David a nagy napra készült. Egész éjjel nem aludt, az álom úgy elkerülte őt, mint potyautast az ellenőr. Forgolódott ágyában, ide-oda dobálta igen súlyos testét, és csak azon merengett, hogy igen, majd ma este eljön az ideje, amelyre oly régóta várt, s melyre annyira készült, igyekezett. Hogy jól megfeleljen, ne hozzon Apa szemére szégyent.
Ez neki nagyon fontos volt. Ami azt illeti más hasonszőrű társainak is legalább ilyen fontos volt. Tinédzserek köreiben így megy ez. Hanem azonban ő más volt, legalábbis ezt híresztelte széltében-hosszában a tanteremben. Ilyenkor felállt egy székre és valóságos kiselőadást tartott arról, hogy bezzeg az ő Apukája mit, hogyan, s legfőképpen miért, és ennek következtében ő aztán végképp, meg kifejezetten, és különben is!
A többiek jókat nevettek, legyintettek, rosszabb esetben hangosan szidalmazták. Nem mindig szerették Davidet, mert túl nagyképűnek, túl okosnak, és különösen túl kövérnek tartották. David emiatt nem volt szomorú. De boldog sem. Egyszerűen így szerette önmagát. Tudta, hogy strébernek tartották. Tudta, hogy idegesíti osztálytársait okoskodásaival. De valaki akart lenni. VALAKI. Ezt mondta a nagypapája is mindig. Azt is mondta szegény öreg, hogy mivel ilyen túlsúlyos, keressen magának olyan elfoglaltságot, amivel a többiek fölé kerekedhet.
Ezért David amellett, hogy rengeteget tanult, helytállt tanulmányi versenyeken, bizony, néha furcsa dolgokat is művelt. Például a vécében ilyen szöveget helyezett el a piszoár fölé festékszóró pisztollyal, épp a mai napon:
„Az öngyilkosság az önkritika legőszintébb formája!” A tanári melletti hirdetőtáblára pedig ezt írta alkoholos filccel:
„A halál egy percig rossz, az élet meg végig!”
Diáktársai és tanárai szerint egyértelműen kimagasló tehetség volt. Az Igazgató behivatta édesapját. Pont ma! Hosszasan elbeszélgettek, közben David kint ücsörgött egy igen ingatag, folyton nyikorgó széken. Esteledett, kint a lámpák huncutul pislákoltak, a Hold fénye megköszörülte a kisváros háztetőit, s fodros szellő vitte az elhagyott szemétdarabokat az utcákon. David félt. Tudta, Apa most nagyon mérges lesz. Már megint. Pedig hogy igyekezett. Csak van, hogy nem tudja féken tartani bizonyítási vágyát. Most azonban szinte rettegett. Mert két hete azzal állt elő édesapja, hogy megtanítja vezetni. Vezetni! David fejében ez a szó egyenlő volt a felnőtté válással. Nők? Szerelem? Szex? Ugyan már! Az nem igazi férfidolog! – mondogatta magában. Hanem a vezetés, az már igen! Példaképei között számos autóversenyző is akadt. Elmosolyodott. Hallotta az ajtón keresztül, mint dicséri az igazgató, hogy amúgy ügyes és okos és szorgalmas, csak hát a különcködései…
Minden másképp alakult volna, ha Anya nem megy el. Ebben szentül biztos volt fiatal, mindössze tizenhét éves lelke. Anya nem szerette egy napon tovább Apát. Azt mondta neki, hogy szokott ez így lenni a felnőttek között, majd ő is meglátja egyszer, hogy szeretünk valakit egy hónapig, vagy akár hat évig is, aztán valami elmúlik, elszakad, megtörik, mint bodzabokor töve jégkásás téli fagyban, egy aluszékony és éjkék délután.
Nagypapája azt mondta neki, mikor Anya elment, hogy most, MOST legyen erős, és igyekezzen mindenki fölé kerekedni, hogy megmutassa, milyen frankó gyerek. Jó, mondta magában.
Most, hogy kint ült, elmerengett. Olyankor szokott elmerengeni, mikor szorong valamitől. Most éppen Apától szorongott. Ilyenkor tudása felé nyúlt. Egy bölcs király meséje jutott eszébe. Úgy hívták, hogy Szatjavrata. Ez a király arra törekedett, hogy népe békében, elégedetten élhessen. Tisztelte az isteneket is. Egy nap vízáldozatot mutatott be a patak partján, s miközben a vízbe mártotta kezét, ujjai közé egy parányi hal került. Vissza akarta dobni, de a hal könyörgött neki: ne tegye, mert fél a nagy halaktól, óvja meg tőlük a király őt. Így is lett, hazavitte, betette egy edénybe. Azonban a kis hal napról-napra nagyobb lett, úgyhogy egyre nagyobb edénykékbe kellett rakni, hogy jól elférjen. Majd egy nap a hal azt kérte, hogy bocsássa bele a hatalmas tengerbe. Hálából a hal elárulta, hogy nagy vízözön jön hamarosan, de majd ő segíteni fog. Vigyen minden állatból egy-egy párt egy hatalmas bárkára, kösse a bárkát egy kígyóval őhozzá, s majd átvészelik együtt a pusztító természeti csapást. A vízözön jött, a bárka a hal segedelmével megmenekült, a kígyó meglehetősen jó vontatókötélnek bizonyult, s mikor elvonult az özönvíz, a hal megszólalt: – Visnu vagyok, a lét fenntartója, s megköszönöm, amiért önzetlenül segítettél nekem. Neved mostantól kezdve legyen Hittel ragyogó!
David mosolygott magában. Egyre csak mosolygott. Azon törte kobakját, már most, jó előre, hogy milyen önzetlen cselekedeteket fog véghezvinni, csak hogy Apa ne vonja vissza nagylelkű ajánlatát. – Átsegítek egy idős hölgyet az úttesten, volt első cselekedete. Aztán segítek hulladékpapírt gyűjteni a kicsiknek, ez lesz a második. Majd elmegyek a plébániára, ott felajánlom, hogy lenyírom a pázsitot. Három jó cselekedet felér egy igazi nagy jó tettel, vélekedett.
Édesapja komor arccal jött ki az irodából. Nem szólt egy szót sem. Intett a kezével, hogy indulás, le a lépcsőkön. David elkámpicsorodott. Egyfelől nem szerette, ha Apa ilyen szótlan, másfelől utálta a lépcsőket, ilyenkor zihált a tüdeje. De ment magától, nem nyikkant. Kint már koromsötét volt. A Hold elé komor fellegek úsztak, civódtak is hevesen, hogy eltakarják a csillagokat. Apa kinyitotta a hátsó ajtót. Ez rossz jel, gondolta David. Miért nem ülhetek előre? – piszogott hátul.
Apa elindította a kocsit. A motor a szokásos duruzsolással kelt életre. Apa mindig azt mondta, hogy egy autó olyan, mintha egy nő. Vigyázni kell rá, gondozni, mosdatni, babusgatni, és persze rengeteg pénzt rákölteni, de megéri, mert a kocsi nagyon hálás tud ám lenni!
Nem örülök annak, amit az igazgató mondott – törte meg a csendet Apa. Az utcán
halkan suhantak el mellettük, a lámpák tétova csíkokat húztak az ablaküveg tetejére. – Tudnod kell, hogy nem mindig jó, ha különcködsz! Mert csapatjáték az élet, fiam! – Csend lett. – Csapatjáték! Mi az, Apa? Nálunk sincs csapatjáték, évek óta nincs, anya se volt jó játékos, duzzogott magában David.
– Na, de nehogy azt hidd, hogy most megszegem ígéretemet! – mosolyodott el végre
kemény és szikár szája. Megedződött. Felesége ráhagyta fiúkat, azt mondta, és végül is jól mondta, hogy ők jobban kijönnek majd, mintha vele maradna a melák. Így hívta Davidet. – Tudod, mit vettem ma? – kérdezte hátrafordulva. – Nézd meg! – avval az első ülésen zörgő csomagra mutatott. David előrehajolt, s meglátta: fényezőspray, törlőkendők, alumínium-tisztító, rozsdaeltávolító, jégkaparók, üléshuzat, és még sok egyéb doboz, flakon, melyek rendeltetéséről mit sem tudott. Elégedetten dőlt hátra, nagyot sóhajtott, majd átgondolta a közeli jövőt; a jó cselekedeteket még a héten véghezviszem, majd megköszönte Jóistennek a becses közreműködését.
Megérkeztek. Otthon. Egy ház, mely néha nagyon tágas volt kettejüknek. Apa sosem hozott fel ide nőket, más asszonyokat. Erre figyelt. Bár David nem bánta volna, mivel nagyon szerette édesapját, és mi tagadás, neki is jól jött volna egy másik beszélgetőtárs. A kocsit fura mód nem a felhajtón állította meg Apa. Hanem a pázsit mellett, félig fent a padkán. Az autóápolási kellékek a földön hevertek a nagy papírzacskóban. Miután bezárta az ajtókat, odasétált fiához. Egy kulcs volt a kezében. Slusszkulcs. És mosolygott. Ő is tudta, hogy ez egy fontos nap. Hogyne tudta volna! Minden Apa tudja.
A garázshoz lépett. Lassan, már-már szándékosan lassan kinyitotta a lakatot. Levette, zsebébe tette. Hátranézett. David izgatottan, toporogva állt egyik lábáról a másikra. Szemei csillogtak. De régen ragyogtak így – jutott eszébe. Lehajolt, megrántotta a vaspántot. A garázsajtó kitárult, benne sötétség, azonban a sötétben egy nagy és fémes és éles és gyönyörű tömeg fénylett. Felületén megkarcolódott az évek sodrása, üvegrészei homályosan kandikáltak, gumijai sziszegve prüszköltek. De szép volt!
David belépett, arcán derű és félelem, és valami megmagyarázhatatlan vonal, egy ránc, mely ívelve kullogott le szeme sarkából, hogy így jelezze, megtörtént; férfi lett.
1 hozzászólás
Tetszett, veled is megtörtént? Olyan élvezettel meséltél az Autóról, mintha emlékeztél volna 🙂