy dolog. Mert a nagydolog, egészen mást jelent. Vagy a "dehogy nem" – dehogynem, egybeírandó, meg akár az elütéseket is hamarább kiszűröd… folyt.
folyt.
ha többször újraolvasod, s az olvasó szemével látod. Én általában, ha huszadszor olvasom, akkor is találok mindig javítanivalót, és ezzel még nem állítottam azt, hogy hibátlan, mert ha itt meglátom, máris rám ordítanak a hibák, az sem kell, hogy elolvassam.:)
Nem tudom, tudod-e, hogy a már feltöltött műveidet is javíthatod?
Ha mégsem, nagyon szívesen segítek, hogyan kell.
A legközelebbi viszontlátásig, üdv. Ida