Nem szoktam az írásaimból sorozatot kreálni, de most kivételt teszek. Ezek a pesti népek – címmel megjelent novelláskötetemben szereplő „Karatebajnok” merőben más. Az is karate, csak másképpen. De ez a karate… ez tényleg karate! A féllábú, zöld öves karatés valóban létezik! Alkalmam nyílt rá, hogy a társaságában egy kellemes délutánt tölthessek el.
Találkozónk a /helyi kulturális élet fellegvárának számító/ könyvtár kerthelyiségében jött létre.
A karatés fickó – akit egyéb okokból nem nevezek meg – helyi kemény csávó volt, igazságosztó, és mellékállásban kidobó emberként is tevékenykedett egy letűnt kor éjszakai életében. Elhanyagolható korkülönbség van köztünk.
A történetünk jelentősebben nem kapcsolódik össze: szomszédok voltunk a kertvárosban. Abban a kertvárosban, amit mások tanyavilágnak titulálnak. Való igaz: előzőleg én is így neveztem, de megpróbálok haladni a korral és választékosan fejezem ki magam, tehát nem tanyázom a kertvárost, és nem parasztozom le a kertváros lakóit. Én is onnan származom, csak egy összeesküvés miatt átköltöztettek az ország távolabbi csücskébe, egy másik családhoz. A karatésnak ehhez nem sok köze van, csak annyi, hogy akkoriban szomszédok voltunk, apró gyerekek.
A szomszédság fogalma térképünk bizonyos területein más jelentőséggel bír. Az ottani szomszédok kicsit szellősebben laknak, nem pedig egymás seggében, mint ahogyan a térképünk zsúfoltabb pontjain.
Manapság megkönnyíti az emberi kapcsolatok ápolását az a műanyag kütyü is, amin lehet a személyes kontaktust mellőzvén, hangok útján tájékozódni a keresett fél, merre- hogyan- léte felől.
A mai /szókincs és kommunikáció-szegény/ világban elég egy-két Like, hogy tudassuk valakivel: „Köszi, megvok!” És már – a hosszas pötyögést elkerülendő -, hangulatkifejező, kerek, sárga arcocskákat is lehet mellékelni az amúgy is a végletekig leegyszerűsített közölnivalónkat pótolandó.
Régebben ez nem így volt. Ha valaki szomszédolni akart, akkor bizony bringáznia kellett, nem keveset. Nem voltak telefonok, nem tudta lerendezni a dolgokat egyetlen üzenettel.
Azokon a kertvárosi területeken a hagyományok és a legendák még élnek, ezekkel együtt a házak is állnak. /Talán még az is, ahol egy kis ideig nevel-kedni volt szerencsém./ Azt a kertvárosi részt valamiért nem akarják felszámolni. Nem terveznek a helyére autópályát, lakóparkot, bevásárló központot sem.
A féllábú, zöld öves karatés még mindig arrafelé lakik. Az élet ugyan kerekesszékbe kényszerítette, mégsem vesz róla tudomást. A helyzete annyiban változott, hogy nem lábbal teker, hanem kézzel. Sűrűn „behajt” a városba, ha be akarja váltani a sportfogadáson kötött nyereményeit, mely kettő az egyben, akár még a kultúrszomját is olthatja.
A megalkuvás, az önsajnálat, számára ismeretlen fogalom. De ugyanakkor a szánalmat is mellőzi, és tette ezt régebben is, a fénykorában. „Nem volt kec-mec, akit mögcsapott az mingyá’ röpűt, vagy egybű’ mögtérgyelt!” És még most sem érdemes szarakodni vele!
Foglalkozásából kifolyólag, szelektíven kezelte az éjszaka szemeteit. Ha „affér” volt, azonnal közbelépett, és nem maradt utána más, csak felszakadt ajkak, törött állkapcsok, és monoklik, de azonnal rend is lett. Tette a dolgát, hiszen ez volt a szakmája.
Mint minden hős, ő is megcsömörlött a sok jó cselekedettől. Méltatlanul mellőzni kezdték, ezért hosszú évekre kivonta magát a közszereplésekből. Elvonult a világtól egy bentlakásos intézetbe, ahol volt ideje elmélkedni, lelkigyakorlatokat tartani, és ott találkozott édesapámmal is, akivel annak idején szomszédok voltak. Apám szintén azért volt ott bent, mert beleunt a hétköznapi, unalmas sémákba és közhelyekbe. Ők ketten barátságot kötöttek, és évekbe tellett, míg felkészültek rá, hogy újfent a társadalom hasznos tagjaivá válhassanak.
Évekkel később mindketten búcsút intettek az intézetnek, és hazatértek. Folytatni szerették volna ott, ahol azelőtt abbahagyták. Az újrakezdés azonban nem volt könnyű, a karatésnak pláne nem. Éppen az otthonába, a kertvárosba tartott, amikor egy autó az országúton elgázolta. Nem nagy ügy, kemény volt, mint az acél, nem lett nagy baja. De a későbbiek folyamán a baleset miatt, a lábcsontjában kialakult valamilyen fertőzés, amit akkoriban az orvostudomány nem tudott még kezelni, ezért amputálni kellett. Az éjszakai életbe már nem térhetett vissza. Megszűnt hősnek lenni. Nem is hivatkozik rá, nem is akar megélni belőle. Nem kér könyöradományokat. Hiába rokkant meg, van tartása.
Nekem is volt közöm a karatéhoz, surmó koromban próbálkoztam azzal a küzdősporttal. Nagyon büszke voltam. Már láttam magam röpködni a levegőben, miközben minden útba eső fejet lerugdosok. Filmekben egyelőre még nem óhajtottam szerepelni, az is elég, ha csak rettegik a nevemet!
Tornanadrágban jelentem meg életem első karate edzésén, mely egyben az utolsó is volt. A teremben addigra már mindenki aprította egymást teljes gőzzel. Valamilyen versenyre készültek másnapra.
Az edző engem is hadrendbe állított. Aki velem szemben állt, azon már volt fehér pizsama, sárga öv, és két fejjel magasabb is volt nálam. Tornagatyában és atlétában voltam, a totálisan amatőrök szintjén, de telve hivatástudattal. Feldobtam a kezeimet pont úgy, ahogy a Kung-fu filmekben láttam, és vártam a támadást.
Az edző, idegen nyelvű kifejezéseket használt, amit csak a fehér ruhás, sárga öves ellenfelem értett. Bólintott a mesterének, azután teljes erőből nekem szaladt, közben gyorsan még le is osztott egy-két sallert. Ordítozott is a mutatványához.
Második körben, egy lábon ugrálva közelített felém, a másikkal a levegőbe rugdosott. Az ordítozás akkor sem maradt el, és a pofonok sem. Néhányszor még a földhöz csapott engem, azután fejre állított, feltörölte velem a parkettát, és addigra már az orrom is vérzett.
Az edző magasztos tekintettel pásztázta a csatateret, büszkén nézett a harcosaira. Olyasmit érezhetett, amit én, amikor beléptem az edzőterembe tornagatyában. A vérengzés végeztével az edző megkérdezte tőlem, tetszik-e még a karate?
Inkább nem írom le, mit gondoltam róla, a pátyolgatott utánpótlásáról, és az egész rohadt versenyszellemről. Még véletlenül sem mertem volna feltételezni, hogy töltelék leszek, egy próbababa, az aznapi karatés szeánszon. Én úgy képzeltem el, hogy alapjaitól vesszük a karatét, kezdve azokkal a látványos rúgásokkal.
Az én életemben nem kapott akkora helyet a karate. Nem lett belőlem olyan kemény csávó, akitől mindenki összeszarná magát ijedtében. Én csak babapiskóta vagyok! A féllábú, kerekesszékes karatés a hatvanötös szeget még most is az ujjaival hajtja meg, folyamatosan edz, ezrével nyomja a fekvőtámaszokat. Öklei veszedelmesek, a bütykei vészjóslóan tudnak ropogni. Karjaiban iszonyatos erő lakozik, a tekintetéből mégis az értelem sugárzik, nem pedig az agresszió. A balesete idején zöld öves karatés volt.
Az én szememben legendává vált. Mesél nekem történeteket, én pedig tisztelettel végighallgatom.
Egy újabb sorssal ismerkedhettem meg. Ezek a sorsok pedig magukért beszélnek. A történetek terjednek tovább azoktól, akik részesei voltak, de azoktól is, akik még hisznek bennük, mint például én. Ezek a történetek mind-mind egy letűnt világban estek meg, aminek nem lehettem részese.
A pusztaszéli csárda mellékhelyiségének ajtaján lengedező, vasvillával felszúrt ember, akinek már nem kellett volna az utolsó kisfröccsöt kikérni.
„Történet” lett a kútba dobott boszorkány is, akinek még utoljára sikerült megátkoznia gyilkosát, és annak családját.
A kötekedő férfi, aki lelkész akart lenni, és autót szeretett volna vásárolni, de kirabolták, és inkább alkoholista lett.
A dinnyések házának minden szegletében eldugdosott százas bankjegyek, vagy akár a szenes emberből avanzsálódott ügyvéd és fogorvos.
Sok újat tanulhattam. Még több élménnyel és miniatürizált játékautóval lehettem gazdagabb. A jól sikerült napot egy kis szkanderrel zártuk, és néhány üveg sörrel. Elbúcsúztunk, ő pedig a lemenő nap utolsó fényeinél eltekert az otthona felé, a kertvárosba.
Sid Clever