Benedek arra ébredt, hogy véletlenül ráfeküdt az ágyban felejtett tévékapcsolójára, és a bekapcsolta a készüléket. Az egyik csatornán időjárás jelentés ment. A fiatal, öltönybe öltöztetett bemondó mosolyogva biccentett, és elköszönt a nézőktől. Lágy dallammal ért véget a műsor, és máris kezdetét vette a reklámtenger, buzdítva a képernyő előtt ülőket a féktelen vásárlásra.
Beni megijedt a sok hirtelen, fülébe zúduló hangtól és sziporkázó HD fénytől. Kinyomta a tévét, és magára rántotta a takarót. De akárhogyan próbálkozott, tudta, most már nem fog tudni visszaaludni. Elmúlt az édes semmilét, kómás képzelet, ahol nem kellett szembenézni a csípős szeptemberi reggellel, és hasogató fejfájásával.
Enyhén másnaposan érezte magát, de nem lepődött meg rajta. Az este jócskán ittak a srácokkal, elvégre is, volt mit ünnepelni Attilának, Dominiknek és Kristófnak. Este debütáltak az új színházi darabban – teltházas premier, és a pár száz fős tapsvihar dicsérte a műsort belvárosi színházban.
Ben és Attila évek óta ismerték egymást, egy túlfűtött, neonfényes, ragadós vodkanarancs és füstfelhők között találkoztak. Nem lett belőlük semmi, de barátok maradtak, és gyakran jártak egy inni, vagy beszélgetni a pesti melegbárokba – mint ahogyan történt ez előző este is.
Benedek azonban nem ünnepelt. Pár napja szakított vele barátja. Máté (vagy ahogyan ő hívta: Lulu) volt első igazi, komoly kapcsolata és szerelme.
Beni tudta, hogy amint elmúlik a fejfájás, a köd, a bántó világosság, gondolati egyből Mátéhoz rohannak vissza, és sírva kérik őt, ne hagyja el, mert úgy ő érzi, nem szerelmes már belé, és újdonságra vágyik, kalandokat akar. Az ő Mátéja egy hét múlva utazik Hollandiába, és talán haza sem jön, talán ott talál valaki jobbat, valakit, aki elég kalandot, elég vágyat, szerelmet, csókban izzó cigarettát… aki ad neki télben ragyogó, forró csoki meleg öleléseket; krémesre kavart tejhabos érintéseket. Talán ott talál valaki, akivel nem fognak titkolózni rokonok és barátok előtt, a liberálisabb országban azt falhat fagyizás közben, akit akar.
Benedekkel ismét forgott a világ. De az undor most nem alkoholban úszó gyomrából jött, sokkal inkább a féltékenység, keserűség és csalódottság kényszerítette térdre a vécé előtt.
Lábai és kezei megremegtek, rosszul lett önmagától, utálta az érzéseit, a másnaposságot, pokolba kívánta a nyirkos reggelt.
Vett egy hideg, frissítő zuhanyt. A zuhanyrózsából folytak a vízsugarak, mint érzelmes szótengerek a részeg emberekből. Kiszabadultak a cseppek, világra kelt minden szó, hogy a lefolyóban végezze.
Elrontott szappanbuborék szövi át testünket, átcsúszik rajtunk minden párás mondat; borotvaélesre tervezték utunkat.
Levegőtlen volt a fehér tapétás szoba, így kinyitott minden ablakot, amit csak elért, majd csöndben és lassan elfogyasztotta reggelijét a konyhában. A mai napon nem kellett sietnie, volt két szabadnapja. Úgy döntött, a legjobb lesz, ha az önmarcangolás és sírás helyett inkább elmegy futni, hátha attól megnyugszik, és talán sikerül elterelnie gondolatait Mátéról.
Benedek nyurga lábú volt, hirtelenszőke és zöld szemű, teljes ellentéte bátyjának. Hófehér arcát pár halvány szeplő körvonalazta.
Felhúzta szürke melegítőjét és sportcipőjét, majd elindult szép lassan a Margit-sziget felé. Enyhe őszi idő volt, ködfoltok szőtték körbe a budai hegyeket. A fék kopaszodni kezdtek, de még megmaradt pár vérben úszó falevél a göcsörtös ágakon. Hidat szelték kabátos biciklisek, és hangyamódra vonuló emberek, babakocsit toló szürke galambok, és idős kalapos mesemondók. A villamos a Duna ritmusára morajlott – legalábbis Benedeknek úgy tűnt. Csendben közlekedett ma délelőtt Budapest.
Beni kocogással kezdte az útját, próbálta elkerülni a tömeget, és inkább az elhagyatottabb, fákkal és lehullott, halott természetdarabkákkal vegyült parkok felé igyekezett a vörös színű futószakaszon. Érezte, jó döntés volt eljönni futni. Lelke hálásan fogadta be hideg levegőt, szembogara felszívta a tájat, tenyerét ökölbe vonta. Lélegzett.
Zene nélkül szeretett futni. Egyszerűen nem értette azokat az embereket, akiknek szükségük van dallamra, sztereós R’n’B-s dalokra, hogy elég energiát gyűjtsenek a futáshoz.
Motiváltság, erő, és a békésesség utáni vágya hajtotta lábait.
Ki akart szakadni a szigeten futók táborából, a másnaposan ágyukban fetrengő fiatalok közül, elhagyni a Mátétól kapott önmagát, kitépni ereiből a vért, és fetrengetni a hideg homokban – ha lett volna hozzá elég bátorsága. De nem volt, félt a bámészkodó emberektől.
Beni rohant az emlékektől, a kavargó szél vitte el messzire, fújta széjjel kavargó, hányástól tocsogó érzéseit. Felhevült teste betegesen fehéren csillant a lassan kúszó, halovány napfényben, mely átszűrődött a ködben.
Pár esőcsepp folt keresztezte lábai alatt a talajt. A cseppekből hamar sűrű esőköd lett, átláthatatlan szeptemberi zivatar ömlengett fejekre.
Benedek ázottan, kifulladva, levegőtlenül ment haza. Szétfagyott, miután az eső lehűtötte testét, szőke haja barnává vált és rátapadt izzadt homlokára. Becsapta maga után a szürkés ajtót, nehezen véve levegőt egyik alkarjával rá támaszkodott.
Tiszta, meleg, sós könnyekben tört ki, víz keveredett vízzel, sós az édessel, ember a természettel, test az érzésekkel. Mesebeli hercegek áznak esőben, a magyar fiatalok sírnak benne. Dunátlanul láttam aga előtt az arcképét; átszűrődött ujjai között a valóság, de nem tudta visszarántani.
Én csak… én csak azt akartam, hogy számítsak. Hogy egyszer valakinek én legyek az ég, a föld, a kibaszott esővel egybekötve. Én akartam lenni a másik fél, mindegy, hogy Jing vagy Jang, hiszen Lulu, vagyis… Máté… mindegy is most már, szóval csak ő volt nekem. Muszáj volt, hogy így végződjön? Úgy hittem, minket egymásnak teremtettek. Én vele voltam az aki. Nélküle már más ember vagyok. Nem az a Beni, akinek eddig hittem magam, az Mátéval volt egy. Mihez fogok én most már kezdeni? Kivel fogom a kassza mögötti unalmas órákat végigsmsezni? Kivel fogok én csókokat váltani, betegre inni magam, a mozikban pattogatott kukoricák között bújni ölelésekbe? Kinél fogom otthagyni a felesleges cuccaimat, a megkezdett füves cigit… én elvesztem.
Beni felkelt az ágyról, ahova ledőlt, miután karja el kezdett zsibbadni az ajtón támaszkodástól. Kinézett az ablakon, közelebb ment a fehér műanyag kerthez, majd lassan megérintette az üveget, amin vékony cseppek suhantak a merőlegesen a talaj felé.
A vihar elmúlt. Esőkabátos óvodások rohangáltak labdával a pocsolyába, pár anyuka mögöttük beszélgetett és nevetett. Benedeknek saját gyerekkora jutott eszébe, mikor bátyjával, Simonnal fociztak a sárban, mikor Simon először megengedte, hogy szívjon egy szálat a cigijéből, vagy mikor öt éves volt, Simon meg tíz, és átmentek a szomszédlányokhoz játszani, a szüleiknek pedig elfejetettek szólni róla. Lett nagy aggódás, sírás, még a rendőrséget is kihívták.
Benedek azóta felnőtt. Érzékeny lelkű, sportos, hófehér bőrű, kisegítő eladó volt, szakdolgozatát író végzett egyetemista, határozott célokkal, kevésbé erős ambícióval. Bátyjával ritkán beszélt, és a családjában csak édesanyja tudta, hogy a fiúkhoz vonzódik.
Elpárologtak a kedves, gyerekkori emlékek, abbamaradt a melankolikus, ringató eső. Benedek fejébe egy versidézett kúszott bele, és kitöltötte az eső hagyta űrt:
[De hát mi értelme? Semmi]
De hát mi az értelme? Semmi.
Nem-létező emlékeim
ál-valósággal összekenni.
Minek is kellett idejönni?
Nem tudhatok meg igazat.
Nem tudhatok semmit gyökérig.
Erdőben járok, talaját
kutató lépteim nem értik.
Lomb széleit, füvek hegyét,
tanácstalan borzolgatom.
Törzsek közt járok, mint a szél.
Más a halmazállapotom.[1]
Estek a szavak a harmadik emeleti szobában. Súlya volt a lélegzésnek, a behunyt szemnek, jelentést tartalmazott minden koppanás az üvegablakon. Tisztulni látszott az ég, már nem szürke köd vette körbe az autókat az utcán. Csak szétfoszlott felhők vigadtak kiázottan a kihalt égen. A vihar utáni csendes meditálás következett. Elsimult ráncok csendesedtek, mint vasalt ingnyak a kirakatokban.
De ez rohadtul nem folytatódhat tovább. Ha nem kellek neki, akkor… akkor az élet szívás. Ez van. De nem áll meg. Peregnek a percek, már el is múlt a vihar, látod, a gyerekek már játszanak, azok a nők meg nevetnek. A magam ura vagyok, a sorsomról én döntök. Nem leszek eladó már sokáig, nem leszek soha élsportoló vagy Nobel-díjas öregember, de nem leszek egy nyomorék, aki belefullad a saját könnyeibe az első szerelmi csalódás után. Jönnek még majd. Lesznek mások, biztosan. Ez így szokott menni, nem? Tomboló vihar leszek, büszke magamra és büszkék lesznek rám a szüleim.
Kell egy kiút, egy út, szó szerint, amin elindulhatok. Ami leköt, és nem kell Mátén merengenem órák hosszat. Először is: mindent elmondok Simonnak.
Ő mindig jó volt hozzám, tudnia kellene rólam az igazat – már ha eddig nem sejtette. Aztán befejezem a szakdolgozatomat, és keresek valami jobb munkát.
Befejezem a kedvenc regényeim fordítását, és keresek egy kiadót. Az esőnek vége. Már én is csak egy könnyek nélküli felhő vagyok, kiázott, megpihent, szelíd bárányfelhő. Májusi orgonaillat, nyári szellő, szeptemberi parkokban recsegő falevél.
Benedek átöltözött, majd kiment a parányi teraszra elszívni egy cigarettát. Remegő kezével oldotta fel mobiltelefonja zárát, miközben lassan lélegezve magába szívta a füstöt. A cigaretta vége lágyan parázslott – akár egy elmúlt szerelem.
Megkereste a névjegyzékben bátyja nevét, és tárcsázta a számot. Megköszörülte torkát, titkokban reménykedett, hogy Simon ne vegye fel. Talán még sem kellene ezt most így… máskor? Mikor?
– Hello Beni! Szevasz, ezer éve nem beszéltünk. Mi újság? – szólt a teelfon végéről Simon náthás orrhangja.
– Szia Simon! Igen, valóban, eléggé… nos, elfoglalt voltam mostanában. Ezért is hívtalak. Átmehetek este dumálni? Vagy átjössz te meginni valamit?
– Húha, ez nagyon komolyan hangzik.
– Nyugi, nincsen gond. Nem buktam le a droggal… hülye, szórakozom. Persze, nincs gond, csak beszélni szeretnék veled.
– Rendben. Gyere, amikor kedved van, de nem vagyok túl jó állapotban, amint hallod.
– Oké. Köszi, tesó. Flóra otthon lesz?
– Igen, ma nálam alszik. Miért? Nem kéne?
– Ööö… végül is, mindegy. Bár inkább most kettesben akartam veled beszélni.
– Hát akkor gyere most, ha ráérsz. Flóra dolgozik még.
– Rendben. Egy óra múlva ott vagyok.
– Beni…
– Igen?
– Semmi. Akkor gyere. Várlak. Hali
– Hello!
Benedek félelemmel a szívében, összeszorult mellkassal tette le telefont. Azonban megkönnyebbült, hogy végre oly sok év után végre rászánta magát, beszél bátyjával. Nehéz lesz. De mi nem az?
Felkapta bőrdzsekijét és táskáját, amiben még benne volt minden illat, emlékfoszlány, amiket legszívesebben mind kukába hajított volna.
A járdán pocsolyafoltok érték egymást, egy-egy sárgás-vöröses levél megfulladt bennük.
Kétszer haltak meg szerencsétlenek.
Minden felhő szabálytalan, különös formát vett fel, megszívta magát az égi szférával. Páran elvonultak, majd visszatértek eredeti helyükre. Néhányan teljesen szétfoszlottak, és újak jöttek belőlük létre. Érinthetetlen álmok voltak a valóság küszöbén, önmagukba rejtett kincsek. Kulcs nélküli ajtók a létezés kapujához.
A felhők belesimultak életünk megannyi esőjébe.
[1] Nemes Nagy Ágnes: [De hát mi értelme? Semmi]