A prokonnészoszi Ariszteász komoly vitába bonyolódott Phoibosz Apollónnal, aki azt állította, hogy Szkítián túl is van egy ország, városok, hegyek, folyók. Fantasztikus lények élnek errefelé, ahová még az isszédonoszok is csak ritkán jutnak el. Ariszteász azt merte mondani, hogy ez csak mese, mint ott más, mint örök sötétség és hideg. És fehér tollak hullanak az égből, hetekig, hónapokig megmaradnak a földön, de ez nem olyan különleges, már a szkítáknak is meg kell küzdeniük ezzel a szörnyű jelenséggel.
Apollón nem igen kedvelte, ha ellentmondtak neki. Mi ütött Ariszteászba? Az egyik nap még ott teszi-veszi magát Délosz szigetén, beavatják a titkos kultuszba, most meg azt állítja, hogy a nagy isten hazudik. OK, nem egészen ezt a szót használta, de ez volt az értelme.
Nem csodálkoznék, ha egy napon ott találnálak téged a hüperboreusok földjén, jegyezte meg Apollón. – Én bizony el is ámulnék, felelte Ariszteász, nem bolondultam meg, hogy elmenjek erről a jó kis szigetről, ahol minden tökéletes, még a tenger is márványból van, és nem lesz vizes a cipőm, ha kedvem szottyan arrafelé sétálgatni. – Furcsa, mondta erre a fény istene, akármerről nézem a sorstábláidat, semmit sem látok, csak egy nagy utazást. Már fejjel lefelé is megpróbáltam, de akkor is csak ez jött ki. – Bolondgombát ettek a Moirák, amikor elkészítették azokat a sorstáblákat. Mindig mondtam, jobb, ha a fehérszemélyek megmaradnak a fonásnál, szövésnél. De nem, elvégeznek egy gyorstalpaló tanfolyamot, aztán szamárságokat írnak a sorstáblákra. – Ez itt nem szamárság. Nézd meg, itt van a sarkában Zeusz szignója. És én már régen eldöntöttem, hogy el fogsz utazni Hüperboreiába, ha tetszik, ha nem. – De Api, könyörgött Ariszteász, egy olyan helyre, ahol nincs normális infrastruktúra, nincs még egy szálloda sem? – Bízd csak rám. Úgy fogom intézni, hogy ne legyen szükség szállodákra, kávéházakra, városnéző buszokra, és hasonlókra. Én sem szeretem ezt a bandát. Csak kihúzzák a pénzt az emberek zsebéből. – De mégis, hogyan gondolod, Api?
Ki nem állhatom, ha így becéznek, mondta az isten kedvetlenül, van nekem rendes etruszk nevem légy szíves Apulunak szólítani. És most menj be abba a posztóványoló műhelybe. Egy időre meg fogsz halni, és közben elutazol Hüperboreiába.
Ariszteász bement, mint akit hipnotizáltak, de alighogy meglátta az árcédulákat, összeesett, és meghalt. Histriones et ludiones, káromkodott a posztóványoló, nem tudta ezt elintézni odakint az utcán? Most aztán értesíthetem a mentőket, a rendőrséget és a rokonságot, tengernyi sok időm elmegy vele, én pedig semmi mást nem szeretek jobban, mint ványolni. Szavamra, nincs ennél szebb foglalkozás, esetleg még a gányolás jöhetne szóba.
A posztóványoló mindenkit értesített, jöttek is, legutoljára a mentő; akkor a rokonok már mind ott voltak, és keresték a halottat: Ariszteász eltűnt. Persze mindenki a szegény ványolót nézte bolondnak, pedig csak az történt, hogy Apollón hollóvá változtatta Ariszteászt, és így vitte magával a nagy északi körutazásra.
Egyes elvetemült szakírók varjúról beszélnek, de nyilvánvaló, hogy egy var-juh nem olyan előkelő társaság Apollón számára, mint egy hol-ló, aki egy Poepoe nevű jenkit költeményekre szokott inspirálni.
Még szinte el sem indultak, Ariszteász máris panaszkodott: Apulu, most aztán mindenki madárnak néz engem. – Ilyen szamárságot se hallottam, mióta Themisz megetetett nektárral és ambróziával, én meg széttörtem az arany bilincseket, mondta az isten, mit gondolsz, látható formában utazunk? Gyere csak, rázd meg a szárnyaidat, és repüljünk.
Ariszteászt már sokszor nézték madárnak, de eddig még csak a kocsmából repült, ezért elég bizonytalanul kezdett szárnyalni. Tyűha, csak le ne felejtsék az ékezetet! De aztán belejött, mint kiskutya az ugatásba, és engedelmesen követte a kitharódot. Ez itt Szkítia, figyelmeztette Apollón, itt vannak a Don, Dnyeper és Dnyeszter folyók. Amott van a Pantikapész. Érdemes lenne körülnézni itt is, mert egyszer még nagyon bejön az állatalakos stílus, de erre most nincs időnk. Ez már Hüperboreia, és ez a metszően hideg szél a Rhipai felől fúj. – Ez a lepusztult röghegység lenne a Rhipai, kérdezte gúnyosan Ariszteász, amikor meglátta az Uralt. Hol vannak itt az arany csúcsok, az áthághatatlan, magas hegyek? – Innen felülről tényleg alacsonynak látszik. Viszont tele van topázzal és berillel, és próbálnál csak a síkságról felmászni a Narodnaja tetejére! És mit szólsz az arimaszposzhoz? – Melyik az? A sascsőrű, vagy a nagy fehér csirke? – Ugyan, menj már! Az arimaszposzok olyan emberek, mint a többi, kivéve hogy egyetlen szemük van, a homlokuk közepén. – És mi van a szemük helyén? – Mi lenne, természetesen az orruk. Az orruk helyén pedig a szájuk. Ez nagyon harmonikus elrendezés. Különben nagyon harciasak, például folyvást hadakoznak a griffekkel, akik az aranyat őrzik. – Miért nem tudnak megosztozni, testvériesen? – Még sosem láttam olyan testvéreket, akik ne marakodtak volna az örökségen, és ki nem állhatom az egyenlősdit. Szerintem az a helyes, ha az emberek világában mindenki másféle módon szegény. A vagyon csak arra jó, hogy legyen mit elpazarolni.
Tovább repültek, és már nemcsak egy nagy fehér csirkét láttak, hanem hatot, ezek is hattyúk voltak, hat tyúk, a Graiák és a Gorgók, egy rettenetes öregasszonynak, az Éjszakának a lányai. Örökre szüzek maradnak, ami nem csoda, mert ezekért a sarki tündérekért senki nem fogja elszenvedni a dermesztően hideg szelet, a nyakig érő havat, és a hüperboreusok országának egyéb kellemességeit.
Aztán egy nagy barlangot láttak, ahol a szelek laknak, és Ariszteász megint vitatkozni kezdett, mondván, hogy az Odüsszeia szerint az összes szél Aiolosz szigetén honos. Te most Homérosznak hiszel, vagy a saját szemednek? – érdeklődött Apollón. Menj csak be ebbe a barlangba, ha nem hiszed. – A holló meg is próbálta, de a barlangból olyan heves szél fújt kifelé, hogy nem jutott messzire. Boreász vagy valaki más háromszor odacsapta a földhöz, és mindháromszor föl kellett támasztani. – Akkor sem hiszem, makacskodott Ariszteász, ez csak egy másféle természeti jelenség lehet, mert én éreztem ugyan, de nem láttam semmit. – Szerencse, hogy nem vagy arimaszposz, gúnyolódott Apollón, fele ennyit sem hinnél el azzal az egy szemeddel.
De akkor már jóval messzebb jártak, mint a Rhipai, és alattuk terült el a nagy Tej-tenger, a közepén a Túró-szigettel, ahol az üdvözült lelkek élnek végtelen nagy boldogságban, mindenük megvan, és szüntelen dicsőítő énekeket zengedeznek. Hallgatta, hallgatta Ariszteász a zengedezést, egyszer csak megszólalt: Bánatos nyekergés ez, én különbül tudok énekelni. – Rá is kezdte, de elfelejtette, hogy neki most hollóteste van, énekszó helyett rekedt rikácsolás tört elő a torkából. Apollón gyorsan a csőrére tapasztotta a kezét, de hiába, már elkésett. Tej-tenger, Túró-sziget, Joghurt-paloták, Vaj-tornyok és minden egyéb csodálatosság eltűnt, Ariszteász megint ott volt Prokonnészoszban, a járdán ült a posztóványoló műhelye előtt, és a lüktető halántékát tapogatta. Fenébe is, ez gyors volt! Nézelődtem volna még egy kicsit, de ezek a hüperboreusok nem értékelik az igazi művészetet.
Elég legyen, mondta szigorúan Apollón-Apulu, ha még egyszer a művészetről fecsegsz, elevenen nyúzlak meg, mint egykor Marszüászt. Örülj, hogy az északi vidékek nagy szakértője lettél. Ebből is kitelik egy kisebb fajta halhatatlanság.
4 hozzászólás
Látom megérkezett a bátyám…azaz a névadóm bátyja.:) A Moirák jobban szeretnek sorstáblát vésni, mint fonni?:) Azt az egyszemű lényt kyklopsznak hívják, de ezt te is tudod.:)
A megjegyzéshez röviden leírhattad volna miért nyúzta meg Apollón Marszüászt. Nem miattam, én tudom.:)
Kedves Arthemis, az abszurd kategóriában a Moirák akár sorstáblát is véshetnek, hiszen abszurd. Sajnos a görös mitológiában nemcsak Kyklopsznak van egy szeme. Bizony, az arimaszposzoknak is csak egy jutott.
Lheet hogy nem jött át, de tetszik a sorstábla ötlet.:) Eredeti.:)
Marszüászról majd máskor írok, esetleg.