Tom és Lili rohantak a tündérkertbe, hogy figyelmeztessék a mit sem sejtő tündéreket arra, hogy Alf felbukkanhat náluk, ám mire odaértek, a tó már megáradt, és Alfnak nyoma sem volt. A kis szigeten, ahol a vár állt, a víz majdnem a kapuig ért. A tavirózsák az áradás szélére sodródtak, ám az ablakokból, mindenütt mosolygós tündérarcok néztek ki, és megéljenezték Lilit és a kertészt. Lili megpördült, és tündérré változott. Emerald maga jött elé, és kézen fogva repültek át a várhoz. A kút vize már majdnem teljesen leapadt. Emerald egy ezüst kupát vett elő, és megtöltötte a vízzel.
– Az a megtiszteltetés ért, kedves megmentőnk, hogy Te magad viheted be a hercegnek az életadó vizet – hajolt meg a kancellár Lili előtt, és szertartásosan átadta neki a kupát. A kislány is pukedlizett egyet, aztán büszkén kezdett el lépdelni Emerald után.
Nyílt is az ajtó előttük, és mindenki hódolattal hajolt meg a kislány előtt. A herceg sápadtan feküdt az ágyában.
– Mi ez a lárma odakint? – kérdezte fáradt hangon a kancellár felé fordulva. – Hol van a vizem?
– Itt van uram. Lili hozza – mondta a kancellár, és Lili átnyújtotta a teli pohár vizet.
– Miért ilyen sok? – kérdezte a herceg – Így nem jut a munkásoknak.
– Mától fogva mindenkinek bőven jut – mosolygott Lili, – Tommal a kertésszel levettük a követ a forrásról.
A herceg hatalmas szemeket meresztett Lilire, majd remegő kézzel a szájához emelte a poharat, és kiitta a tartalmát egy cseppig. Először csak az arcába tért vissza az élet, aztán a kézremegés múlt el, majd láztól fénylő szemei teltek meg az egészséges vidámság szépségével.
– Lili kedves, hoznál nekem még egy pohárral? – kérdezte reményteli hangon a kislányt.
– Nem lesz túl sok egyszerre? – kérdezte aggódva Lili, a gyors változásokat látva, de a herceg is, és a kancellár is a fejüket rázták. Lili pedig szaladt az éltető vízért. A kútnál sorban álltak a tündérek a vízért. Lili elkiáltotta magát:
– A hercegnek lesz!
Összesúgtak a sorban a tündérek. Szemük vidám volt, és sugároztak a boldogságtól. Lilit előre tessékelték, és közben kérdezgették, hogy mi is történt, meg, hogy a herceg állapota mennyire javult. Lili igyekezett válaszolgatni. Végül megkapta a vizet, és rohant vele vissza a herceghez. A betegszobában már izgatottan várták. A herceg ismét ajkához emelte a poharat, és megitta az egészet. Néhány pillanat múlva fakó sárga haja arannyá változott, és a hátára tapadt szárnyai erőre kaptak. Gyöngécske, beesett vállait ki tudta húzni, szája mosolyra húzódott, és kacagni kezdett. Egyre többen jöttek be a betegszobába, és szinte mindenki sírt látva a csodálatos gyógyulást. Lilit kézen fogva ment ki meginni az utolsó kupa vizet, aztán a kislányhoz fordult:
– Régen nem repültem már, gyere hát velem!
– Vigyázzon felséged a darazsakra – szólt utánuk Emerald.
– Vigyázunk – kiáltott vissza a herceg, és már repültek is a magasban Lilivel. Bejárták az egész Tündér kertet. Volt ott egy piciny rózsalugas, benne pár csöppnyi paddal, és egy tündérnyi asztallal. Lili elámult olyan szép volt, Ide telepedtek le.
– De sokat is ültem itt a szüleimmel – keseredett el most először a herceg.
– Ne haragudj, de kérdezni akartam, hogy mi is lett a szüleiddel?
– Apám a darazsakkal való harcban sebet kapott, és eltűnt. Édesanyám pedig minden könyörgésünk ellenére elindult a keresésére, és őt sem láttuk többé.
– Szomorú – lepték el a könnyek Lili szemét. A herceg pedig hálásan mosolygott rá. Aztán újra szárnyra keltek, és cikáztak a csodás virágok között, ahol most már több tündér is serénykedett.
Lili csak délre keveredett haza. Éhes volt, fáradt, és nagyon boldog.