1959. augusztus 27. csütörtök
Ila másnap kölcsönkért egy német-magyar szótárt is, és újult reménnyel vetették rá magukat a fordításra. A kölcsönkapott iskolai szótár azonban sok kifejezést nem tartalmazott abból, amit a levélben találtak, ha pedig sikerült több szót is megtalálniuk egy mondatból, a mondat értelme mégsem állt össze.
Pedig látszott a levélen, hogy ugyanolyan gondossággal írták, mint Pepi a bemutatkozó levelet. Nem folyóírással volt írva, hanem szépen megrajzolva minden egyes betű, bár sokkal cirkalmasabban, mint ahogyan könnyen felismerhető lett volna.
Ila azt mondta, hogy ő már álmában is a levél szövegét látja, annyit nézte, de hiába. Zsuzsa kicsúfolta őt, hogy azt képzelte majd hollandokkal fog levelezni.
A kis erkélyen összehajolva tanácskoztak, hogy kiben lehetne a házban megbízni, aki lefordítaná a levelet.
A ház olyan volt, mint egy nagy falu, mindenki ismert mindenkit és sokan kisegítették egymást az itt lakók közül. Nem volt ritkaság, hogy kölcsönkértek egymástól élelmiszert – főleg vasárnap, amikor nem voltak nyitva a boltok, és csak a főzésnél derült ki, hogy valamiből nincsen, vagy nincsen elég –. Mindenkinek volt egy bögréje, kinek fehér, másnak kék vagy csíkos, pöttyös, és azzal mentek a szomszédba lisztet, cukrot, grízt kölcsönkérni. Nem tartották számon, ki kinek és mivel tartozik. Ha volt, akkor adtak, ha nem volt, akkor kértek.
Kölcsönkértek egymástól tárgyakat is, szőnyegporolót, mosóteknőt, nagy fazekat, seprőt, lapátot, kinek mi kellett és nem volt neki. Ezeket azonban használat után rendbe téve vissza kellett adni, mert minden tárgy érték volt ebben a nagy szegénységben.
Szívességeket is tettek egymásnak, bevásárlásnál, bútormozgatásnál, festésnél, nagytakarításnál, de az ilyen szívességeket viszonozni illett. A házbeli gyerekek is részei voltak a „szívesség banknak”, a szülők engedelmével más lakók is elküldték a gyerekeket újságért /amit aztán – magától értetődően – a gyereket kölcsönadó is elolvasott/, cigarettáért, apró cikkekért, mint gyufa, bélyeg, ha éppen kellett, mert tartalékot nem tartottak otthon.
Rossz szeműeknek a jó szeműek írtak levelet a rokonságnak, vagy felolvastak nekik a gangon. Ha jó volt a könyv, néha az egész emelet odaszállingózott, és hallgatta a történetet. Utána megbeszélték a hallottakat. Nem volt ez komoly elemzése a felolvasottaknak, csak két pártra szakadt a hallgatóság, az egyik szerint „jó volt” amit felolvastak, a másik szerint „marhaság volt”. Azért legközelebb megint közelebb húzódtak ők is a felolvasóhoz.
Voltak aztán olyan lakók is a házban, akik nem voltak benne a „bögre kultúrában” – nem adtak és nem kértek kölcsön semmit, nem vettek részt a „kiülésben” a gangra, és az ott folyó társasági életben. Ők a lakásuk zárt ajtaja mögött éltek, éppen csak fogadták a többi lakó köszönését, és keresztül néztek rajtuk. Nem az udvari szoba-konyhák lakói voltak, hanem az utcafrontokra épített háromszobás, cselédszobás tágas lakásokban laktak, ezeknek csak a cselédszobái, konyhái nyíltak az udvarra.
Olyan lakások voltak ezek, mint Jutkáéké, csak nem annyian laktak bennük, mint ők. Volt közöttük orvos, vámtiszt, mérnök, országgyűlési képviselő, tanár, minisztériumi tisztviselő, gyógyszerész, a háború előttről itt maradt idősödő egykori bíró, főtanácsos, akik nagypolgári lakásaikban ugyanolyan megélhetési gondokkal küszködtek, mint a szoba-konyhák lakói a körfolyosók túloldalán. Ezekbe a lakásokba csak nagy ritkán juthatott be más lakó.
Az udvari kis lakások lakói ki-be jártak egymáshoz, a gyerekek is minden lakást ismertek, mindenkinél megfordultak, de azért főleg a ház közepén lévő zárt udvaron tanyáztak. A kis iskolások a leckeírás idejére eltűntek a konyhákban, aztán megkönnyebbülve folytatták a rohangálást a lépcsőházban, meg az udvaron. A nagyobb gyerekeknek már szűk volt az udvar, ők kijártak az utca végén lévő játszótérre, vagy a közeli Városligetbe.
Mamuska, Mariska és Ila minden lakót sorra vettek, akik az utcai lakásokban laktak.
Latolgatták, hogy az életkorukból, vagy a foglalkozásukból kifolyólag tudhatnak-e németül. Végül sok tanakodás után nem találtak senkit, akinek a hollandok levelét meg merték volna mutatni, és megkérni őt, hogy fordítsa le.
Ki tudja mi is van abban a levélben? Egy irigy, vagy megbízhatatlan ember hogyan használná fel ellenük, tönkretéve ezzel a családot, megfosztva a holland kapcsolat által remélt csomagoktól, vagy a nyakukra szabadítaná a hatóságot. Mamuska egyszer csak elkérte Ilától a hollandok levelét, amit szinte mindig a kezében szorongatott, amióta az csak megérkezett. Felállt a billegő hokedliről, és a korlátba kapaszkodva lement az udvarra a lépcsőn. Egyenesen az udvari falikút felé tartott, ahol egy pálcika sovány, alacsony, régies ruhákba öltözött nő éppen vizet engedett egy rengetegszer megfoltozott, ütött-kopott, piros lábosba.
Ila elfehéredett, kicsit felemelkedett a székéről, ahol ült, és nyöszörögni kezdett:
– Jaj! Anyám! Jaj, ne…
Mariska, aki háttal ült az udvarnak, és nem látta hová viszi a levelet az édesanyja, értetlenül bámult rá:
– Neked mi a bajod?
Ila csak dadogni tudott a rémülettől:
– A Mimózának adja anyám a levelet! Jaj, mindjárt széttépi… hát bolond… mindenkinek nekimegy… Állandóan átkozódik, és fenyegetőzik… Most jött haza a bolondok házából… – siránkozott Ila.
Mimóza a ház különös figurája volt. Valószínűleg ő lakott itt a legrégebben.
Senki sem tudta a nevét, csak a régimódi kalapján hervadt díszként lecsüngő, azonosíthatatlan művirágról nevezte el őt egy házbeli gyerek „Mimózának”. Ez a név aztán rajta ragadt, így hívták őt a háta mögött.
Szemtől szemben meg nem hívta senki, semminek, mert nem állt szóba senkivel. Ha csak közelített valaki hozzá, rögtön kiabálni kezdett, hogy ne jöjjenek a közelébe, hagyják őt békén, a vézna karját, csontos öklét rázta a közeledő felé. Mindenki kitért az útjából, csak a gyerekek csúfolták, ha többen is kinn voltak az udvaron: „Mimóza, Mimóza, hosszú ruhája de ócska!” – kiabálták utána, amíg elért a kapuig, vagy felért a lakásáig.
Már, ha azt a parányi egérlyukat ahol élt, egyáltalán lakásnak lehetett nevezni. Azt beszélték róla, hogy egy tábornok özvegye, a férje a németek oldalán harcolt és elesett a háborúban. Egyesek szerint bárókisasszony volt a régi világban, és egy idősebb tábornokhoz adták feleségül egészen fiatalon.
Ők laktak valaha, háztulajdonosként, az első emelet legnagyobb, és legszebb lakásában, ahol most az országgyűlési képviselő lakik. Ő meg a saját régi lakásának egy icike-picike kamrájában lakik most, amit elfalaztak a lakásból, és egy ajtót tettek rá a gang felé. Ablak nincs rajta, nincs benne se fűtés, se villany, se víz, azért járt le az udvarra a falikúthoz vízért. A ruháit is ott szokta mosni, hideg vízben, és ott szokta az edényeit is elmosni.
Jutkáék konyhaablaka alatt, a poroló mögött volt egy kis kupac homok, még valami javításból maradt itt, amit a házkezelőség emberei csináltak ezen az ütött, kopott régi házon. Azzal a homokkal szokta kisúrolni az edényeit, a piszkos vizeket meg az udvari összefolyóba önteni, mert csatorna sincs a lakásában. A hátsó lépcsőnél lévő, emeleti közös vécére járt, ahová a kis szoba-konyhás lakásokban élők is jártak.
Mamuska kis félkört tett az udvaron, hogy a csapnál mosogató nő már messziről lássa azt, hogy közelít felé, és úgy állt meg, hogy nem ment túl közel hozzá.
Megvárta, amíg eleget lötyböli a lábasát a csap alatt, csak amikor elzárta a vizet, akkor szólalt meg. Nem hallatszott el a kis teraszig, hogy mit mond neki, de Ila már magához tért, és vissza akarta szerezni a levelet, mielőtt a bolond nő megkaparintja.
Folyt.Köv.
11 hozzászólás
Nagyon izgalmas kedves Judit!
Remélem a levélnek semmi baja nem lesz.
Régen mi is ilyen udvarban éltünk.Regi kedves emlékeket idézett fel bennem ez a rész.
Szeretettel Zsu
Kedves Zsu!
Örülök, hogy még velem tartasz a történetben, annak is, hogy izgalmasnak találod.
Abban az időben sok ilyen, vagy hasonló ház volt, még sok szó lesz arról, hogyan éltek akkor a lakóik.
Judit
Kedves Judit!
Nagyon tetszett ez a rész is!
" Mindenkinek volt egy bögréje, kinek fehér, másnak kék vagy csíkos, pöttyös, és azzal mentek a szomszédba lisztet, cukrot, grízt kölcsönkérni. Nem tartották számon, ki kinek és mivel tartozik. Ha volt, akkor adtak, ha nem volt, akkor kértek."
Kellett idéznem,mert annyira elüt a mai dologoktól,attól ahoyg
aaz emberek egymásközt közlekednek.
Ilyesmit ma lehetetlen találni…ahol megosztanák önzetlennül azt a ´kicsit´is…
A lakók felsorllása,kik is laktak ott,szintén nagyon érdekes,
Az elzárkózottak és azok aszegßenyebbek.
Nagyon várom a folytatást,mi lett Mamuska ötletéböl.-
Mimóza segít e?
Gratulálok remek írásodra:sailor
Szép estét!
Kedves Tengerész!
Bár az emberek egymás orra előtt éltek, azért voltak titkok, amik néha meglepő fordulatot adtak a történetnek.
Mamuskának is megvan a maga titka…
Judit
Kedves Judit!
Nagyon hűen tükröződik a nagyvárosi nyomor leírásaidból. Nekem érdekes, mert azt nem ismertem. A tanya az más volt, ami nem volt, az nem volt, azt nélkülözni kellett, nem volt kitől kölcsönkérni, no de ez egy egészen más világ. Nagy érdeklődéssel olvaslak, bár nem tudtam meg a levél tartalmát, pedig hittem, hogy kiderül, de kivárom, vagy elolvasom a MEK-en. 🙂 Nagyon szép lett a könyved!
Most hirtelen villant be, (mivel most én is egy háztömbben lakom), egyszer a szomszéd fiatalember becsöngetett és se jó napot, se semmi, csak úgy nyersen megkérdezte: van egy kalapácsa? Mondom: nincs. Elkerekedett szemmel nézett rám: hogyhogy nincs? Én meg azt válaszoltam: ezt én is kérdezhetném. Valójában volt, csak mi azt az autó szerszámosládájában tartottuk, a lakásban nem volt helye, az autó meg nem volt otthon. 🙂
Ma is történnek érdekes dolgok. 🙂
Ida
Kedves Ida!
Már nem nagyon kérnek kölcsön az emberek semmit egymástól. Szégyen lett kölcsönkérni.
Abban az időben egyesek pénz kölcsönzéssel is foglalkoztak, lesz még szó erről a történetben.
Judit
Szia Judit! Hűha, mi lesz ebből? Remélem jól sül el, hiszen valószínű, Mimóza tud németül! Nagyon kíváncsi vagyok! A ház, a körülmények leírása nagyon élethű, és nagyon érdekes. A poroló például. Vagy az udvari és az utca-fronti lakások, és lakóik, eltérő viselkedésük ábrázolása. Tényleg nagyon eleven, s ismerős! Jó olvasni! Üdv: én
Szia Laci!
A poroló szerepére nem tértem ki a történetben, pedig az is nagyon jellemző volt a korra. A ház lakói azon porolták ki a méretesebb szőnyegeiket. A házirendben benne volt, hogy mikor lehet porolni. Az alatt az idő alatt jobb volt az udvarra néző ablakokat zárva tartani, mert a felső emeleteken rázták ki a porrongyokat, a gang korlátjára fektetve söpörték le kis söprűvel a kisebb szőnyegekről a port, hajat, szöszt.
A nagy szőnyegeket meg összetekerve lecipelték az udvarra, és a porolón ütötték őket egy prakkernek nevezett – palacsinta sütőre elékeztető – vesszőből font kézi porolóval. Ennek a hatásfoka vitatható, mert a por felszállt a szőnyegről, aztán meg leszállt mindenhová /a szőnyegre is/.
Amikor nem volt szabad porolni a házirend szerint, akkor még egy porrongy kirázásáért is kiabált a házmester.
A poroló remek tornaszer volt a házbeli gyerekeknek, amikor nem poroltak rajta. 🙂
Judit
Szia!
Nem valami rózsás volt akkortájt a helyzet. Ahogy leírtad, bizony nem lehetett túl jó ott élni. A levél vajon meghozza a várt eredményt? Mimóza mit tesz a levéllel? Lefordítja, eltépi? Eldugja?
Kíváncsian várom, mit tesz. üdv hundido
Kedves Katalin!
Sok víz lefolyik még addig a Dunán, amíg a levél valami eredményt hoz, de semmi nem úgy történik, ahogy várják és remélik.
Judit