33. fejezet
Egy hónapja költözött Barna az új szobájába. Az első hetek gyorsan teltek. Bement régi munka helyére, ahol gyanúja beigazolódott, már nem a jelenlegi állása. Az eltelt idő alatt a helyére felvetek egy új dolgozót. Azért a főnöke annyira rendes volt, hogy a betegállománya alatt nem szüntette meg a munkaviszonyát. A betegállomány pénzét is úgy kapta, mintha munkahelyi baleset miatt került volna kórházba. Ami végül is igaz volt, mert munka vacsoráról tartott hazafelé. A bérének csak az alapbér részét utalták, de Barna ennek is örült. Kétszer ment be a kórházba Seres professzorhoz felülvizsgálatra, utána már csak a háziorvoshoz járt, aki előző nap nyilvánította munkaképesnek.
Melinda addig erősködött, hogy beadta a derekát, és elment a családjához bemutatkozó látogatásra, ami a vártnál sokkal jobban sikerült. Melinda apja Vágó Péter hosszan elbeszélgetett Barnával. Nem hozta szóba a lánya és Barna között kialakult kapcsolatot, csak a terveiről faggatta. Minden mondatát nagyon figyelmesen hallgatta. Barnának fel sem tűnt, hogy közbe vetett kérdéseivel, folyamatosan vizsgáztatta. A beszélgetés végén megkérdezte Barnát, hogy szeretne-e a tanult szakmájában dolgozni. Barna csodálkozó szemekkel nézett rá, és megkérdezte.
– Ki venne fel gyakorlat nélkül.
– Én, – húzta ki magát Vágó Péter – szeretném bővíteni a vállalkozásomat. Eddig csak lakatos munkákat vállaltunk, de kezd betelni a piac, ezért úgy gondoltam, kialakítunk egy forgácsoló üzemet. Ha érdekel a munka, akkor ezt rád bíznám.
– Nem dolgoztam a szakmámban eddig még soha – szabadkozott Barna.
– Úgy érzed nem vagy képes rá? – kérdezte Vágó.
– Azt nem mondtam – gondolkodott el Barna – de fel kell frissítenem tudásomat.
– Én bízom a képességeidben – nyújtotta kezét Vágó Péter – amúgy is, aki ekkora hátszéllel érkezik, az csak jó lehet.
Barna olyan nagyra nyitotta szemét a csodálkozástól, hogy a kérdést, már fel sem kellett tenni.
– A számomra leghitelesebb ember protezsál.
– Ki, – kérdezte Barna, még mindig csodálkozva.
– Melinda – válaszolta Vágó úr – és az ő szavára sokat adok. Mellesleg beszélgetésük közben meggyőződtem róla, hogy alkalmas leszel a feladatra.
Barna most már megfogta a felé nyújtott kezet.
– Akkor vehetem úgy, hogy van állásom – kérdezte.
– Igen, a pénzről majd megegyezünk. Nyugodt lehetsz, a lányom legjobb barátjával nem leszek szűkmarkú.
Gondolatmenetében Károly bácsi szakította meg. Belépett Barna szobájába.
– Ne haragudj, hogy rád török, de kopogtam csak nem szóltál, hogy szabad, nekem, pedig indulnom kellene, mert ha jól sejtem hamarosan itt van Tóth őrnagy és Barbara értem.
– Elnézést – állt fel barna a heverőjéről – elgondolkoztam és nem hallottam a kopogást.
– Melinda mikorra jön – kérdezte Károly bácsi.
– Úgy fél óra múlva – nézett az órájára Barna – de nem mondott pontos időpontot.
– Ha megéheztek, van a hűtőben sült csirke. Melegítsétek meg, de hidegen, egy kis savanyúsággal is nagyon jó.
– Köszönöm, – hálálkodott Barna – mit néztek meg Barbaráékkal.
– A Macskákat a Madáchban – mondta Károly bácsi – képzeld, még mindig játsszák. Már ki tudja hányadik szereposztásban.
– Három évvel ezelőtt én is láttam.
– Valamikor, már nem is tudom mikor – nézett a távolba Károly bácsi – megnéztem. Még élt a feleségem.
Látszott rajta, az elérzékenyülés, még mindig nem heverte ki elvesztését.
– De, tényleg indulok, nem akarom váratni Barbarát és Lacit.
– Jó szórakozást – szólt még utána Barna.
– Nektek is – kacsintott vissza az ajtóból Károly bácsi.
Barna visszament a szobájába, és elgondolkodott.
Milyen meglepetést készítsen Melindának. Az elmúlt egy hónapban ma van az első alkalom, amikor kettesben maradnak. Sejtette, hogy ma nem a vacsora lesz a legfontosabb.
Már éppen befejezte a meglepetés előkészítését, amikor kopogtak. Tudta, csak Melinda lehet, mivel mást nem hívott. Ajtónyitás előtt, még belenézett az előszobában lévő tükörbe, nem hiúságból, hanem sok szerencsét kívánt magának.
– Szia, – nyitotta szélesre az ajtót.
– Szia, – nézett csodálkozva Melinda – honnan tudtad, hogy én vagyok.
– Mivel mára mást nem hívtam, ki lehetett volna.
– Betörő, vagy valamilyen bűnöző, – nézett mérgesen Melinda – egyszer nem volt elég, a figyelmetlenséged – korholta, de azonnal át is ölelte.
– Nem kell ennyire komolyan venni, mert akkor az ember állandó félelemben élne.
– Igaz, de vannak alapvető szabályok, amit be kell tartani.
– Be fogom tartani – csiklandozta meg Melindát – de ma ne beszélj szabályokról. Ma szeretnék szabályok nélkül örülni neked. Ha ide adod, a kabátod felakasztom a fogasra.
– Fel tudom egyedül is akasztani.
– Ma nem. Ma mindenben ki szeretnélek szolgálni.
– Szeretem, ha kényeztetnek, – nyújtotta át dzsekiét Melinda.
– Éhes vagy? – kérdezte Barna.
– Még korán van vacsorázni – nézett Barnára csodálkozva Melinda.
– Ital van a szobámban, de mielőtt bejössz, csukd be a szemed.
– Miért? Láttam már a szobád.
– Tudom, de azért légy szíves csukd be a szemed.
– Becsuktam.
Bevezette Melindát a szoba közepére.
– Amíg nem szólok, ne nyisd ki.
Melinda egy idő után kezdte unni, hogy ilyen sötétben van.
– Kinyithatom?
– Most már igen – válaszolta Barna.
Ahogy kinyitotta a szemét Melinda, rögtön a szája elé kapta a kezét.
– Te jó ég, Barna, fel akarod gyújtani a szobát?
Körben amerre nézett minden szabad vízszintes felületen gyertya égett. A sötétítő függöny be volt húzva, mégis olyan világos volt, mintha besütne a nap.
– Örülök, hogy itt vagy a szobámban – lépett hozzá Barna, és átölelte. Első csókja gyengéd, és nagyon hosszú volt. Közben érezte a pólóján keresztül, hogy Melinda mellbimbója megkeményedik. Hátul a blúza alá csúsztatta a kezét, és lassan simogatni kezdte selymes bőrét. Érezte a benne is egyre jobban fokozódó vágyat. Melinda kicsit eltolta magától, hogy a szemébe tudjon nézni.
– Szeretlek – súgta alig hallhatóan.
– Én is szeretlek.
Fejét Barna vállára fektette, és megkérdezte.
– Nem lehetne ezt a fényárt kicsit csökkenteni. Szégyenlős vagyok.
– Ha segítesz, elfújhatunk egy párat – bontakozott ki az ölelésből Barna.
Csak az íróasztalon hagytak égve két gyertyát, a többit, mind elfújták. Ettől a szoba megtelt az elfújt gyertyák jellegzetes füstszagával.
A művelet befejezése után ismét összeölelkeztek.
– Félek – mondta Melinda, szorosan ölelve Barnát.
– A kórházban nem féltél? – kérdezte Barna, és megcsókolta Melinda nyakát.
– Az akkor annyira spontán jött, hogy eszembe sem jutott félni.
– Ne félj, nagyon fogok vigyázni rád – mondta, s közben kihúzta blúzát a farmerjéből. Melinda felemelte a kezét, hogy kigombolás nélkül le tudja húzni róla Barna. Alig ért a fotelba a levett ruhadarab, már Melinda cibálta Barna pólóját, ami hamarosan a blúz mellett landolt. Közben szájuk, csak pillanatokra vált el egymástól. A heverőre érkezve, Melinda már nem törődött a félelemmel, a vágy egyre fokozódott benne.
Később arra eszmélt, hogy hanyatt fekszenek a heverőn, ami nem volt túl széles. Nem emlékezett a közelmúlt eseményeire. Abban viszont biztos volt, ilyen csodában még nem volt része. Barna megmozdult.
– Ne haragudj – fordult oda Melindához.
– Miért kellene haragudnom – ölelte át Barnát.
– Elkapott a hév, nem figyeltem eléggé rád.
– Barna, életem legszebb élményét adtad, és ekkora figyelemben, még soha nem volt részem.
– Nem fájt? – tette fel a kérdést félve.
– Lehet, hogy kicsit igen, de arra már nem emlékszem. Ami utána jött, az maga volt a csoda. Ezt máskor is szívesen átélném.
– Tudsz róla, hogy nagyon szeretlek?
– Tudom, és éreztem is – nyugtatta meg Melinda.
Barna felkelt, és oda ment az íróasztalához. A legalsó fiókból egy kis dobozt vett elő, és visszament az ágyhoz. Nem feküdt le Melinda mellé, hanem letérdelt a heverő mellett. Melinda csodálkozva nézett rá.
– Miért nem fekszel vissza?
– Szeretnék kérdezni valamit – nézett Melindára szerelmesen.
– Kérdezz, most ráérek válaszolni – mosolygott Barnára.
Felé nyújtotta a kis dobozt, és kinyitotta.
– Ez volt anyukám jegygyűrűje, úgy érzem, csak Te lehetsz, aki viselni fogja. Hozzám jössz feleségül?
Melinda hosszan nézett a dobozra, majd Barnára.
– Szeretnék gondolkodási időt kérni.
– Annyi időt adok, amennyit szeretnél, nem foglak sürgetni.
– Igen.
Melinda egy ugrással Barna mellett termett térdelve a szőnyegen, és átölelte Barnát.
– Most mi igen? – kérdezte Barna csodálkozva.
– Igen, hozzád megyek feleségül.
VÉGE!
4 hozzászólás
Szia!
Elolvastam a regényedet, és meg kell mondanom, hogy nagyon hasonlit a stilusod Szilvási Lajoséhoz, aki az egyik kedvenc iróm. Szóval tetszett az alkotásod, mégpedig azért, mert tulajdonképpen a hétköznapjainkról szól, korántsem hétköznapi mondanivalóval. Emberi kapcsolatok és érzelmek – manapság ritka téma, tisztelet a kivételnek.
Találtam benne néhány elütést és központozási hibát, gondolom a véletlen műve, erre azért nem árt odafigyelni. Ajánlatos kinyomtatni a szöveget, papiron szembetűnőbbek a hibák, mint a képernyőn. Várom a további irásaidat!
Üdv:
H. H.
Köszönöm, hogy végig olvastad. lehet, hogy egyelőre egyedül vagy. Úgy érzem, a cím sokakat elriaszt, és már meg sem nyitják. Pedig szerintem, már az első egyharmadban kiderül, hogy nem véletlen adtam ezt a címet. Szilvásitól én is olvastam, de Jókait jobban szeretem. Rajtuk kívül pedig mindent elolvasok ami a kezembe kerül.
Ilyen hosszabb lélegzetű egyelőre nem kívánkozik ki belőlem, habár vannak még feldolgozásra váró ötleteim.
A kritikákat köszönöm, igyekszem folyamatosan javítani, remélem egyszer hibátlan lesz. Az a baj, hogy sok olvasás után is marad olyan hiba amin átsiklok.
Üdv: FJ.
Kedves János!
Ezt érdemes volt végig olvasni! Abba se tudtam hagyni, és még el se álmosodtam a késői óra ellenére.
Szép, nemes, őszinte emberi érzésekről írtál, nagyszerű befejezéssel. Ha az életben is mindig minden így alakulna, de jó lenne!
Köszönöm neked ezt az élményt!
Üdvözlettel:
Ylen
Kedves Ylen
Én köszönöm, hogy végig olvastad. Amikor ajánlottam, azért tettem, mert gondoltam, hogy tetszeni fog.
A történetet, egy kicsit túl idealizáltam, de így a most látható emberi kapcsolatok sekélyessége szembetűnő. Tudom, hogy ilyen nincs, de a sekélyesség, és a leírtak között félúton lenne igazi az élet, de attól is távol vagyunk.
Üdv: FJ.