Ha vasárnap van, akkor általában füvet nyírok. Nem azért, mert vasárnap van. Hanem azért, mert akkor szoktam kimenni a telekre. Olyankor rakok sört a fagyasztóba, előhúzom a fűnyírót, leakasztom a hosszabbítót, és próbálok nem megfeledkezni a frigóban hagyott sörökről. Az acélbetétes bakancsom már zöldben pompázik, mivel én nem vagyok hajlandó fűgyűjtőt használni. Csak felcsapom a fűnyíró hátulját, aztán hajrá! A többit elintézi helyettem a természet! Nincs benne semmi kivetnivaló. Ezt a szezonális elfoglaltságot sikerült az évek alatt tökélyre fejlesztenem. Gondolok itt arra, hogy nem gabalyodok a kábelbe, nem esem hasra benne, és a vezetéket véletlenül sem vágom el a fűnyíróval.
Füvet a hosszabbító epicentrumától távolodva kell levágni! Így nem lehet baj, nem lesz útban a vezeték. És, mindig csak akkora területet, hogy a visszafelé irányban vágandó tartományban se legyen benne. Akkor nem kell a kábelt arrébb rugdosnom, nem kell lehajolnom érte. Ezzel veszélyhelyzeteket háríthatok el. Sokadszor csinálom. Tudom azt is, hogy az udvar melyik szegletébe érve érdemes pihenőt tartanom, amikorra a sör már optimális hőmérsékletre hűl.
Ez nem is a fűvágásról szól, hanem a vidéki levegőről. A nyugiról, az árnyékos teraszról és a hideg sörökről. Nem gondoltam volna, hogy vidéki viszonylatban a fűvágás ekkora jelentőséggel bír, egyesek számára…
Megszokott mozdulatokkal raktam össze a hosszabbítót, majd csatlakoztattam hozzá a fűnyírót. Egy gombnyomás, és már indulok is! Amikor húzom a fűnyírót visszafelé, akkor vigyázó szemem mindig a vezetéken van. Profi vagyok! Minden ki van számolva. Ha becsukott szemmel csinálnám, akkor is menne. Nincs az a vezeték, amibe belegabalyodhatnék, nincs az a hosszabbító, amiben hasra eshetnék!
Egyre jobb vagyok! Itt az ideje meginni egy hideg sört. Megiszom, aztán jöhet a második felvonás, majd a második sör. Több felvonás után a fű elfogy. Sör még van.
Szemem sarkából látom, ahogy a szomszéd figyel. Próbálom nem észrevenni. Kitartóan figyeli a mozdulataimat, és közben rosszallóan csóválja a fejét.
Meg kellett tudnom végre: Mi a francot akar!?
Elengedem a biztonsági-kart és a fűnyíró elhalkul. Elindulok a szomszéd felé, aki akkor már a kerítésre támaszkodik éppúgy, ahogy a kocsmapultnál szokás.
– Nézze meg ezt, szomszéd! Látja! Ezt én csináltam! Nem akármilyen!
Amíg pihenőt tartottam és megittam a sört, addig a szomszéd előhozta a saját fűnyíróját demonstráló jelleggel: Itt az idő, hogy okuljak!
Az a szerkezet még az átkosban készülhetett: „Nem hiszünk az imperialista szemfényvesztésnek! A mi fűnyírónk jobb!”
Sok furcsaságot láttam már életemben, de ez… mindent felülmúlt. Azt a torzszülöttet egy Szovjet-típusú vasalózsinór táplálta. A nyelét „T”- alakban fixálták vascsőből, oda volt rácsavarozva az indítópult: egy műanyag tábla, azon egy villanykapcsoló. Abból kapja az energiát, onnan táplálkozik az a szörnyeteg. A förmedvény alul, egy faládában folytatódott és babakocsi kerekekben végződött. A látvány elrettentett.
Nagyon reméltem, hogy a vezérlőpulton önmegsemmisítő kapcsoló is van és az egészet a levegőbe lehet röpíteni… Őrült feltalálójával együtt…
– Látja szomszéd! Még mindig működik! Nem úgy mint azok a mai vackok. Nézze… Ez a lényege az egésznek. Ez hajtja! Egy centrifugamotor. Anyósom ki akarta dobni még nagyon régen. Ez… itt mellette a kondenzátor. Ez indítja be a motort. Arra csavaroztam egy fűnyírókést, amit én köszörültem. Úgy vágja a füvet… azt annyi…
Felborította a szerkezetet, hogy alulról is megcsodálhassam a fűnyírók-ősanyját.
– Ezt még akkor csináltam amikor a Tsz-ben dolgoztam. Azóta engem szolgál. Az utcabeliek is csak akkor vágják a füvet, amikor én!
Akkor tűnik fel nekem a ruházata. Még a pecsét is olvasható rajta. Ennyire vigyázott rá? Képzeletben én is oldalára fordítom a fűnyírómat. Csak azzal a különbséggel, hogy én közben beletolnám a tudálékos fejét a maximális fordulaton üzemelő fűnyírókésbe.
A szomszéd eközben vállára dobja a vasalózsinórt, és tudományos mozdulattal megnyomja a kapcsolót. Nem történik semmi! Én viszont reméltem, hogy az önmegsemmisítő működésbe lépett és a visszaszámlálás elkezdődött.
Ő rányom még egyszer kapcsolóra, de most határozottabban. Megint semmi. Teremtménye kómában van. Megrázza a vasalózsinórt, közben újrakapcsol. Újabb kudarc. Talán nincs is már remény. Én reménykedem, hogy nincs remény… A szomszéd nem jön zavarba:
– Szokott ilyet csinálni, de akkor csak meglököm a kést az ujjammal és egyből felpörög. Néha rá kell segíteni..!
A szomszéd lehajol, rásegít, és a szörny feltámad. Iszonyatos hangja van. Az egész szerkezet rázkódik. A babakocsi kerekek és a faláda-váz úgy remeg, mint egy idegbeteg pszichopata.
– Látja?! Mint kés a vajat! Nem szabad húzni, mindig csak tolni! – oktat ki engem, túlkiabálva szörnyszülötte beteges őrjöngését, közben komótosan kíséri a vadállatot lépésről-lépésre. Hátranéz néha, hogy figyelemmel kísérem-e a haláltáncukat.
Kicsit sem vagyok meglepődve, bár a tekintetem árulkodó lehet, a különös duettet illetően. Amikor tudatosul benne, hogy attrakciója nem váltott ki belőlem osztatlan sikert, akkor megfordul és elindul visszafelé. Ha paranoiás lennék azt gondolnám, hogy engem vett célba, és le akar kaszabolni, azzal az ördögi masinával. Saccolgatom a kerítés magasságát…
Amikor visszaér kikapcsolja az otromba szerkezetet. Rátámaszkodik a kerítésre, és folytatja a kurzust:
– Tudja, szomszéd, amikor még ez a telek nem volt a magáé, én akkor is átjártam nyírni a füvet csak úgy, önszorgalomból. Csúnya volt, na! Az az igazság! Vejem, meg a lányom is szokta dicsérni a füvemet, amikor eljönnek hétvégén a gyerekekkel. Szomszéd, az a baj, hogy maga csak hetente vágja le! Nem rosszból mondom én ezt: de a fűvel foglalkozni kell! Én két-három naponta lenyírom, mert úgy sokkal könnyebb. Látom, sört szokott inni fűvágás közben… Én fröccsözni szoktam. De csak a saját boromat iszom meg, szódával. Amikor nagyon meleg van, akkor szoktam egy-két pohárkával elfogyasztani…
Fellélegzek. Befejezte!? Eszébe jutott és elmegy inni egy pohárral a saját borából, és bízom benne, hogy nem akar megkínálni. Ha olyan a bora, mint a fűnyírója, akkor tudni sem akarok róla!
De nem! A szomszéd nem adja fel. Nem szomjas, és nem kell vele koccintanom. Ellenben figyeli, hogy én mennyi sört iszom!?
– A vezetéket a vállamra veszem, mert akkor nem bukok fel benne – folytatja a kis előadását – figyelek arra is, hogy melyik irányból vágom a füvet. Egyszer ebből az irányból, másszor meg amonnan. Szebb, dúsabb, kövérebb lesz tőle a fű! Meg aztán, az sem mindegy, hogy mikor vágja! Ha túl korán, akkor még nedves és összeragad. Ha nagyon melegbe csinálja, akkor meg kiég. Aztán locsolhatja, mire kizöldül. A víz meg ugye, nem olcsó mulatság. Persze nekem van kutam! Én ástam. Nincs gond ha locsolni kell, de hát… amúgy sem hagynám kiszáradni..! Régebben vödröztem a vizet, bele a locsolókannába. Aztán a porszívómotorból csináltam szivattyút. Nem bízok abban a sok vacakban, amit a boltokban lehet kapni. Mire nem képes még ez az ember?! Adjatok neki egy autóroncsot, űrhajót épít belőle, és a holdra száll!
Egy kép ugrik fel előttem. Én vagyok rajta, amint térdre ereszkedve tolom magam előtt a fűnyírót a legjámborabb-szerzetesek alázatával étlen-szomjan, és közben véresre korbácsolom a saját hátamat. Minden méternél egy újabb korbácsütés… Mert vétkeztem a parancsolatok ellen… És lesújtok önmagamra! Igen bűnös vagyok! Vezekelnem kell! Ismét odacsapok gyarló testemre! Sitty-sutty, mert nem fogadtam meg mások okító tanait..
Parázna is vagyok! Fürdőgatyában és bakancsban végzem a magasztos feladatot, fedetlen felsőtesttel. És a korbács lecsap…
Hiú vagyok! Azt gondoltam, mindenkinél jobban tudok füvet vágni, és azt, hogy az én füvem a legszebb! És a korbács lecsap…
Fösvény is vagyok! A fűnyíró megérdemelne egy alapos mosást, egy olajozást és egy új kést. A hosszabbító is toldozgatva van. De én csak kapni akarok, adni nem!? Újabb csapás a vérző-fájó hátamra…
Kevély vagyok! Nem fogadtam meg mások útmutatásait! Én mindenkinél jobban tudok mindent!? És a korbács megint lecsap…
Torkos vagyok! Nekem nem elég egy pohár bor a tikkasztó melegben?! Nekem hideg sör kell!? Nem is egy, hanem több!? Csattan a korbács a hátamon, és vezekelve tolom tovább a fűnyírót.
Rest vagyok! A füvet csak hetente egyszer vágom. Ismét egy csapás a testemre! A lelkem kezd megtisztulni. De csak ámítom magam! Ez még nem az igazi bűntudat!
Irigy is vagyok? A szomszéd fűnyírója sokkal szebb -és jobb. Nekem az kéne?! Szemet vetettem a tulajdonára, amit verítékezve épített?! Bűnös vagyok! Korbács tedd a dolgod, míg meg nem tanulom az alázatot! Gyógyítsd meg a beteg lelkem! Szabadíts fel!
Haragszom a szomszédra?! Miért nem meccset néz a tv-ben, hogy miért velem, és a füvemmel van elfoglalva?! Ő csak segíteni akart bölcs útmutatásokkal. És mégis harag van a szívemben?! Zutty! Még egyet a sajgó hátamra…
– Na! Csak azért mondom magának, mert nem mindegy, tudja..?! – a szomszéd hangja előúszik a semmiből.
Én nézek rá érdeklődő tekintettel, de közben a francba kívánom. Ha ez az ember tudná azt, hogy mit gondolok róla, akkor most eltolná a rohadt fűnyíróját, bemenne meccset nézni, és inna egy pohárral a saját borából! De a jó-szomszédi viszony olyan, mint a fű, ha nem ápolom: kirohad! Ez a barom, ennek köszönheti, hogy nem veregetem bele a fejét a gusztustalan, idegromboló fűnyírójába! A vasalózsinórt ezért nem tekerem a nyaka köré! És ezért nem fojtom őt bele a saját borába! Pedig már saccolgatom a kerítés magasságát…
Sid Clever