Magdit már kitolták a műtőből, mikor odaértem hozzá, sápadtan, félig álomban, félig ébren az ágyában volt. Soha azelőtt nem láttam senkit közvetlenül műtét után (az igazsághoz tartozik, hogy közvetlenül műtét előtt sem, műtét alatt meg pláne), ezért elég félelmetesnek találtam a helyzetet. Ahogy erőtlenül, félöntudattal feküdt, olyan volt, mint saját maga életlen, fakó másolata. Tele voltam örömmel, boldogsággal, majd szétvetett az a jótékony energia, amit Ádám születésének csodálatos nagyszerűsége keltett bennem, de nem tudtam megosztani vele, mert még nem volt teljesen itt, a műtét okozta testi megrázkódtatás valahogy eltávolította. Nem mosolygott, egyre a rohamokban rátörő fájdalmakra figyelt. Kisfia megszületésének körülményeiről az altatás miatt nem tudott semmit, tőlem kérdezte, hogy van a gyerek, mit tudok róla. Normális esetben az élet nem ad ilyen fejhossznyi előnyt egy apukának – aki a születés misztériumában csak kívülálló -, hogy többet tudjon az új jövevényről, mint az anyuka, aki életet adott neki. A császármetszés életet ment – mint a mi esetünkben is -, vészhelyzetben szükséges, de csak akkor. Divatból, az anyuka, a baba vagy pláne az orvos rosszul értelmezett ”kímélése” miatt, nem szabad csinálni, mert rendkívüli mértékben felerősödik vele a születéskor egyébként is fellépő trauma. Nincs a császárban jószerivel egyetlen momentum sem, ami egy új ember földre lépésének nagyszerűségét, természetességét, emelkedettségét hordozná. Hiányzik belőle az anya és gyermeke elszánt, harmonikus együttműködése, egymás segítése, hogy a baba át tudja magát verekedni a szűk folyosón, ami elválasztja ettől a világtól. Az új jövevény azt érzi, édesanyja magára hagyta, ezzel jó esélye van az ősbizalom elvesztésére. Aki így születik, annak rengeteget kell küzdenie azért, hogy visszaszerezze azt az érzést, hogy jöhet bármi, minden megoldható, mindenen túl lehet jutni, mert életünk egész folyamán ott ülünk Isten tenyerén biztonságban, védettségben. A császárral születőnek ugyanakkor nem kell tennie semmilyen erőfeszítést élete első nagy erőpróbáján. Néhány elegáns vágás, majd egy artisztikus mozdulat kiemeli őt eddigi fészkéből, és hipp-hopp már itt is van. Mivel az első nagy változás a születés, ez az esemény válik minden későbbi probléma megoldás mintájává, ez az élmény pereg le a tudatküszöb alatt minden megoldandó feladat előtt. Ez az alapminta pedig: nekem nem kell tennem semmit, valaki majd intézkedik helyettem. Nem lehet az új jövevényt a kismama mellére tenni, hogy a baba számára ezzel is enyhüljön a hideg-rideg világba lépés traumája. A két főszereplőnek, akik kilenc hónapon át áldott közösségben léteztek, nem kapcsolódik egymásba tekintetük az elválás és egymásra találás bűvös első pillanatában. Hát igen, elég lehangoló a végeredmény, eljátszva az ősbizalom, semmi meghittség, enyhén szólva méltánytalan hendikeppel indul szegény poronty. A születés az édesanyának is rendkívüli történés, a császáros szülés az ő számára is tartogat plusz stresszt. Sok kismama érzi magát kifosztottnak, becsapottnak, mert nélküle folyt le élete egyik legnagyobb eseménye, az új élet felbukkanásakor tehetetlenül, elaltatva feküdt, nem volt jelen. Nem hallotta azt az éles, sivító hangocskát, ami a mennyei érkezés földi zenéje, és egy csapásra elűzni hivatott minden rossz szellemet, akik eddig félelmet, szorongást, aggodalmat okoztak. Mivel az anyuka nem természetesen szült, egy szent rituálé egyik főszereplője helyett, súlyos műtéten átesett, szimpla beteggé vált.
Eddig viszonylag szabályszerűen zajlottak az események. Családtagjaim hazajövetelére várva, otthon palléroztam elmémet, szorgosan lapozgatva dr. Spoock nagy terjedelmű szakkönyvét. Egyébként is az az eszme vert gyökeret bennem, hogy utódunkat a legújabb tudományos eredményekre támaszkodva fogjuk gondozni-nevelni, szóról-szóra betartva az ott közölteket. Hazai nagyjaink publikációit is serényen forgattam, és mint tikkadt szivacs szívtam magamba a tudomány berkeiben érlelt tudást. Azt viszonylag hamar észrevettem, hogy a megdönthetetlen érveket felsorakoztató nevelési munkák megállapításai között rengeteg egymásnak ellentmondó kitétel lelhető fel. Ez a tény jelentékenyen gyengítette a tudományos megközelítésbe vetett hitemet, és meglehetősen nagy káoszt idézett elő elméleti felkészültségem terén. Ismeretségi körömben, minden nagyobb tekintélynek örvendő szerzőnek voltak elszánt hívei, akik késhegyig menő vitákba bonyolódtak némely szakkérdést illetően, és ez tovább fokozta bizonytalanságomat. Mondhatná bárki – és a második gyerek után már én is ezt mondom -, hogy nem kell ehhez tudományos felkészültség egyszerűen józanész kérdése az egész. Ne igen, de hol volt még akkor az én józan eszem? Huszonöt éves voltam, semmit sem tudtam a világról, arról még kevesebbet, hogy mi az én helyem benne. Zárójelben jegyzem csak meg, hogy ez a hely fizikai értelemben egyébként egy tizenkét négyzetméteres kis szoba volt feleségem szüleinek lakásában. Csiszolgattam kapcsolatomat Magdival, visszafogottan építgettem egzisztenciámat, kerestem magam körül az értékeket, próbáltam eligazodni az engem körülvevő eseményekben, és ebbe az éretlen, alakulóban lévő zöld közegbe pottyant Ádám. Komoly logisztikai, szervezési és térrendezési probléma volt elhelyezni a kis jövevény ágyát, beszerezni a szükséges csecsemő cuccokat, kialakítani a babát érintő szertartásrendet, beilleszteni azt a mindennapokba, és mindezt tapasztalatok híján, csupán a magunk feje után menve. Hogy miért nem kértünk tanácsot élemedettebb korú hozzátartozóinktól? Először is nem kellett kérni, kéretlenül is úton-útfélen záporoztak a jó tanácsok, persze ugyanolyan eklektikus kuszaságban, mint a tudományos intelmek. Másodszor, az az üveg kemény meggyőződés égett a lelkünkbe, hogy a letűnt korok képviselői mit sem tudnak ezekről a kérdésekről, mert az élet már egészen más feladatokat állít egy szülő elé, mint hajdan, és mások a megoldások is. Ebből a koncepcióból kiindulva legtöbbször pont az ellenkezőjét csináltuk annak, mint amit tanácsoltak. Szerencsére bármilyen döntést is hoztunk, annak tudományosan megingathatatlan alátámasztását a szakkönyvek tálcán kínálták.
Lelki szempontból is készültem a küszöbön álló apaságra. Ehhez gyakorlótérül meselemezek lankadatlan hallgatását választottam. Úgy véltem, ez megalapozza a megfelelő lelki tartást, amivel neki lehet kezdeni az apai hivatás gyakorlati kivitelezésének. Az volt a meggyőződésem, hogy a mesék világán keresztül bekukkanthatok a gyermeki gondolkodás rejtelmeibe, nem kis meglepetésemre a saját, még fejletlen észjárásom jellemzőit voltam kénytelen ismerősként üdvözölni a bepillantás során. Felváltva merültem el a Szörnyeteg Lajos és Bruckner Szikfrid fogfájása kapcsán kibontakozó történet laza hullámaiban vagy tapasztottam fülem a lemezjátszó hangszórójára, hogy követhessem a Nagy Macskamágus fordulatokban gazdag, konfliktusokban bővelkedő életeseményeit.
1 hozzászólás
Tetszett, gratu! Nagyon szép elbeszélés, nagyon elnyerte a tetszésemet!