Régi fotót tartok a kezemben. A régi ház udvarán készült. A gyerekek még kicsik rajta… igen, egyik kicsi, másik pici… Mosolyt csal az emlékezés az arcomra. Látom fiam kis szöszi haját… Sokáig szőke volt, talán tíz éves kora után váltott át barnára. Pici lányom haja, már akkor is sötét volt, és ma is sötétebb árnyalatú a bátyjáénál. Gyönyörködöm bennük. Azóta már felnőttek… Aztán hirtelen elkomorodom… feltűnik a háttérben három nyírfa… összeszorul a torkom…
Gyerekkoromban nem ismertem, nem is láttam nyírfát. Nem tudom pontosan, mikor találkoztam vele először, de azt biztosan tudom, hogy szerelem volt első látásra.
Aztán, amikor megvettük a telket, máris tervezni kezdtünk. Férjem a ház tervrajzával foglalatoskodott, jómagam meg a rendelkezésre álló maradék területet osztottam fel, hogy mindennek legyen helye.
Majd leadtam a megrendelést: hat darab gyümölcsfa a konyhakertbe, a parkrészbe három nyírfa, egy szomorúfűz, két fenyő és még néhány díszcserje.
A férjem intézte a bevásárlást, munka után viszont, boldog örömmel mentünk a telekre, fákat ültetni.
Amint leszedte a csomagtartóról a facsemetéket, máris rohantam ellenőrizni, megvan-e minden.
Már első ránézésre gyanús volt a dolog. Aztán sorba vettem a gyümölcsfákat. Azoknál minden rendben volt. Ott volt a fűzfa is, de sehol a három nyírfa. Azonnal reklamáltam. Hol vannak a nyírfáim?
Máris, egy kisebb oktatási tanfolyamon vehettem részt. Mivel azokat, az épülethez közel, a gyerekszoba és az ebédlő ablaka közé, csokorba ültetve terveztem, így azok ültetésével még várni kell. Előbb fel kell építeni a házat, munka közben útban lennének a fák, és sérülhetnének is, tehát, csak akkor lehet fákat oda ültetni, ha már tető alatt van a ház, hangzott az ítélet!
Hát, szóhoz sem jutottam a meglepetéstől, de azonnal világos lett, hogy miért hiányoznak a fenyők is, no meg azt is tudtam, hogy igaza lehet. Bizonyára furcsán nézhettem rá, mert azonnal érkezett egy javaslat is.
– Tudod mit, ha ragaszkodsz a nyírfákhoz, akkor ültessük ki őket az utcára, a járdaszélre, s ott nőhetnek kedvükre. Ide viszont, ha elkészül a ház, ültetünk valami mást, ami esetleg gyorsabban nő.
Az utcára? Oda nem lehet csokorba ültetni őket, csakis egyenként… Egy világ omlott össze bennem, de nem sokat hezitáltam, belementem. Úgyhogy, pár nap múltával, már a nyírfákat is ültettük.
Néhány év elteltével, amikor már tető alatt volt a ház, a három nyírfa, karcsú fehér törzsével, kecsesen lehajló ágaival igen mutatóssá tette a házunkat. Addig is, ahányszor mentünk a telekre, s amint megálltunk a még nem létező kapu előtt, őket láttam meg elsőnek. Hozzájuk futottam, s megöleltem minden alkalommal a szépen cseperedő fácskákat.
Kicsi fiam, oviból hazafelé menet, már messziről felfigyelt a fehér törzsű fákra, s pici ujjacskájával mutatta: az a mi házunk, ott lakunk! Aztán, amíg én a kapunyitással babráltam, ő átölelte a legközelebbi nyírfát, s amikor unszoltam, hogy menjünk be, akkor még elfutott a másik kettőhöz is, megölelte azokat is, csak azután ment be a kapun. Elméláztam rajta, mi jut eszébe ennek a gyereknek?… Aztán magamba szálltam, s már nem is csodálkoztam rajta, hogy mitől nőnek, fejlődnek ilyen szépen ezek a fák.
A parkba, ahová a három nyírfát eredetileg terveztem, végül három akáccsemete került, aminek különösen akácvirágzáskor örültünk, mert illatukkal betöltötték a lakást, meg az egész kertet. Mire hintát kellett felkötni a gyerekeknek, akkorra az akácok ágai jól megizmosodtak, tehát ez sem okozott gondot, repülhetett a hinta… A fűzfa is szépen fejlődött, alatta a pázsiton sokat játszottak a gyerekek, már kellemes árnyékot biztosított számukra.
Még csak a földszintet laktuk, ugyanis a manzárdszobák, anyagiak hiányában, nem készültek el. Téglával befalazva álltak az ablakai, sorsukra várva. Elfértünk még lenn is, gondoltuk, mire nagyobbak lesznek a gyerekek, majd csak tudjuk tovább építeni.
Nem így történt. Közben megérintett bennünket a háború szele. Gondolkodásra nem volt túl sok idő. Eldöntöttük, hogy áttelepülünk Magyarországra. A döntést tett követte. A gyerekeket a nagymamához vittük falura. Mi viszont csomagoltunk, egy álló hétig. Túl sok bútort nem vihettünk magunkkal, hiszen albérletbe költöztünk. Csak két szobácskára valót, és a konyhát, de a könyveimről nem tudtam lemondani.
Mindenről pontos listát kellett írni, a könyvekről is: író, könyvcím, kiadó. Ezer darab könyvről… Hát, nem kis munka volt. Miután mindent kamionba raktunk, elmentünk a vámra, ott alaposan átnézték a listát, leellenőrizték a dobozokat, majd lezárták pecsétekkel a kamiont. Csak lepecsételve mehetett át a határon. Miután ezt elintéztük, mi is kocsiba ültünk, s elhagytuk újvidéki házunkat. Nem köszöntem el tőle, a fáktól sem… nem néztem vissza, hogy búcsút intsek a nyírfáknak, csak nyeltem némán a könnyeimet.
Új haza, új otthon, új élet… két kisgyerekkel a nulláról kezdve. Nem kívánok kitérni a részletekre, annyit mondok csupán, igen küzdelmes volt. Az éveket sem volt időnk számlálni, de lett új otthon is. Igaz, csak egy panellakás, de nagyon örültünk neki, mert végre a miénk volt.
Hanem, váratlanul felkínáltak, egy közeli kis falu külterületén egy zártkertet, kis házzal, potom pénzért. A férjem nézte meg először, elragadtatva mesélt róla. Én tiltakoztam, egy hektár, túl nagy terület, ennyi munka mellett nem tudjuk megművelni, kisebb kert kellene… Aztán kiruccant az egész család háztűznézőbe. A gyerekek visítoztak: Ez a miénk?… Vegyük meg, vegyük meg!…
Itt lehet fára mászni, labdázni, fűben hemperegni… Ezen üdvrivalgások közepette magam is szétnéztem. Gyönyörű kilátás a Mecsekre, a kert tele termő gyümölcsfával, lesz konyhakertem, virágos kertem, tér, határtalan tér… Ez már majdnem olyan, mint a tanya, ahol felnőttem, és most éppen én legyek a kerékkötője?… Kimondtam rá az áment!
Amint hivatalosan is a miénk lett, első utam egy faiskolába vezetett, s vettem három nyírfacsemetét.
Hétvégén, ásóval, kaszával, kapával felszerelkezve mentünk a kertbe, kicsit rendet rakni.
Amikor meg volt a beosztás, kijelöltük minek hol lesz a helye, akkor a majdani pázsit sarkára ültettem a nyírfacsemetéket egy csokorba…
Megkapaszkodtak gyorsan, de nehezen indultak növekedésnek. Már-már aggódtam, hogy talán a talaj nem megfelelő számukra, féltem, hogy kivesznek.
Már javában berregett a fűnyírógép a pázsiton, a konyhakertből kosárszámra vittük haza a finomabbnál finomabb zöldségeket, a fákon érett a gyümölcs, volt ott gyerekzsivaj, kacagás, amikor felfigyeltem rá, mekkorát nőttek a nyírfák. Azontúl nőttek folyamatosan, szorgalmasan, nyúltak az ég felé.
A gyerekek viszont lassan elmaradtak. Kamaszkorukban már nem találták olyan jó bulinak, mindig más programjuk akadt. Néha még kijöttek, segíteni felszedni a krumplit, vagy diószüretkor, de lassan végleg elmaradtak. Amióta dolgoznak, azóta meg végképp nincs rá idejük. Így hát magunkra maradtunk. Amikor megállunk a kapu előtt, mindjárt a nyírfákon akad meg a szemem. Hát igen, ők is felnőttek már, vagy tíz méter magasból integetnek le az ágaik. Ha elfáradok, ott kötöm fel a nyugágyat, a karjaikban oly jót szoktam pihenni. Gyönyörködöm a lombokon átszűrődő fényekben, a levelek játékában, olyan mintha a suttogásukat is hallanám. Aztán álomba ringatnak, s felébredve frissnek, pihentnek érzem magam, nem is csoda, három ifjú dalia karjaiban könnyű újjászületni.
Nem is értem, mitől van mégis, hogy oly gyakran látni vélem, emlékeim tündérködén át, ott a régi ház előtt azt a három nyírfát?
15 hozzászólás
Nem szeretném most zaklatni a szerkesztőket, a végére pontot szántam, valami véletlen folytán került oda a kérdőjel.:)
Tegyétek meg nekem, hogy nem látjátok.
Köszönöm szépen!
Ida
Drága Ida !
Mivel gyönyörű írást olvastam…nem is tudom mit írtál, mit nem kellészrevenni ?
Félretéve a viccet, megint nagy élmény volt Téged olvasni 🙂
Szeretettel ölellek: Zsu
Drága Zsu, köszönöm, hogy nem vetted észre azt, amit nem kell.:) Az viszont, nagy megtiszteltetés számomra, ha élmény volt itt járnod. Nagyon örülök, és köszönöm kedves soraid.
Ölellek szeretettel!
Ida
Kedves Ida!
Egy beleérző olvasó nem tudja meghatottság, könnyek nélkül olvasni ezt az írást. Egy ember élete, fiatal kortól az idős korig, és milyen sok változás történik bizonyos események miatt. Új haza, új otthon, új élet…Nagyon nehéz ez főként lelkileg, de fizikailag és anyagilag is. A három nyírfa szimbolizálja, hogyan változik minden, és már semmi sem a régi…Elgondolkodtatott és hatása alá kerültem az olvasottaknak, és a szavak mögötti mondandónak. Gratulálok!
Sok szeretettel. Matild
Kedves Matild!
Olyan szépen összegezted, hogy magam is meghatódtam. Talán nem is kell semmit hozzáfűznöm, csupán csak annyit: HÁLÁSAN KÖSZÖNÖM.
Sok szeretettel!
Ida
Ez nem „fair play” kedves Ida, én mindegyre próbállak felvidítani tökéletlen írásaimmal, te meg állandóan egy szomorú hangulatot lopsz szívem csücskébe, de nem tökéletlen írással! Gratula! Szeretettel: István
Nem kell elszomorodnod, kedves István, hiszen én sem szomorkodom. Sokat veszítettem életem során, most már mindent és mindenkit, ami ODA kötött, de mindig kaptam cserébe mást, úgyhogy nem panaszkodom, csak éppen néha elfog valami nosztalgiahullám.
A Te "tökéletlen" írásaidnak pedig különösen örülök, mert, mindamellett, hogy egyáltalán nem komolytalanok, mégis mindig fel tudsz felük vidítani.
Köszönöm, hogy itt jártál, és olvastál, ebben az ínséges napvilágkorszakban.
Szeretettel!
Ida
Kedves Ida!
Csak kösd föl azt a hintaágyat a nyírfáidra, és álmodozz kedvedre! 🙂
Szép, nosztalgikus írásodat én is kedvtelve olvastam!
Judit
Kedves Judit!
Köszönöm, hogy olvastad és itt hagytad kézjegyed.
Szépeket Neked.
Ida
kedves Ida!
tetszett ez az írásod (is).
túlparti
Köszönöm szépen, kedves túlparti.
Üdvözlettel
Ida
Kedves Ida!
Alig találtam rá olyan prózára, amit nem olvastam, aztán mégis elém került egy. Jól esett olvasni, olyanokra leltem benne, amit eddig még nem tudtam Rólad. Írásodból árad a természet szeretete. Én is mindig a természetbe vágyom, s gyermekkorom óta mindig hiányoztak a fák, a kert szépsége… Aztán nyugdíjas koromban sikerül elérnem, hogy magamnak egy csodás-szép kertet (édenkertnek neveztem el) sikerült megteremtenem. Sajnos, nem tartott olyan sokáig, amíg szerettem volna, mert 5 km-re volt a házunktól, ahová kocsival jártam. Aztán amikor már annyira felment a benzin ára, hogy nem volt érdemes foglalkozni vele, na meg az én alkatrészeim is kezdtek lerobbanni, legnagyobb sajnálatomra abba kellett hagyni a kertészkedést. Pedig mennyi kellemes napot töltöttem el ott, legtöbbször magam, ha nem voltak nálam az unokák, mert az ő kedvükre is tettem a kertészettel.
Igazán élveztem emlékezésedet a szép kertekre, a természet szeretetét jelzi.
Szeretettel: Kata
Kedves Kata!
Kedves Tőled, hogy kutattál írásaim között, hogy mit nem olvastál még. Tény, mostanában nem igen írok, kicsit betegeskedem. Örülök, hogy végül kedved lelted abban, amit találtál. Bennünket összeköt a természet szeretete, és annak hiánya, mert egyre inkább nélkülöznünk kell…
Köszönöm szépen, hogy itt is meglátogattál.:)
Szeretettel
Ida
Kedves Ida!
Megsirattalak. Gyönyörű írás.
Szeretettel:
Ylen
Köszönöm, kedves Ylen, hogy együtt sírtál velem. Bizonyára tudod, hogy magam is sírva írtam… 🙂 Megköszönöm elismerésed.
Szeretettel
Ida