Állatorvosként kerültem a kis hegyi faluba.
Tulajdonképpen nem is akartam ideköltözni, de a városban már évek óta nem kaptam rendes állást. Csak az újságban olvastam, hogy állatorvost keres a falu. Gondoltam egy évig maradok, aztán majd visszajövök a városba. Hiszen én itt érzem jól magam.
Nem tudtam, mire vállalkozom.
A falu a világ végén feküdt. Több órás utazás és szerpentinek után, mikor már az ember azt hiszi, hogy lement a térképről, érkeztünk oda. Mindössze egyetlen egy utcácska a hegy oldalában és semmi több. Ez volt a falu. Tulajdonképpen a hegy meredeksége nem is engedett meg többet. Olyan volt, mint egy remetelak.
A helyiek nagyon kedvesen fogadtak annak ellenére, hogy én nem is próbáltam palástolni, nem akartam idejönni és nem is maradok sokáig. Pedig rögtön kis házat kaptam – ami mindig is az állatorvosé volt -, benne egy kis rendelőfélével, ahová a kisebb állatokat hozhatták a gazdák. Persze legtöbbször házról-házra jártam a faluban, és gyógyítottam az állatokat.
Utáltam itt lenni. Arról álmodoztam, hogy egy szépnap kis rendelőt nyitok a városban, ahová a gazdik kedvenceiket hozhatják. Úgy gondoltam, ez egy nagyon kellemes élet lehet. Ehelyett marhákat, disznókat, tyúkokat, és még ki tudja milyen háziállatot gyógyítottam egyfolytában. Azt azért nem mondhatom, hogy ezt nem csináltam szívesen, hiszen azért választottam ezt a szakmát, mert gyógyítani akartam, de úgy éreztem, a saját kis rendelőmben sokkal jobban érezném magam.
Éppen ezért nem is próbáltam ismerkedni a faluban, csak amennyi a munkámhoz szükséges volt. Nem akartam én itt leélni az életem, visszajártam a városba. A falubeliek pedig próbáltak folyamatosan közeledni. Mindig nagyon kedvesen szóltak hozzám, pedig én néha visszautasító és hideg voltam velük. Nem is akartam megszokni itt semmit. Gyűlöltem ezt a helyet az embereivel, házaival, állataival együtt.
A kedvesség, ami állandóan áradt az emberekből egymás iránt és felém is, talán még inkább idegesített.
Ezek az emberek hogy tudnak mindig nyugodtak lenni? Miért nem hallani sosem egyetlen kiabálást, magasabb hangot, semmit sem? Egyszerűen megőrjített, hogy nem lehetett kihozni senkit a béketűréséből. Bármi rosszat közöltem velük, szinte mindent mosolyogva fogadtak. Legalábbis nekem ez volt a benyomásom.
Egy idő után a gazdáknak szokásukká vált, talán összebeszéltek, talán csak véletlen, hogy miután meggyógyítottam az állataikat, adtak valamit. Néha egy kis bort, tojást, tejet, kinek éppen mije volt. Jól esett a kedvesség, de én továbbra is mogorva maradtam.
Közben eltelt a nyár, már több mint két hónapja voltam itt, mikor beállított hozzám egy lány két jól megtermett fiúval. Kezük tele volt szögekkel és deszkákkal. Nagy szemeket meresztettem rájuk.
– Jöttünk segíteni a doktor úrnak, mert két nap múlva itt a Kata, fel kell készülnünk!
Mondanom sem kell, fogalmam sem volt, hogy miről is beszélnek, és ha lehet, még nagyobb szemeket meresztettem rájuk.
– A Kata – kezdte a lány – egy nagy szélvihar, ami a völgy felöl érkezik minden ősszel. Aztán mikor a szél egy kicsit csitul, jégeső követi, majd két nap múlva újra sütni fog a nap.
Hittem is meg nem is, amit a lány rebegett, de azért megkérdezetem.
– És minek az a sok deszka?
– Be kell deszkázni az ablakokat, hogy a szél ne törje ki!
Na ez már végképp hihetetlen volt számomra! Olyan szél, ami kitöri az ablakot? Nevetségesen hangzott, miközben hétágra sütött a nap és állt a levegő.
– Nem jöhet olyan szél! – mondtam fejcsóválva és mosolyogva, majd elküldtem őket.
Délelőtti falujárásomkor viszont meg kellett győződnöm arról, hogy mindenki az ablakokat deszkázza. Elfogott a kíváncsiság. Úgy éreztem, lemaradok valamiről. De nem kérdeztem senkitől semmit. Annál büszkébb voltam.
Nem hittem a szememnek, de estére tényleg be kellett látnom, hogy tévedtem. Nem voltam olyan ember, aki hamar belátja tévedését, de az idő sürgetett. A szél ugyanis egyre hevesebben fújt.
Nehezemre esett, szinte minden mozdulat fájt, de becsöngettem reggeli segítségeimhez.
– Szólok a bátyáimnak, doktor úr – mondta a lány megint nagyon kedvesen mosolyogva – pár perc múlva ott leszünk.
Talán az idegesített a legjobban, hogy kedves volt, mint reggel, még egy arcizma sem mutatta, hogy: Na, ugye én megmondtam!
Szégyelltem magam. Vagy nem is tudom milyen érzés kerített hatalmába. Míg a fiúk deszkáztak, meg sem mertem szólalni. Tulajdonképpen még ekkor sem hittam el, hogy ez szükséges, de valahogy belesodródtam a falu izgatottságába.
– Egy hét, doktor úr, legfeljebb egy hét és vége lesz. De addig ne hagyja el a házat! Majd, ha elmegy a Kata, visszajövünk, és leszedjük a deszkákat. – Azzal elmentek.
Nagyon pocsékul éreztem magam. Nem szoktam meg, hogy nem nekem van igazam. És ezt még be is kell látnom mások előtt! Pedig ekkor még nem is tudtam, hogy ez csak a kezdet. És, hogy ne menjek ki két napig a házból? Ez nevetséges!
Másnap reggel úgy ébredtem, mintha nem történt volna semmi. Ugyan hallottam, hogy éjjel fújt a szél, de semmi különös nem volt benne. Nagyon idegesített, hogy nem nézhetek ki sehol sem. Be voltam zárva egy ablaktalan ketrecbe. Erőt vettem magamon, hogy kimásszak az ágyból. Kata egyre jobban hallatta a hangját. Süvített, döngette a deszkákat.
Már a plafonon voltam attól, hogy nem nézhetek ki. Éreztem, hogy már a végsőkig felizgatott ez a helyzet. Nekem látnom kell, hogy mi történik! Ki kell mennem! Majd megkapaszkodom a korlátban, nem lehet baj, elég erős vagyok, de látnom kell!
Felöltöztem hát, és kinyitottam az ajtót. Hirtelen levegőt sem kaptam, olyan erővel csapódott az arcomba a szél. Az ajtót kikapta a kezemből. Nekivágta a mögötte álló széknek. Mondanom sem kell, az üveg ripityára törött benne.
Próbáltam legalább becsukni az ajtót, bár az üveg nélkül ez mit sem ért volna, de minden lépéssel inkább messzebb kerültem tőle, mint közelebb.
Már a házban is annyira fújt a szél, hogy a székeket tologatta. Az összes papírom a földön hevert, és kezdett kifelé szállingózni az ajtón.
Ahogy hátráltam, már jócskán messze kerülve a bejárattól, kicsit pánik lett úrrá rajtam, ami meglepő is volt, megbotlottam valamiben, és hanyatt vágódtam. Esés közben a tarkómat egy erős ütés érte, gondolom az asztal lehetett, és elvesztettem az eszméletemet.
Többre nem emlékszem ebből. Mint utóbb kiderült, két nap múlva tértem magamhoz az orvos házában. Iszonyúan fájt a fejem, és a lelkem sem volt különb állapotban.
Egy darabig csak szótlanul, nyitott szemmel bámultam a mennyezetet, fogalmam sem volt, hogy hol is vagyok. Nem tudtam, hogyan tovább. Rosszul éreztem magam, nem hittem már másodszor a helyieknek. Önfejűségem ide juttatott. De büszkeségem még mindig nagyobb volt annál, minthogy belássam bárki előtt a hibámat. Még nem voltam felkészülve arra, hogy a helyiek szemébe nézzek. Inkább becsuktam a szemem, és úgy tettem, mintha még nem tértem volna magamhoz.
Biztos mondják majd, hogy ugye én megmondtam doktor úr! Ugye nekem volt igazam doktor úr!
Kata pedig csak tombolt tovább. Iszonyú erővel csapta most a jégdarabokat a deszkáknak. Ez az, amiről a lány beszélt.
Hangokat hallottam a másik szobából. Kiabálást, izgatottságot. A hangokból arra következtettem, hogy tűz van valahol, és menni kell menteni az állatokat meg mindent, amit még lehet.
Kíváncsiságom kezdett felülkerekedni büszkeségemen.
Mi történhetett? Mennem kéne segíteni! Mégiscsak fontosabb a mentés, mint az én büszkeségem! Én vagyok az állatorvos, lehet, hogy az állatok is megsérültek.
Nehezen, de kikászálódtam az ágyból. A fejem még mindig zúgott, benyitottam a másik helyiségbe.
– Doktor úr! De jó, hogy magához tért! – fogadott a lány olyan kedvesen, mintha sohasem mondta volna, hogy ne nyissam ki az ajtót. Leültetett egy székre.
– Mi történt? – hebegtem zavartan. Megint ez a kedvesség, ami annyira idegesített.
A lány elmesélte, hogy az Öreg – aki a legvénebb a faluban, és már a nevét sem tudják – orvosi papírokat látott repülni, mikor az állatait próbálta megetetni. Páran összefogtak, akik már jól ismerték Kata kiszámíthatatlanságát, és eljöttek értem. Így kerültem az orvos házába.
– Aki sok-sok éve él már itt, Kata hangjából tudja, mikor lehet egy kicsit kimenni – fejezte be a mondókáját a lány, majd visszafordult a mosogató felé, és folytatta a munkáját.
Hát ezek után sem éreztem magam jobban.
– Köszönöm – nyögtem ki végül, bár ez is nagyon nehezemre esett.
– Jaj, Doktor Úr! Nincs mit köszönnie! Tudom én, hogy van ez. Aki először látja Katát, általában kíváncsi, és nem hiszi el, milyen kegyetlen is tud lenni.
– Miért Kata? – hogy honnan jött ki belőlem ez a kérdés, magam sem tudtam.
– Egy legenda szól a lányról, aki a vihar kellős közepén, a sziklaszirten állt, a szél magával ragadta, majd a mélybe taszította. Állítólag őt hívták Katának.
Egy darabig csak ültem magamba roskadva és Katán elmélkedve, miközben a lány tovább tüsténkedett a konyhában.
– Mi volt ez az előbbi futkosás? – szólaltam meg újra.
– Dömösiék óljába becsapott a villám, és kigyulladt. Ott mentik az állatokat – ezt is olyan nyugalommal mondta, miközben nem is nézett rám, hanem folytatta dolgát, mintha mindennapi esemény lenne.
– Akkor én is megyek – álltam fel.
– Most ne! A többiek is mindjárt jönnek vissza, mert a Kata erősödik. Majd utána mehet velük maga is.
– Honnan tudja ezt? – kérdeztem csodálkozva.
– Hát a hangja – fordult most már felém és rám nézett – a hangja, Doktor Úr, az mindent elárul. Figyelje csak! Kicsit sípol, aztán magasabb lesz, majd egy mély dörrenés. Ezt ismétli már majd egy fél órája. Ilyenkor be kell húzódni a házba, mert újabb lökés érkezik.
Hittem is meg nem is, amit a lány mondott. Nagyon füleltem, de én csak az állandó süvítést hallottam.
– Itt is vagyunk – toppant be a lány bátyja és még vagy tíz ember jött utána. Csurom vizesek voltak, hatalmas gumicsizmában és esőkabátban. – Á, magához tért Doktor Úr! – fordult felém a fiú olyan kedvesen és nyugodtan, mintha éppen a focipályáról jött volna.
– Igen – hebegtem vissza, és csak pislogtam a sarokban.
– Már beüvegeztük az ablakát, és a ház is zárva. A papírjai egy részét elvitte a szél és a víz – erre csak bólintottam, megszólalni nem nagyon mertem. A nedves ruha szaga bejárta a helyiséget. A lány forralt bort tálalt az embereknek, akik körbeülték az asztalt, kezdtek melegedni és száradni. Arról beszélgettek, vajon hány állat veszett oda, mit lehet még megmenteni, ha csitul a szél.
Közben Kata tényleg újból tombolni kezdett.
– Remélem Dömösi bácsi is már a házban van. Nagyon nem akart bemenni, még cipelte a szétzilált dolgait.
– Ne féltsd, Nóra biztos becipelte már a házba! – szólt a lány, és öntött még az üres poharakba.
Hihetetlen volt számomra ez a nagy összetartás. Senki nem kérdezte, mit tegyen, mindenki tudta, és csinálta amit kellett.
Kezdtem megérteni azt a fene nagy kedvességet és alázatot, ami az itteni emberekben lakozik egymás iránt.
Az elkövetkezendő napokban én is kivettem a részem a mentésben. Csak bámultam ezeket a hatalmas, tagbaszakadt embereket, hogy milyen önfeláldozással segítenek bárkinek, aki bajba került.
Kata idei mérlege: egy tehén nyolc liba egy tyúk és egypár nyúl. És persze az épületek, amik a tűzben, vízben, szélben megrongálódtak. Ez elég tetemes kár volt, pedig a helyiek szerint Kata az idén gyengének számított.
Körülbelül nyolc nap múlva ragyogott a nap, kék volt az ég és állt a levegő. Mintha semmi nem történt volna. Csak a pusztítás látszott már a falun. Még a nap is értetlenül nézett a falura.
A hatalmas férfiak pedig házról-házra jártak és javították, amit kell. Kedvesek voltak, viccelődtek, jó kedvvel ment a munka, mintha egy új építkezésen lennének. Mindegy volt kinek mi a szakmája, kié az az anyag, amit beépítenek, önzetlenül adták egymásnak, amijük volt. Kijavítottak mindent, amit Kata hagyott maga után, hogy jövőre újult erővel álljanak szembe vele.
Azóta húsz év telt el. És számomra is hihetetlen, de még mindig itt vagyok. Az évek során szép lassan megértettem, hogy Kata az, ami ennyire összekovácsolta ezeket az embereket. Hogy Kata tombolásának idején szükségük van egymásra. Egyszerűen nem engedhetik meg maguknak, hogy bárkivel is összevesszenek. Jámbor emberek. Csak ebben a közösségben élhetnek, csak itt érezhetik jól magukat. Máshol elveszett emberek lennének.
Hogy én miért ragadtam itt? Mert a feleségem lett az a lány, aki az első Katám alatt segített. Mennyire megváltoztatott!
Megnyugodtam. Valahogy rám ragadt az a kedvesség is, ami az elején annyira idegesített. De olyan alázatos soha nem leszek, mint az, aki itt született.
Már én is ismerem Katát. Ismerem minden rezdülését, minden mozdulatát. Már nem fog ki rajtam.
A gyerekeim csak nevetnek, ha elmesélem nekik első találkozásomat Katával. Nagyon szeretik ezt a történetet. Ők Katával együtt nőttek fel, nekik nem újdonság semmi.
Sosem hittem, hogy valaha is így fogok érezni, de örülök, hogy ide sodort az élet.
Szeretem ezt a kis hegyi falut. Nem akarok már a városba visszamenni.
Soha.
4 hozzászólás
Kedves Emma!
Hiteles és jól megírt történet. Már majdnem elhittem, hogy férfi írta, aztán láttam az adatlapodon, hogy nő vagy. Ennek ismeretében fogadd még nagyobb elismerésemet:)
Üdv: Borostyán
Kedves Borostyán!
Köszönöm elismerő szavaidat. Nagyon jól esett.
Emma
Kedves Emma!
Akkor, hegyi ember létemre én is ráteszek egy lapáttal Kata dicséretére, mert megérdemli.Kanadában 25 évig voltam erdész, itt aztán vannak nagy erdők és sziklás üverek, szakadékok s szintén nagyon szép kis falvak s egy indián törzs az Ojibway indián nemzet területei tartoztak hozzám. Na, erre akarok kilyukadni: amit ezektől az összetartó indiánoktól tanultam, azt nem tanítják egyetemeken de sehol máshol, az élet a legbölcsebb s legjóságosabb tanítómestere minden tudásnak.Sokat köszönhetek nékik, az biztos.
Nagy odafigyeléssel olvastam a Te Katádat is és örülök, hogy a sok tartóztató negatív érzések megváltoztak s az élet az élet mellé állt.
Gratulálok, Szeretettel, Futóinda.
Kedves Futóinda!
Köszönöm a dicséreted, jól esik. (Már nagyon régen nem voltam itt az oldalon ezért különösen) Irigyellek azért a sok jóért, amit tanultál és kaptál ott messze Kanadában.
Szeretettel: Emma