Néha fáj a zúgás, a rohanó világ. Ilyenkor elbújni szeretnék, eltűnni a szemek elől, és lát-hatatlanul, egy láthatatlan helyen létezni. Olyan helyen, ahol egy lélegzetvételnyi időre kö-rül ölel a világegyetemből egy maroknyi csend. Egy maroknyi. Talán ennyi is elég ahhoz, hogy az univerzum ölelésén át, önmagam létét szelíden és csendben, néhány pillanatra magamhoz emeljem, átkaroljam, megszeressem. Hiányzik önmagam ölelése! Hiányzik lelkemnek a csend, a csendben megpihenő béke, s a békében szétáradó szeretet. Szom-jazom a maroknyi csendet, ahol az ég és föld összeér, ahol a tündérek, angyalok, meg más létformák szivárványt fonnak bennem, s én velük táncolok, velük vigadok, és együtt érintjük meg a világ azon pontjait, amik virágszirmot bontanak, majd kinyílnak előttünk. Mikor bennem megnyílik a föld, megnyílik az ég, boldog vagyok. Ilyenkor repdeső szívem örömében néhány lelket megérint, hogy örömöm ne csak az enyém legyen, boldogságom pedig a szélrózsa minden irányában szerteszálljon. Ekkor teljes az-az érzés, ami áthat és felemel. Hát ezért szomjazom egy lélegzetvételnyi időre a maroknyi csendet.
2 hozzászólás
Szavak, amik maroknyi csendért kiáltanak!
Hmmm, érdekes…
Kedves Éva!
Nagyon megfogtak az itt alkalmazott kifejezéseid, amelyek tükrözik látásmódodat, gondolatvilágodat: "hiányzik önmagam ölelése"; "mikor bennem megnyílik a föld, megnyílik az ég"…
S az, amit ezután írsz, "ilyenkor repdeső szívem örömében néhány lelket megérint, hogy örömöm ne csak az enyém legyen", az önzetlenségről, a megosztás pozitív, építő vágyáról tanúskodik.
Tiszta, értékes gondolataidat nagyon szép megfogalmazások által tárod az olvasó elé, köszönöm, hogy megosztod velünk írásaidat.
Laca 🙂