A küzdősportokat gyenge emberek űzik. A még gyengébbek pedig nézik, és titokban szeretnének olyanok lenni, mint a karatebajnokok. Azok a karatésok, akik üvöltözve, begyakorolt mozdulatokkal hadonásznak, rugdosnak a levegőbe a tornatermekben, bokáig érő vízben, vagy éppen zöldellő réteken. Az előre befűrészelt cserepeket, deszkákat, rövidebb meditálás után – szintén csak ordítva – show-műsor jelleggel törik darabokra.
A karatebajnokok azok, akik lelki-békéről, önfegyelemről papolnak. „Eddzük testünket és a lelkünket! A karate önfegyelemre is oktat!” Mondják, akik később, önmagukból kifordulva, szétcincált ruhával, vérző szájjal csépelik egymást, és a bíró alig tudja szétválasztani őket.
Akkor nem értem! Mi értelme a versenyeknek? Miért kell ezt ország-világgal tudatni, hogy ők milyen acélosra pallérozták a testüket, az elméjüket? Minek rugdossák egymást versenyszerűen? Minek karatézik valaki, ha nem akarja kihasználni tudását?
Pontosan erről van szó! Ha nem tudja meg róla senki, hogy ő milyen kemény csávó, – akivel nem érdemes packázni –, akkor az egész szart sem ér.
A karate, illetve küzdősport nem más, mint a nemezis kinyilatkoztatása. A karatés megmutatja a nem karatésnak:
– Bármikor lenyomlak! Ha meglátsz az utcán, iszkolj a túloldalra, bújj el, és adj hálát, hogy nem te leszel az, akit lerúgok egy pörgővel! Főleg akkor, ha hétvégén, a karatés haverjaimmal beiszunk, és keménykedni kezdünk. Voltam a tv-ben! Tudod, ki vagyok, kis köcsög? Lekaratézzalak?
A karatebajnokok paranoiásak. Gyenge jellemmel rendelkeznek, ezért választják ezt a sportot. Gyermekkorukban megalázták őket a nagyobbak /vagy még most is/ és így próbálják meg kompenzálni a kisebbségi komplexusukat.
A nők azért, mert otthon, vagy a munkahelyükön vannak elnyomva. Állnak a futószalag mellett három-műszakban, és haragszanak az egész életre.
Azután otthon, kap egy-két sallert, mert elsózta a bablevest, vagy mert az edzés miatt nem csinált vacsorát.
Elcsitul a balhé. Felrepedt, vérző ajakkal így vélekedik: „Ez így nem mehet tovább! Tanulok egy-két trükkös fogást, és szájba rúgom a férjemet. Nem fog többet akadékosodni!”
…/Szerintem az ilyen nők, a megoldás bonyolultabb formáját választják. Inkább tanuljanak meg főzni./
A fiatal lányoknak kezdődő fanatikus-feminista hajlamaik lehetnek, vagy pusztán leszbikusok, csak még nem tudnak róla.
Egy-két év gyakorlás, és:
„Jaj, azoknak a csúnya férfiaknak. Csak még egyszer merjen valamelyik utánam füttyenteni! Beépítem az orrát az agyába!”
Mindegyik karatés bizonyítani akarja, hogy nem véletlenül fektetett be annyi pénzt és energiát. Nem azért vette meg a legdrágább sportruhát és Kung-fu cipőt. Célja van annak, hogy heti rendszerességgel gyepálják meg edzés közben. Nem azért nyom le annyi fekvőtámaszt a bütykein, nem azért jegeli a sajgó bordáit, hogy ezt mások ne tudják meg.
Nem! El kell jönnie az időnek, amikor a sok verés, amit elszenvedett, végre meghozza az eredményét. Meg kell tudniuk az embereknek: ő sportol teljes odaadással! Neki már van életcélja! Edződik napról-napra!
Karatézik, és tessék félni tőle!
A napokban összefutottam egy volt osztálytársammal. Nem akartam észrevenni, de megszólított…
– Szia! Rég találkoztunk! Mi van veled – Érdeklődik felőlem, talpig sportszerkóban, ami tele van kriksz-krakszokkal, és rá van rajzolva egy üvöltöző manus is, aki nagyon durcásan, fura pózban helyezkedik el. Kicsit olyan, mint egy kitekert játék baba, ami éppen kizuhan az emeleti erkélyről.
– Megvagyok. – Válaszolok neki, és előveszek egy cigarettát.
– Öregem, te dohányzol?
– Iszom is! Baj?
– Nem zavar, öregem, csak arrébb állok. Ne jöjjön rám a füst.
Mondja nekem a belvárosban ácsorogva, a buszmegállóban, annak tiszta levegőjében. Majd, mintha engem érdekelne, folytatja:
– Tudod, én egészséges életmódot élek. Sportolok! Karatézok! Most már több éve! Versenyszerűen is!
– Jó neked! – Reagálok neki.
– Megyek edzeni, aztán levezetésként körbefutom a szigetet. Edzenem kell nagyon keményen! A hétvégén megint versenyre megyünk a csapattal.
Figyelem a pubit, aki egy fejjel alacsonyabb nálam. Nem változott semmit. Akkor is ilyen kis töpszli volt, amikor az oviban a homokba nyomkodtam a fejét, hogy ezzel imponálhassak a lányoknak.
– Tényleg karatézol? Versenyszerűen? – kezdtem szívatni a csávót, kamuérdeklődéssel.
– Ja! Legutóbb, a kerületi csapatbajnokságon, hatodikak lettünk. Kaptunk emléklapot!
– Te is nyertél meccset, amúgy?
– A második menetben vesén rúgtak nagyon keményen Az ellenfelem balkezes volt, mégis jobb lábbal támadt rám. Összezavart engem.
– Na, és?
– Lehúztak a tatamiról, fellocsoltak, és elmentem véreset pisálni. De hamarosan jön a visszavágó…
– Akkor te is tudsz ilyen karatés rúgásokat? Pörgő… meg ilyenek… Tudod, mint az a kínai faszi a filmekben.
– Ja, ja! Csak az okos telefonom nincsen lassított kamera funkció, nem tudom megmutatni, de a fészbúk-oldalamon kint van, ahogy két szék közt spárgázom. Majd nézd csak meg!
A pubi, – akit általános suliban előszeretettel szekáltam, míg sírva nem fakadt –, úgy magyaráz nekem, mintha az, meg sem történt volna.
Észbe kapok. Mi van, ha évek óta azért karatézik, hogy minden sérelméért bosszút álljon? Ha a rengeteg edzés, a gyakorlás azért van, hogy amikor újra találkozunk, szájba rúghasson engem! Netán, kéz éllel nyakszirten vághasson!
– A barátnőm is karatézik. Az edzőteremben ismerkedtünk meg. Ő azért kezdett el karatézni, mert állandóan cikizték a túlsúlya miatt.
– Lefogyott azóta?
– Az a fitnesz! A karate nem erről szól… Nálunk a testi-lelki erőnlét, a szellemi-harmónia számít, nem pedig az, hogy jól nézzünk ki. Az öt elemmel való egységalkotás, annak részévé válni, tudni irányítani azt.
– Tehát, nem a testsúly számít?
– Nem! A motiváció mélyebben lakozik. Az edzőm, Kovács Béla-szenszei szerint, /aki a példaképem/, jó úton haladok, hogy színes övet kaphassak.
Az órámra pillantok. Nem akarok elkésni.
– Viszlát, seggfej! – Búcsúzom tőle.
– Mit mondtál? – Kérdezi, és lassú mozdulatokkal kezdi felvenni a küzdőállást.
– Mondom: Viszlát, szenszei!
– Na, azért! – és távozik olyan járással, mintha most rendezett volna le egy egész csetepatét, tök egyedül. Úgy, hogy közben az egyik lába folyamatosan a levegőben volt, mint annak a kínai faszinak a filmekben.
„Karatebajnok!” – mosolygok magamban, és próbálom megfejteni, mi lehet a melegítőjére firkálva filctollal.
Ez az ember boldog! Neki az is elég, ha ennyit mondhat valakinek: „Na, azért!”
Neki már megérte a sok-sokévi kemény edzés, amik miatt házibulikat, diszkókat, lányokat /vagy éppenséggel fiúkat/ szalasztott el. Élete főbb meccse a múltkor volt, már nem pisál véreset. A visszavágó mérkőzésen úgyis megint agyonverik. Van egy Kung-fu cipője, van egy dagadt csaja, akit könnyebb átugrani, mint megkerülni.
Ez az ember boldog! Van példaképe, és az összes karate filmet látta. Van értelme az életének: A karate! A karate értelme pedig a verekedés. Ha nincs bunyó, akkor minek? Nehéz lehet titkon arra várni, hogy végre beszóljon valaki, és akkor lehet fejeket lerugdosni.
A sport az sport. Lehet szeretni, és lehet nem szeretni. A „karatebajnok” mostantól, nálam jelzőként szolgál egyfajta emberekre.
A biciklisek azért biciklizik emberek közt, hogy mindenki lássa, ők bicikliznek! Nem mennek fel a kurva hegyekbe bicajozni. Forgalmasabb tereken, az emberek közé hajtanak.
Utazgatnak ide-oda, de vonattal. Fölpakolják rá a bicajukat, és ott ülnek szorosan mellette.
A célhoz érve aztán beöltöznek abba az utópisztikus sisakba, amit normális ember önszántából nem húzna a fejére. Óriás bögöly-szemcsi, és az elmaradhatatlan balett nadrág, térd fölött elmetélve.
Útra kelnek, tekernek libasorban, nézik egymás hátsóját tekerés közben. Némelyiknek kamera is van a sisakján, hogy az élmény maradandóvá váljon… Később leparkolnak, és sunyiban szívják a füvet.
Karatebajnokok.
A kamu-futók. Tömegközlekedéssel kivitetik magukat a szigetre, ahol aztán „lazítani, melegíteni” kezdenek a lehető legdrágább, és legszembetűnőbb holmikban.
Ha úgy vélik, már elegen látták a felkészülésüket, akkor megkezdődhet a „tudományos” futás. Mert, ahogyan ők futnak, úgy nem fut senki!
Ez igaz. Ki még olyan barom, hogy kocogás közben headset-tel telefonáljon? „Nem, nem zavarsz! Beszélhetünk, éppen futok egy kicsit!”
Másnap reggel már hisztizik a megállóban, ha a villamos nem jön időben.
Karatebajnok.
A testépítők /”a gyurmások”/, izmuk növekedésével egyenes arányban vesznek fel szűkebb pólókat, ingeket. Feszítenek, hónuk alatt képzeletbeli dinnyéket szorongatva.
Szériázás után a forró gőzben, szerelmes tekintetekkel méregetik egymást, ki mennyit növekedett az utóbbi időben.
Még jó, hogy a súlyzóikat nem cipelik magukkal mindenhová.
Karatebajnokok.
A motorosok nem hajlandóak elhagyni a város területét. Forgalmasabb helyeken zúgatják a motorjaikat, egy kerekeznek, virítanak a motoros-szerkóikban.
Csordában ritkán vonulnak. Főbb utakon nem lehet látni őket, mert a benzin drága, a motoron pedig hitel van.
Karatebajnokok.
A túlsúlyos nő a pékségben, aki brahiból, hangosan megkérdezi, hogy van-e teljes-kiőrlésű zsömle, mert diétázik. Ha nincsen, akkor „kénytelen” megvenni három pizza szeletet és fél kiló sajtos pogácsát.
Mindezt reggelire. A pékség a hibás. Ezért nem tud lefogyni már tizenöt éve.
Karatebajnok.
És, karatebajnok mindenki más is, aki nem tudja kordában tartani feltűnési viszketegségét. A sport ne azonosuljon az emberi idiotizmussal és magamutogatással. Lehet csinálni azt észrevétlenül is, az nélkül, hogy szembetűnő lenne, vagy mások számára irritáló.
Ki így, ki úgy sportol. De az átlag nem más, nem több mint egy egyszerű, szánalmas „karatebajnok”.
Az elmélkedést befejezem, mert megérkeztem a szigetre. Most már koncentrálnom kell. Összpontosítanom kell az energiáimat.
Leakasztom vállamról a nagyméretű, rikító és méregdrága sporttáskát. Leteszem egy fa tövébe. A táska oldalzsebéből kiveszem a mérőszalagot és munkához látok.
A fától kimérem a megfelelő távolságot és húzok egy vonalat a földbe. Kiveszek a táskából egy összetekert fehér szalagot, és a vonalra helyezem. Még egyszer megmérem a távolságot. Centiméterre pontos!
Most a fa tövétől, fölfelé a földtől, függőleges irányban is méricskélni kezdek.
A szigeten futók, lihegve, csatakosan haladnak el mellettem. Mindegyiknek be van dugaszolva a füle. Bámulnak rám.
Nem izgat! Én is sportolni jöttem a szigetre!
Ceruzával egy ikszet rajzolok a fa kérgére. A sporttáskából előveszek egy hatvanötös szöget és a kalapácsot. Az iksz közepébe beütöm a szöget. Precíz vagyok, minden stimmel! Végül előkerül a táskából a lényeg: Az imádott darts táblám.
Felakasztom a szögre. Mértani pontossággal stimmel minden.
Három darab, egyedileg gyártott darts. „Dobókák.” Így nevezik a dilettánsok, akiknek fogalmuk nincs, mi a pontos szakkifejezése, ennek a három gyönyörűségnek.
A padhoz megyek, egyik lábammal fellépek. Bemelegítek. Nyújtok párat, majd ugyanez a másik lábammal is. Egy-két törzskörzés, egy kis helyben futás, sarokemelés. A futók továbbra is bámulnak.
Mit nézel köcsög – gondolom magamban – nem láttál még profi dartsozót, drága sportszerkóban?
Szerintem olvas a gondolataimban, mert zavartan elfordítja a fejét, és iszkol tovább.
Mindjárt a bokádba hajítok egy nyilat, és belefordulsz a folyóba, te gyökér! Futni mindenki tud, de, amit én sportolok, azt nem sokan tudják utánam csinálni! – teszem még hozzá gondolatban, aztán lehiggadok.
Megnyitom a csakráimat, energiák kellenek. Törökülésben a földön, behunyt szemmel meditálok, közben az ujjait masszírozom, lazítom.
Kezdődhet!
Felkelek a földről, összetekerem a márkás laticel matracot, és a táskába teszem. Kézbe veszem a dartsokat. Átszellemülve, magabiztosan dobom el őket egymás után a tábla közepe felé.
Dupla bull… rögtön az első körben! Kurvajó vagyok! A táskából előkapom a telefonomat. A táblához megyek, és csinálok egy szelfit magamról és a dupla bullról, aztán feltolom a facebook-ra.
Már érkezik is az első like és komment: „Nagyon ügyes vagy!"
Nemhiába! A sport az sport! Lehet szeretni, és lehet nem szeretni. De, amit én sportolok, azt csak imádni lehet!
Semmi erőszak! Gyűlölködő „lerúgom a fejedet” nézés. Nincsenek reccsenő alkarcsontok, leszakadó lépek, lassított felvételben fröccsenő vér és izzadságcseppek. Nem lesznek tüdőt átszúró, törött bordák. Nem kell mentőt hívni, vagy sportorvost, aki újraélesszen. Nem lesz véres vizelet.
Így kell ezt csinálni! Mert, ahogy én sportolok, úgy nem sportol senki más!
4 hozzászólás
Szia Sid Clever! 🙂
Idézlek: "Így kell ezt csinálni!". 🙂
Szokásosan jól sikerült ez a novellád, helyén van minden. Olvasmányos, érdekfeszítő tartalom mellett a komoly kritika megjelenése igazodik bemutatkozásodhoz. A jellemrajzok nagyon bejönnek, szeretem a mélylélektant. Van néhány ismerősöm, akire ráillenek. 🙂
A zárásban most se hagytad el a dupla csavart, ami a felépítés miatt fontos.
A látvány is tetszik, mert jól elkülönülnek a részek, így hatékonyabb a megértés, több idő van az átgondolásra.
A terjedelem ellenére kevés hibát hagytál. Néhány elütésen akadt meg a szemem, a közösségi oldal neve pedig nagybetűs lenne. Ennyi a kekeckedés ezen a téren, viszont nem szép dolog a fába szöget ütni.
Egyébként igényes, szép írás.
Ha mostanában nem öntötted le a billentyűzeted sörrel (tán az előző elpárolgott), akkor hagyhatsz egy láttamot, mert szeretem tudni, hogy nem egyoldalú a kommunikáció. 🙂
Szeretettel: Kankalin
Köszi Kankalin!
Bővebb reakció otthonról. Most mobillal vagyok.
Sid, már a láttamnak is örültem, mert nem pusztába kiáltott szó, amit a novellád alatt hagytam. 🙂
Kedves, türelmes Kankalin!
A fákat lepisálni sem szép dolog…