Hajnal (4)

A vasárnapi ebéd rántott hús volt. Ez azok közé az étkek közé tartozott, amiket Dani hajlandó volt magához venni. Most mégis csak ült az asztalnál, nézte a barna bőrbe öltöztetett hússzeletet és nem evett. Magdi nyugtalanul kereste pillantását. – Mi van veled Danikám, miért nem eszel? – tette fel az ezeréves anyai kérdést. Azt hiszem már több milliószor elhangzott ugyanez a néhány szó aggódó anyák szájából, megszámlálhatatlan sok nyelven. Vajon mi készteti őket arra, hogy egy dúsan terített asztalnál gyermekük éhhalálának víziójával hadakozzanak? Most azonban másról volt szó. – Nézz csak ide kisfiam, mutasd a szemedet! – Dani szeme sárga volt. A családban Magdi volt az, akinek mindig is volt affinitása a betegségek és az emberi test rejtelmeihez. Ez az érdeklődés figyelemreméltó fejlődésen ment át az idők folyamán. Egy kövér hipochondriával kezdődött, jelenleg a természetgyógyászatnál tart. A lehetőségek végtelenek, ma már tudjuk. A történet időpontjában ott tartottunk a gyógyítói ismeretek terén, hogy a máj működésének valamilyen rendellenességére gyanakodtunk. Elhangzott a sárgaság, mint diagnózis. Elég riasztónak tűnt az egész ahhoz, hogy tudjuk, most azonnal be kell menni a kórházba. Az ebédet összecsaptuk, néhány szükséges dolgot bepakoltunk egy sporttáskába, és szorongva beültünk a kocsiba. Nyugtatgattuk Danit, és ezzel persze magunkat is, hogy nincs semmi baj. – Az orvos csak megvizsgál, és utána már lehet, hogy együtt jövünk is haza – hangzott bizonytalanul, mert magunk sem hittünk benne.



Dani nagyon kötődött hozzánk. Míg annak idején Ádám szívesen vendégeskedett és aztán aludt a barátainál, vándorolt az egyik nagyszülőtől a másikig, táborba, nyaralásra utazott zokszó nélkül, örömmel, addig Dani csak a saját ágyát szerette, az ismert dolgok nyugtatták meg. A külvilág egy megbízhatatlan, zűrös, hely volt számára, állandóan csak baj volt vele. Nem volt az a magabiztos, cserfes gyerek, mint a bátyja. Nem szerette az óvodai, iskolai fellépéseket. Az első óvodai nyílt napon, amikor a büszkeségtől dagadó mellű szülők beültek a terembe a miniatűr ovis székekre, hogy meghatottságtól könnyes szemmel kövessék végig csemetéjük küzdelmét a színes ceruzákkal, macikkal, egymással és az óvónővel, mi azt voltunk kénytelenek elkönyvelni, hogy Dani bebújt a bábos paraván függönye mögé. Köszönte szépen, ő nincs itt, őt ne nézze senki, neki semmi mondani, mutogatni valója nincs az egybegyűltek számára. Nem ehhez voltunk szokva. Ádám minden közösség motorja volt, be nem állt a szája, akkor volt elmében, ha mindenki tátott szájjal őt bámulta. Volt is beszélőkéje. Bölcsis társai még alig tudtak beszélni, őt már szövegládának hívták a gondozónők. Az alsó tagozatban ő volt az osztály értelmező szótára. Ha a gyerekek nem ismertek valamilyen szót, a tanárnő csak annyit mondott – Na akkor lapozzuk fel a mi házi szótárunkat, Ádám, hogy is van ez? És Ádám mindig meg is mondta, hogy is van ez. Dani ezzel szemben még a születésnapjait sem szerette, mert ki nem állhatta, ha a többiek őt nézik. A szülinapi buli legkínosabb pontja mindig a torta gyertyáinak elfújása volt. Úgy érezte a tekintetek átfúrják a bőrét, mindenki a fejébe, lelkébe akar kukucskálni. Hamar le is mondtunk a hagyományos születésnapi felhajtásról. Általában Dani nem szeretett semmilyen felhajtást. Mindenből keveset, csak visszafogottan, ez volt a jelszava.

Ma is csodálkozom magamon, hogy tulajdonképpen zökkenőmentesen elfogadtam azt, hogy Dani másmilyen. Nem akartam olyanná formálni, ami nekem jobban tetszett volna. Azért csodálkozom ezen, mert addig nem ez volt rám a jellemző. Szegény Ádámot is jól megdolgoztam, hogy jobban közelítsen ahhoz a képhez, ami bennem élt arról, hogy milyennek kell lennie a fiamnak. Mondta is egyszer enyhén keserű gúnnyal a szája sarkában – A Daninak milyen jó, bezzeg őt nem piszkálod folyton. Én voltam a prototípus, rajtam gyakoroltál, neki már egy fokkal jobb szülő jutott.

Kívül kerestem a világot. Az egyetlen igazán valóságos dolog csak a környezet volt számomra. Abban az időben a külvilághoz mértem magam, annak akartam megfelelni vagy azt akartam megváltoztatni. A körülöttem lévő embereket okoltam, ha valami nem sikerült, kívülről vártam mindent, kifelé adtam mindent. Meg voltam győződve, arról, hogy csak én látom jól a dolgokat. Ma már tudom, hogy akkor tulajdonképpen még nem láttam igazán semmit. Egy sötét, szűk pince volt számomra a mindenség, ahol hiába meregettem a szememet, nem láttam az orromnál tovább. Nem tudtam, hogy milyen is a világ valódi arca. Egy fantommal szemeztem napról-napra, egy általam gondosan felöltöztetett szellemalakkal vitáztam, küzdöttem reménytelenül.

…….horkolva éltél át réveteg
éveket,
minden az enyészettől bűzlött,
pedig fényrózsákat tűzött
hajadba akkor is a nap,
de annak szemébe hiába csap
a világosság kévéje,
akinek kereskedelmi tévéje
a fejében örökké nyitva van,
mert az ilyen csak vakon rohan.
………

Azért mégsem a reménytelenség volt az alapélményem azokban az időkben. Néha egész jó műsor ment abban a bizonyos kereskedelmi tévében. Pont ez az érdekes, hogy a világ elég sokszínű, bódító, izgalmas ahhoz a felszínen is, hogy élvezni lessen. Sőt, az embernek az a dolga élete első felében, hogy megvesse a lábát ebben a világban, harcolja ki itt magának amit ki tud, ismerje meg, rendezze be a földnek azt a kis szegletét, ami kijutott neki. Érje el külső céljait, gyűjtsön élményeket. Találja meg az egoját, aki majd biztos kézzel elvezeti a mindennapi dolgok útvesztőjében. Álljon biztos talajon, kösse az életerő, az élni akarás a földhöz.

És itt jön a nagy csavar az egészben, amit akkor még nem tudtam. Ez mind szükséges, de nem elégséges feltétele az értelmes életnek. Ez csak a kiindulás, az alap. Ha kint nagy, színes tablókon peregnek az események, és körülöttünk a világ zsúfolt, mozgalmas, rendszerint bent süket üresség van. Aki folyamatosan kifelé figyel, annak nincs ideje a „belügyeivel” foglalkozni, sokszor nem is tudja, hogy vannak ilyenek. Nem ér rá az egészségével törődni, káosz van az érzelmi életében, szétesnek emberi kapcsolatai, szem elől téveszti szellemi céljait. Legtöbbször a mozgalmas külső élet csak eszköz arra, hogy a belső reménytelenségről, sivárságról ne kelljen tudomást venni. Mobiltelefonnal a fülünkön, nem tudunk befelé fülelni. Én is így voltam. Egészen jól elboldogultam a felszínen, de mindenhová magammal cipeltem a belső ürességet.

Az ország egyik kiemelt cégénél töltöttem be egy kisebb vezető beosztást, munkatársaim elismertek, szerettek. A munkámhoz értettem, voltak sikereim, harmonikus családi életet éltem. Intenzíven érdeklődtem a kultúra iránt. Rendszeres látogatója voltam a színházaknak, múzeumoknak. Komolyzenét hallgattam, rengeteget olvastam, házunkban már alig fértünk el a könyvektől. Fizikai kondíciómat karbantartottam, úsztam, a lendület nélküli erőkézenállást még meg tudtam csinálni. Lehetőségem volt világot látni. Mégsem éreztem úgy, hogy minden rendben. Azt tudtam, hogy nem a veszélyes élet hiányzik, nem az adrenalin szintem túl alacsony. Mindig csendes harmóniára törekedtem, nem vonzott a kockázat, a kaland. Sohasem szerettem a rikító színeket, a harsányságot, a szélsőségeket. Így nem szerettem az unalmat sem, a feketét, a szürkét. Közel állt hozzám a humor, azt vallottam, mint az a számomra ismeretlen szerző, aki azt írta: „Az a nap, amikor nem nevetünk, számunkra elveszett”, de nem igazán értékeltem a fenékbe rugós bohóctréfát. Korábban versenyszerűen evezetem, de nem törtem magam azért, hogy raftingoljak, éles sziklák között sodortassam magam fékevesztett sebességgel. Nem vágytam nagy érzelmi traumákra, tengermély bánatokra, és ormokat ostromló örömökre. Nem akartam Nobel díjas lenni, de a szellemi véglényélet sem elégített volna ki. Viszonylag egyszerűen karbantartható élet, ha meggondolom, mégsem értettem, hogy mi hiányzik. Mert, hogy valaminek híján voltam, azt biztosan tudtam. Hogy minek, arra a válasz mélyebben volt, mint ameddig akkoriban elláttam. A kézenfekvő, hamar megtalálható, világos válaszokhoz voltam hozzászokva, amiket a számítógép előtt ülve, logikával, a szakirodalom alapján, esetleg team munkában, hatékonyan meg lehet találni. Amik eloszlatnak minden kétséget, mert képletbe írhatók, mert a bizonyításuk levezethető. Netán valamilyen tekintély van mögöttük vagy mert általában ezt tartják helyesnek, esetleg így szoktuk, ez a kényelmes stb. Nagyon hosszan tudnám folytatni, nagy rutinra tettem szert a válaszok ilyen módon történő megkeresésében. Biztonságos formája ez a szellemi kalandozásnak. Nincs rizikója a kutatásnak, könnyű, nyugodt az út, nem kavar érzelmeket, nincs benne semmi személyes, nem szól a lényegről. Steril nász, kasztrált résztvevőkkel. Parányi élvezet, kis eredmény. Az út és a cél viszonya is érdekes, ha meggondoljuk. Szinte mindegy, hogy milyen úton jutsz a célhoz, a lényeg, hogy az eredmény eladható legyen, kellően csillogó, praktikus, a lehető legkevésbé mély. Legyen kedvező a pH-ja, legyen intelligens, mert megérdemlem. Mindig azt kapom, amit megérdemlek, bár régebben azt hittem, hogy ez a szabály csak akkor érvényes, ha jutalomról van szó. Igen, az minden esetben jár, arra rászolgáltam, azért megdolgoztam, az jogos. Bezzeg, ha valami rossz történik velem, az méltánytalan, mert – mint ahogy azt Lázár Ervin a meseíró, Brukner Szikfrid a kiérdemesült oroszlán szájába adja – „én vagyok a világ legrendesebb élőlénye”. A bajnak van ugyan okozója, de az nem én vagyok. Szinte teljesen mindegy, hogy találok-e konkrét bűnbakot. A lényeg, hogy nem én. Hibás a párom, a gyerekem, a szomszédom, a főnököm, az önkormányzat, az APEH, a politika, az olajárrobbanás, a globális felmelegedés, a földet fenyegető kisbolygók. Általában és konkrétan, én áldozat vagyok. Ez egy jó szerep. Ilyenkor a bennem összegyűlt összes keserűséget, bánatot, félelmet, undort ráönthetem a világra. Ez átmeneti megkönnyebbülést hoz, így a felszínen és rövidtávon jó stratégiának tűnik. Éltem is vele úton-útfélen. Csak az nem tudatosult bennem, hogy a sok epe, amit kiadtam, szép lassan, észrevétlenül visszaszivárogott a pórusaimon keresztül, még mélyebbre rágta magát ott bent. De én egy ideig tisztának éreztem magam és még az a jóleső érzésem is megvolt, hogy nem fecséreltem a problémára sok időt, hamar megtaláltam a bűnöst. Nem volt időm a tükör elé állni, csak akkor, amikor borotválkoztam.



Valahogy az idő komorabb lett. Nőtt a hideg, leereszkedett a köd, és feloldotta az épületek kemény körvonalait. Alig volt forgalom, mindenki behúzódott az otthonába. A meleg lakások a házak szürke kőköpenyébe öltözötten pihentek, ahogy gurultunk a kórház felé az autóval. Puha álmok szivárogtak ki az ablakokon a téli utcára.

Egy futó pillanatra úgy éreztem hármunkon kívül ül még valaki a kocsiban. Ez a valaki most jól érzi magát, elégedetten hátradől, jeges mosollyal dörzsöli össze a kezét. Fényes jókedvétől egyre nagyobb a sötét. Örömét egy dolog rontja csak el, hogy még nem lakott jól. A lakoma csak most kezdődik. Igaz, ő az elejétől a végéig, az egészet élvezi. Kéjes magabiztossággal választja ki ellenfelét, aki többnyire nem ellenfél valójában, csak áldozat, hideg számítással dolgozza ki a haditervet, velőtrázó sikollyal lendül támadásba, úgy dolgozik, mint egy mészáros, és elégedetten dől hátra a végén.

Az járt a fejemben, hogy szegény Dani hogyan fogja kezelni a helyzetet, ha ott fogják a kórházban. Azt gondoltam, ez a lelki tehertétel lesz a legnehezebb dolog az elkövetkező napokban. Ötpercenként kérte, erősítsük meg, hogy szerintünk sem kell bennmaradnia. Megérkeztünk a Szent László Kórházba. Rögtön az elkülönítőbe mentünk, ahová lejött egy orvos. Megvizsgálta a gyereket, kikérdezett minket, majd kijelentette, hogy nincs más dolgunk, mint megkeresni a 22/II épületet, mert az elkövetkezendő, egyelőre még beláthatatlan időszakban, az lesz Dani ideiglenes otthona.

Nehéz lett a szívem. Nem szerettem a kórházakat, de ebben nincs semmi különös. Egyetlen ép lelkű ember sem szereti őket. Az elmúlt években volt néhányszor „szerencsém” hozzájuk. Pár évvel ezelőtt, egy hosszabb angliai tartózkodás után hazatérve, kórházba utaltak.