KECSKEPATA ÉS KÉTBALLÁB
Ő volt a halványkék óceán, a felette ragyogó indigó-ég, a szél a puszták felett, a mélyből visszhangot verő dal…
Kiszálltam a Nagy Vizekre. Versenyre keltem legmagasabb hullámaival. Színpompás tollaimról reszketve pattant le a napsugár. Aztán leszálltam egy sziklára a tengeren, és örömtől ittasan rikoltottam el magam:
– Mily csoda!
„Mi ez a hang?” – érkezett szinte rögtön (elmémben) Atyám felől.
– Hallgasd, mindenség Istene! – kerregtem. – Nyelvemmel és csőrömmel képzem e furcsa dalt. Beszédnek hívom. Így mondom el, mennyire jó nekem, és mennyire szeretlek!
„Szentségtörés” – süvöltötte a szél. Hullámok zúzták a szikla oldalát. „Táncolj, Tollas Kígyó, ezért kaptad a szárnyad!”
Beszéd akkoriban még nem létezett! De nem ám! Csak évezredek múltán találtam ki az Embernek, hogy könnyebben értesse meg magát az is másokkal, aki valamilyen okból kifolyólag nem ért a tánchoz.
Nem is kellett az – még a paradicsomi állapotokban. De a Nyugat kapui bezárultak, és az Édentől keletre megismertük a kínt, és a szenvedést. Betegségek jöttek, az öregség. És a sántának is kellett egy jelrendszer, akárcsak napjainkban a siketnek és a némának, hogy dicsőíthesse az Urat úgyis, hogy tánca esetlen és torz, ám szíve szerető és hódolattal teli.
Első lépés: megvárom a sötétséget.
Kettő: gyertyát gyújtok (szeretem a gyertyát). Meztelennek vetkezem és a tükör elé állok (gyakran elképzelem). „Köszönöm, köszönöm!” – kiáltom. – „Karokat a magasba!”
A másik oldalon emberek éljeneznek. Torkuk szakadtából üvöltik nevemet. Merev, mozdulatlan testem érzéki táncot jár a tükör felületén, az imbolygó gyertyaláng zöldes fényében…
Az én nevem kimondható, nem úgy, mint annak a másiknak.
Tudom, hogy szeretnek. Csak az ok veszett el a történelem viharaiban. Végigéltem civilizációk felemelkedését és bukását. Emlékszem a csatazajra, a tépett, bőrszíjakkal rúdjukra erősített lobogókra; rajtuk sárkányokra és sasokra, a lángoló városok vörösre festette égre. Ember embernek farkasa. Mi csak odafentről figyeljük az egészet Atyámmal.
Hogy kerültem akkor én most ide le?
Na, mindegy…
Ezt amúgy még sokszor hallják majd tőlem. Ez itt az én Örökségem. Mármint ez: mindegy.
A „Mindegy” családunk mottója – anyám, nagyanyám, dédanyám és ük-ükanyám szavajárása.
A másik a „Hagyjuk”. Az is van ilyen jó! Ezt apámtól örököltem. Ezt mondta a hatodik napon…
Szép család, majd meglátják!
De az mégsem lesz jó, ha az elejéről kezdem, mert azt Önök úgysem értenék…
Ideges?
Ugyan már! Majd szólok én, mikor vagyok ideges! Nem úgy volt, ahogy azt elképzelik. Nem szabadna ennyire merevnek lenniük, ennyire – racionálisnak (már ha ez megfelelő szó lehet vallási képzetekben): hogy ott ül a magasban a trónon, és parancsokkal bombázza a Világmindenséget. Akkoriban még nem is volt trón (sem hintaszék), sem világegyetem (a szó mai értelmében), pláne nem villámok öreg, kérges markaiban. Csak örökös hajnal, langy szellő a vizeknek halványkék színén, örökös harmónia, tánc, és kietlen pusztaság, és a mélység színén is setétség. Az vala…
Micsoda idők! Emlékszem, mikor még minden annyira rendben ment, hogy jobb már alig lehetett volna. Legalábbis, a legtöbben így gondolták akkoriban az angyalok seregében.
Hiába, az Ember már régen sem érti a kozmikus dolgokat; a legtöbben már társadalmi szinten sem képesek gondolkozni. Leképezem hát az egészet az egyén szintjére, így minden sokkal világosabb lesz (én is szeretem a világos dolgokat – szeretem azokat a dolgokat is, amik világítanak; sötét szívem szerint is: legkedvesebb világítóberendezésünk napjainkban: az értelem). El is hagyom a régi frázisokat, hagyom az Édenkertet, a Gyümölcsöt, a Kígyót…
Hagyjuk a mellébeszélést! Kezdjük el a történetet, mindjárt a legelején; egyszerűen, világosan, hogy mindenki értse! Tessék:
Én hoztam a felszínre a földet, az óceánnak mélyéről. Háromszori lemerülés után: a körmöm alól piszkáltam ki a mocskot, hogy legyen min megkapaszkodniuk…
Azt a temérdek nagy helyet!
És mit kértem a teremtésből? Egy talpalatnyi földet, ahová a botom szúrhatom; legyen csak övé a világosság!
Nekem megteszi az, ahol meg van még az árnyék, igen!
(Én, gonosz?)
Mondom neki:
– Uram! Engedj nekem is teremtenem egy darabot!
– Egy darab mit? – kérdi.
– Egy darab paradicsomot – mondom, – az enyéim számára…
– Megegyeztünk már, én úgy emlékszem – mondja; persze nem szavakkal. Kecses táncot jár fényes testem körül. Körberepülöm hát magam is – én, a legfényesebb madár, a paradicsom gyémántja, legbecsesebb éke – háromszor, majd kettőt csapok a szárnyaimmal, és a csőrömmel megkoppintom egy fának a törzsét, ami kb. ennyit jelent:
– Tiéd az ember, és enyém az asszony. De adj nekem egy embert!
Persze, beszélhet neki az ember. Mindenen csak mosolyog…
2 hozzászólás
“Színpompás tollaimról reszketve pattant le a napsugár.” Ez a mondat nagyon gyönyörűűű vala… Tetszik ahogy írsz…. Nagyon tetszik! Élvezhető, gördülékeny, szinte siklok a mondataidon!
Véleményező Olvasó! Kitartás, el ne tűnj! Örülök, hogy belekezdtél!