Jutalomutazás
VISSZAEMLÉKEZÉS egy régi utazásra. 1970. novembert mutatott a naptár, amikor meglepetésemre, közölték, hogy eddigi sikeres munkám jutalmául részt vehetek egy Szovjetunióbeli utazáson, melynek keretében megcsodálhatom Kijev, Leningrád és Moszkva nevezetességeit. Az utazási költségek mellett a költőpénzt is a hivataltól kaptam. Kitörő örömmel fogadtam a hírt, megyek világot látni!
Budapestről gyorsvonattal indultunk egy hideg őszi hajnalon. Négyen tartottunk együtt, itthonról a hivatali gépkocsival szállítottak Budapestre a pályaudvarig.
Rajtam kívül elnökhelyettesünk felesége: Éva nevű óvónő társult hozzánk, tanácsapparátusból a szakszervezeti titkárunk Baba, végül Margó, aki szomszédom volt a Lenin lakótelepen, különben ő is a terv-osztályon dolgozik, s talán ő volt egyedüli az egész vonatszerelvényen, aki saját zsebére utazott a vonaton, mivel neki be kellett fizetnie az út költségeit. A többiek, én is, jutalomként kaptuk.
Elhelyezkedtünk a hálókocsikban. Úgy osztottuk be a fülkét, hogy Margó és én vállaltuk az emeletet, mert másik két társunknak – az „öregeknek” derék-problémáik voltak – emiatt nehézséget okozna a föl- és lemászás a magasból. Esténként sokat meséltünk, nevetgéltünk. Mikor végre elálmosodtunk és aludtunk volna, Margó rázendített a horkolásra, amit hajnalig abba sem hagyott!
A vonatban, a közlekedő folyosón egy igazi orosz szamovár állt, onnan kaptunk teát, gyakran éltünk a lehetőséggel. A vonat személyzete fiatalabb nőkből tevődött össze.
Sorra járták a fülkéket, szívesen vásároltak az utasoktól bármit, amit magunkkal hoztunk. Főleg női fehérnemű, harisnya és piperecikk érdekelte őket. Én azonban erre nem számítottam, amit a táskámban hoztam, arra mind szükségem volt az utazás idején, ezért velem nem kötöttek üzletet.
A vonatban étkeztünk. Nekem ízlettek a különleges orosz ételkülönlegességek, csak a kenyérrel nem voltam kibékülve. Ugyanis minden négyszemélyes asztalra helyeztek egy-egy kosárkába fehér, a másikba barna, kenyeret. Kolléganőmnek, Babának nagyon ízlett a csokoládébarna kenyér, én éreztem rajta a korpa ízét, ami a háborús időket juttatta eszembe, nem tudtam megenni. Ezért amikor elfogyott a fehér kenyér, pótlást mindig kaptam.
Háború alatt sem bírtam megenni a rosszul sült, vagy inkább keletlen-sületlen kenyereket. Különféle magokból: kukoricából, rozsból, árpából, és ki tudja, még miből gyártották a szomorú háborús kenyereket. Abban időnként bogár, sőt, még egér is előfordult; nem a jó sikértartalmú, magyar-honban termett búzából sütötték szakértő kezek. Akkor is sokat nélkülöztem, nem bírtam megenni. Helyette bármi mást elfogyasztottam, ami volt, például főtt krumplit.
Általában éjszaka utaztuk át a hatalmas távolságokat, gyorsvonattal, a nappalokat pedig városnézéssel töltöttük.
UTUNK ELSŐ ÁLLOMÁSA KIJEV, szép, régi város, melynek határában megnéztük a Babij Jar szakadékot, ahol 1941 szeptemberében harmincötezer zsidót lőttek halomra. Mondhatom, rémületes látvány volt, még ilyen időtávlatban is.
A városban gyönyörű régi műemlék-épületet tekintettünk meg, sokat még romos állapotban. Egy fényképezőgépet vásároltam, amin az utána következő évek során legalább 20 évig sok-sok képet készítettem. Nehézséget jelentett számomra a vásárlás, mert nem tanultam oroszul. Igaz, Éva kivételével a többi útitársam sem értette a nyelvet, pedig ők az általános iskolában kötelező nyelvként tanulták az orosz nyelvet.
Estefelé már sötétedett, amikor a pályaudvarról továbbutaztunk Leningrád felé. Lefüggönyözött kocsikban robogtunk célunkhoz. Kértük Évát, figyelje az állomásokat, ahol elhaladunk, és közölje velünk is, hogy tudjuk, merre járunk, mert ő ismerhette az orosz nyelvet.
Készséggel figyelt a függöny mellett, s mikor meglátta a következő állomást, csak annyit mondott: igaz, tanultam oroszul, de a futó Cirill-betűket nem ismerem.
Ezért továbbra is csak ismeretlen tájakat láttunk, a nagy Szovjetunióból, amikor kinéztünk az ablakon. Ősz lévén, amúgy is borús az idő, mindenütt sötétség fogadott. De amit mégis láttunk, az felülmúlta minden képzeletünket. Itthon is vannak kis, eldugott községek, elhagyott tanyák, de ami ott elénk tárult, az egészen más volt. Szegénység, rozoga viskók, kocsi-tengelyig érő sár mindenütt, sivár, nyomorúságos, elhanyagolt hatalmas térségek… a tajgák.
A szomszéd fülkében kellemes társaság gyűlt össze. Az erdészettől mérnököket, tanult fiatalembereket ott szállásoltak el, gyakran társalogtunk velük a folyosón, náluk, vagy a mi fülkénkben.
Mindig azzal kezdődött a nap, hogy belebújtam a köpenyembe, vállamra dobtam a törülközőt, magamhoz vettem a tisztálkodási eszközeimet és bejelentettem, hogy megyek fürödni. Ez annyit jelentett, hogy bevonultam egy kicsi, szűken is csak alig egy-négyzetméternyi helyiségbe, amit fürdőszobának neveztem el.
Ez az egyedüli hely volt, ahol egy icipici víz csordogált. Itt helyezték el a WC kagylót, meg egy magas, keskeny állványon a tenyérnyi kézmosó-szerkezetet.
A vízhez csak úgy lehetett hozzájutni, ha az egyik kezemmel nyomva tartottam az e célra készült valamit.
El lehet képzelni azt a tisztálkodást: fél kézzel, ahol alig csordogál a víz, közben a csomagomat is hónom alatt tartva, mert nincs alkalmas hely, ahová letehetném. Minden nap külön élvezetet jelentett számomra ez a különleges tisztálkodás. Még szerencse, hogy több szivacsot vittem magammal, így ezeket neveztem ki színük szerint, különböző testrészeim tisztítására, amit aztán a csordogáló víz fölött leöblögettem.
Innen visszavonulva a fülkébe, sietnem kellett az öltözködéssel, fésülködéssel, ha Éva már elkezdte a piperézni magát, akkor mi belátható időn belül lemondhattunk róla. Gondosan, szinte szálanként rendezgette el dús fekete hajkoronáját.
LENINGRÁD HÍRNEVES VÁROS. Megcsodáltuk gyönyörű régi épületeit, a palotákat, gazdag múzeumokat és képtárakat. Nem is tudom, hogy maradt meg ilyen szépnek a nagy világégés, a második világháború után, s hogyan tudták megőrizni a háború alatt ezt a töméntelen kincset.
Igaz, rengeteg holmit összezabráltak Európa ódon városaiban, többek között a magyar múzeumokból, képtárakból is. Több híres magyar festőtől láttunk kiállítva képeket, amit nyilván ilyen módon kaparintottak meg.
Akadt némi szabadidőnk, amikor mindenki tetszése szerint járkálhatott a városban.
Egy alkalommal, Margóval kisétáltam a tengerpartra, ahol hajók parkoltak. Hatalmas területen katonák gyakorlatoztak. Mi nem sokat törődtünk velük, nyugodtan sétálgattunk a kellemes napsütésben. Egyszer egy csinos tiszt kivált a gyakorlatozók közül, felénk tartott. Nem tudtuk, mit akarhat.
Udvarias, barátságos arccal beszélt hozzánk, de egy mukkot sem értettük belőle, mert oroszul akart velünk valamit közölni. Az én orosz nyelvtudományom csak annyira terjedt, hogy „Nye ponyemáj pa ruszki” (fonetikusan), ami azt jelentheti, hogy nem értek-, vagy beszélek – oroszul, ezért most is ezt hajtogattam, majd átváltottam németre, de azt meg ő nem értette.
Végre kézzel-lábbal magyarázva megértettük, hogy ez katonai terület, egyébként láttuk, hogy gyakorlat folyik és kitaláltuk: nyilván azt magyarázza, hogy civileknek nem szabad itt tartózkodni.
Kézzel mutattuk, hogy elnézést kérünk, és visszafordultunk. Este megnéztük a hidak zárását. Itt csak egyetlen éjszakát töltöttünk.
*-**.**-*
5 hozzászólás
Kedves Kata!
Örülök, hogy részese voltál egy jutalomutazásnak. Nagy érdeklődéssel olvastam úti beszámolódat, mert munkatársaim közül is sokan kaptak Szovjetunióba jutalomüdülést. Te és a volt munkatársaim elbeszélése alapján szinte átélem én is, milyen ilyen hosszú távon vonattal utazni, milyenek a körülmények, hogyan éltek akkoriban az emberek. Látom feltetted a folytatást, megyek olvasni. 🙂
Sok szeretettel: Matild
Kedves Matild!
Bizony, nagyon érdekes volt ez a vonaton való nagyon hosszú utazás, már maga az is megérte volna a fáradságokat. Jó néha világot látni, pláne, olyan messze vonttal utazni, nem mindennapi. Sok gyönyörűség, kellemes emlék maradt meg bennem, mondhatom, hogy örökre, de érdekes volt az az út is, amikor a tajgákon utaztunk át… az a szegénység helyeket mutatta. Azonban a szépségek jobbn megmaradtak bennem is. Bármilyen fárasztó volt, de nagyon emlékezetes is.
Köszönöm, hogy a hosszú úton velem tartottál,
szeretettel: Kata
Kedves Kata!
Ez egy nagy utazás volt, abban az időben. Vonattal eljutni Szovjetunió érdekes nagyvárosaiba, nem sokan engedhették meg maguknak. Igaz, nem volt annyira összkomfortos az utazás, mint napjainkban, de fiatalon, az ember sok mindenre vállalkozik és gyűjtögeti az élményeket.
Megyek és olvasom további kalandjaidat.
Szeretettel,
Ida
Kedves Ida!
Azt jól megérezted, hogy fáradságos volt az a hosszú utazás az akkori nem valami modern fülkékben, de mint fiatalok jól bírtuk. Ezt amit mi átéltünk, biztos, hogy nehéz lett volna, ha fizettük volna, azonban azt hiszem, majdnem mindenki jutalom útként kapta, talán egyetlenegy volt, aki fizetett érte, az én akkori szomszédom, munkatársam volt, aki velünk jött, és fizette a költségeket. De ő is úgy érezte, hogy megérte. Gyönyörűséges, sok mindent láthattunk, s ha nem is volt luxus minden helyen az ellátásunk, mégis nagyon szép, és emlékezetes maradt meg mindörökre.
Köszönet érte, hogy Te is velem utaztál.
szeretettel: Kata
Kedves Ida!
Azt jól megérezted, hogy fáradságos volt az a hosszú utazás az akkori nem valami modern fülkékben, de mint fiatalok jól bírtuk. Ezt amit mi átéltünk, biztos, hogy nehéz lett volna, ha fizettük volna, azonban azt hiszem, majdnem mindenki jutalom útként kapta, talán egyetlenegy volt, aki fizetett érte, az én akkori szomszédom, munkatársam volt, aki velünk jött, és fizette a költségeket. De ő is úgy érezte, hogy megérte. Gyönyörűséges, sok mindent láthattunk, s ha nem is volt luxus minden helyen az ellátásunk, mégis nagyon szép, és emlékezetes maradt meg mindörökre.
Köszönet érte, hogy Te is velem utaztál.
szeretettel: Kata