Mese a vadvirágról

A kis-virág, a vadvirág a réten éldegélt,
A kis-virág, a vadvirág vidám volt és szép.

Mikor a májusi nap aranysugarai csiklandozni kezdték szirmait, Ő felegyenesedett, és mosolyogva nézett szét a világban:
– Jó reggelt, napsugár! – mondta, és földig hajtotta rózsaszín fejét – Jó reggelt, fák…virágok…fény… Jó reggelt, élet!
Mindig így ébredt, ilyen vidáman, frissen, üdén és harmatosan. És miután tisztelettel köszöntötte az Őt körülvevőket, gyorsan lemosta magát a testén csillogó éjjeli harmattal. Sietett, mert tudta, az éltető napkorong nem sok időt hagy neki, hisz perceken belül felissza szirmáról a megmaradt harmatcseppeket.
– Hát te mit gubbasztasz? Miért szomorkodsz földre sújtva itt? – kérdezett egy apró fűszálat, mely mellette hasalt – Lásd, a bátyáid már mind katonásdit játszanak, mind kiegyenesedve állják a vigyázz t, s te ily dologidőben aludni akarnál? Menj, igyekezz, kövesd példájukat! Lustaságnak helye itten nincs! Siess, állj be te is katonának. Úgy vigyázz, hogy társadalmunk hasznos tagja légy. Korhely, lusta, léhűtő csak ember tud lenni. A természetben mindenkire vár feladat. Helyed s szereped neked is van e világban, hát siess betölteni azt! Most, hogy megmosdottam, és szépen süt a nap, én is várom drága méheimet, hogy szorgos munkáikkal virágporom mézzé váljon át.

A kis-virág, a vadvirág a réten éldegélt,
A kis-virág, a vadvirág okos volt és szép.

A kis fűszál hallgatott a szóra. Lustaságát lerázva kihúzta magát, s mint délceg huszár, ment bátyjai után.
És jöttek a méhek százai. Döngve, döngicsélve zümmögtek a szirmokon:
– Egyik virágkehely jobb, mint a másik! Ez mézédes, ez kesernyés, menta s áfonya íze itt. Ez savanykás, ez túl erős, ez kellemes. De a legeslegjobb ez!
– Ugyan már! – pirult el a kis-virág – Vannak nálam szebb s jobb virágok is.
– Nem-nem. – zümmögtek a méhecskék – Te a virágok királynője vagy!
– Na jó, csak gyűjtsétek a porokat! Tudom, csak bókoltok most nekem, hisz vannak virágok, melyek ragyogása tündöklőbb, illatuk káprázatosabb, virágporuk édesebb, mint enyém. És vannak virágok, melyek alakja karcsúbb, színük pompásabb, és viselkedésük előkelőbb, mint enyém. Igen! Ők a házi virágok. Amiket gazdasszonyuk reggelenként tenyérből itat. Melyeket puha, bolyhos tollsöprű simogatással védenek a por elől. Ők más világba születtek, és kötelességük a csillogás, hogy elbűvöljenek mindenkit, ki rájuk néz. Ők biztos, hogy szebbek nálam.
– De nem! – zümmögték a méhek kórusban – Az aranyló napra esküszünk, hogy nem! Nincs nálad szebb, csodálatosabb kis-virág.

A kis-virág, a vadvirág a réten éldegélt,
A kis-virág, a vadvirág szerény volt és szép.

– Hát te ki vagy? – szólt a kis-virág egy ismeretlen, ifjú méh után.
– Ó, bocsáss meg tündérnőm, hisz talán hozzád még szólnom is vétek. Ifjú méhecske vagyok, a nevem Varó. Ma az első napom, hogy gyűjtögetni jöhettem, s bejártam már az egész rétet, hogy a legszebb virágnál állapodjak meg. S mert ifjú vagyok és szókimondó, kimondom bátran: a földkerekség legszebb virága te vagy!
– Nono, kicsi Varó, hisz te udvarolsz nekem!
– Nem, királynőm, én csak hódolok neked. Nem udvarolhat árny a fénynek. Nem! Csak csodálhatja azt. Bennem sem lehet több, csak csodálat irántad. Hisz érzéseimet, ha nyíltan kimondanám, tán összetörném törékeny lelkedet. S én a világért sem akarnék ártani neked, ezért csak arra kérlek, hogy bűbájos virágod porából én is vehessek!
– Kicsi Varó, te kérlelsz, könyörögsz azért, mi más méhecskéknek természetes?
– Ó igen, gyönyörűm, mert a széphez nyúlni engedély nélkül bűn.
– Te különös méhecske vagy. Ily áldott, finom lélekkel nem találkoztam még. S most, hogy poromból kérni mertél, bátran mondok neked igent. Tudom, a világért sem sértenéd meg szirmaimat, mert azért tudnod kell, sok durva méhecske jár ide, s néha bizony fáj, amit művelnek velem, de tőled nem félek. Gyere kicsi Varó, szedd a poromat!
A méhecske boldogan repült a szirmok fölé. Apró szárnyait rezegtetve pihekönnyedén rálibbent a virágkehely szélére, s mámorral nézett le a mélybe. Zuhanni kezdett, de még mielőtt leért volna, őrült sebességgel vibráltatta szárnyait, hogy pille-könnyen, mint egy porszem, úgy érkezzen le.
A kis-virág is bizseregni kezdett, mert Varó oly finoman, oly gyengéden, oly sok érzéssel bánt vele. Nem tudtak betelni egymással, pedig a nap már jócskán lebukott.
Amikor már a szürkület selyemkendője lebegett a rét felett, a kis méhecske hirtelen észre tért:
– Ne haragudj, gyönyörű kis vadvirágom, de nekem most mennem kell, mert ha beáll az éj, nem találok haza, és akkor meghalok. Ám nekem élnem kell, hisz holnap újra jönni szeretnék hozzád.
– Igen. – szólt a kis-virág – Siess haza drága Varó, holnap reggel várni foglak majd.
A kicsi méh felreppentette szárnyait, s mielőtt még teljesen eltávolodott volna, visszakiáltott:
– Viszontlátásra vadvirág, reggel itt leszek megint!
Vadvirággal együtt a réten a fűszálak, akik lefeküdni készültek már, álmosan motyogták:
– Viszont… látásra…
A kis-virág magára maradt boldogságával. Mámoros fejjel intézte el az esti dolgait, becsukta szirmát, s édes, szerelmes álomba merült.

A kis-virág, a vadvirág a réten éldegélt,
A kis-virág, a vadvirág szerelmes volt és szép.

Reggel a vadvirág előbb ébredt, mint szokott. Érzései nem hagyták még aludni sem: „Minél több idő telik el nélküle, annál nagyobb a vágy utána. Vajon Ő is így érezhet?” – gondolkodott magában – „Vajon eljön megint? Vajon kedves lesz-e és gyengéd? Vajon szeret-e Ő is úgy, mint mondta azt tegnap nekem? Mert én szeretem!”
Különös gonddal mosakodott, és tovább szépítkezett, mint szokott. A körülötte lévő virágok észre is vették a nagy buzgólkodást, s nem állták meg szó nélkül:
– Vadvirág, ma még szebb vagy, mint máskor! Mondd, minek köszönhető e feltűnő tündöklés?
Tudjátok, tegnap összeismerkedtem egy ifjú méhecskével, s nem titkolom, szerelmes lettem belé. Oly boldog vagyok, és szeretnék nagyon szép lenni ma.
– Nem kell félned, hisz csodálatosan tündökölsz, de mondd, a kis méhecske is szerelmes beléd?
– Ó igen, azt hajtogatta tegnap egész nap, s nem lehetett nem hinni neki.
– És ha becsapott? És ha csak egyszer kellesz neki? És ha már megunta porodat, s ma más virágra száll?
– Nem, azt biztosan nem teszi. Én megbízom benne. Én éreztem Őt tegnap, a bódulat igazán szívből jött. Ő nem csaphat be engem.

A kis-virág, a vadvirág a réten éldegélt,
A kis-virág, a vadvirág boldog volt és szép.

A sárga tűzgolyó már melegen szórta sugarait, amikor az első méhecske megjelent a réten. És mily gyönyörű volt látni a kis-virágnak azt, hogy Varó volt a legelső, s hogy éppen Őhozzá repül.
– Eljöttem, szívem virágszála, siettem, ahogy bírták szárnyaim, hisz oly hosszú volt az éj, s oly rövid lesz a nap, kevés az idő, mit veled tölthetek. Hadd nézzelek, hadd repüljelek körbe, hadd szippantsak illatodból, s utána állapodjunk meg, de csak azért, hogy majd újra kezdjem, s a végtelenségig tehessem ezt.
– Hát eljöttél, kicsi Varó? Úgy örülök, hogy látlak! Képzeld, a társaim az előbb kételkedtek benned, s nem hitték, hogy ma újra itt leszel. De én tudtam, bíztam szerelmedben, s milyen jó, hogy nem kell csalódnom most.
– Ó tündérem, csak az enyém vagy! Más méhecske ugye közeledbe sem jöhet?
– Nem, édesem, senkit sem engedek közelembe, amíg te vagy nekem, s engem ölelsz.
Ám minden szép varázs véget ér egyszer, már megint alkonyodott, s a kis Varónak menni kellett.
– Ó, kis-virágom, úgy fáj a búcsú most! Maradni szeretnék, de sajnos nem lehet.
– Ne menj még kicsi Varó, hisz magasan jár a nap!
– Nem, édesem, tévedsz, az a hold. A nap már lebukott.
– Hát menj, de csak azért, hogy holnap újra jöhess.
– Úgy lesz, kedvesem.
A kicsi Varó összeszedte minden erejét, elindult, de boldogan, mert érezte: szíve örökre ott maradt.
A kis-virág egyedül maradt újra. Várnia kell a holnapra megint, és nincs bánatosabb dolog a várakozásnál.

A kis-virág, a vadvirág a réten éldegélt,
A kis-virág, a vadvirág bánatos volt, de szép.

Megjelent az égen a nap bíbor sugara, s szinte ugyanabban a pillanatban feltűnt Varó alakja is:
– Hát itt vagyok szerelmem, alig tudtam kivárni, hogy múljon már a hosszú éj, s láthassalak megint! De mi van veled, mondd, téged milyen bánat emészt? Miért nem nyitod ki szirmaid, s engedsz oda, hol a szívemet hagytam az este?
– Szervusz kicsi Varó, nincs nekem bajom, csak töprengtem az éjjel, s nem szerethetlek, úgy gondolom. Nem lehetsz csak az enyém, hisz oly sok virág van itt, azokat is meg kell látogatnod, s nekem másoknak is ki kell nyitnom szirmaim.
– Szerelmem ne tedd ezt, ne küldj el magadtól! Tegnap még szerettél. Mondd, mi történt veled?
– Ma már nem szeretlek.
– De nem! Istenemre ez nem igaz! Mondd meg, mi történt, és aztán, ha akarod, elmegyek.
– Hát jó. Nem szerethetjük egymást, mert hozzám te túl fiatal vagy. Nem sajátíthatlak ki, s én sem várhatok csak rád örökké.
– Hát rúgjuk fel a szabályokat bátran! Mit számít, ki mennyi idős? A szerelem sajátít ki minket, a többivel azok törődjenek, akik érzelem nélkül élnek. Hallgass a szívedre, s tagadd meg a józan eszed!
– Meggyőztél, kicsi Varó, s nem is volt ez olyan nehéz, hisz nem tudlak nem szeretni téged. Csapjuk be hát a világot, s azért is szeressük egymást! Nézd csak, szirmaimat kinyitom egy kissé, de csak annyira, hogy beférjél rajtuk, s hogy levegőt és fényt is kaphass. Te repülj be oda, s ezentúl az lesz otthonod. Éjjel sem kell elmenned innen, mert szerelmes szirmaim boldogan ontják majd a meleget, hogy ne fázz a sötétbe, és nehogy megdermedj.
És a kicsi Varó berepült a szirmok varázsába, testüket-lelküket a boldogság járta át.

A kis-virág, a vadvirág a réten éldegélt,
A kis-virág s a méhecske együtt milyen szép!

Sok gyönyörű nap telt el így, ám egyik reggelen szerelmespár jött a rétre. Kézen fogva sétálgattak, s a fiú, hogy tetsszen a lánynak, virágot szedni indult.
– Nézd csak! – kiabált a lány felé – Ez is milyen szép! Ezt is neked szakítom le. Ez is gyönyörű, de a legcsodálatosabb ez.
Odaért a vadvirághoz, és egyetlen kézmozdulattal eltépte a szárát. A kis-virág halálfájdalmában keserveset sóhajtott, de ezt csak Varó hallotta meg, ki éppen mámorosan szunyókált egy kissé.
– Jó Isten, mi történt? Letépték, megölték Őt! – szakadt ki száján a szó – Meghalt, nincs többé. Nem maradt más, csak a bosszú, s fullánkom lesz most fegyverem.
Kirepült az édes szirmok közül, s mint a fenevad, rontott a fiúnak.
A fiú mérgesen csapott oda, ahol megszúrta őt a méh, s így a kis Varónak is vége lett.
– Átkozott méhecske! – kiabált a fiú, s mérgében földre szórta a rét virágait.
Lehullott a vadvirág is a fűre, két-három szirma kiszakadt, élete elfolyt, de arcán a báj örökre ott maradt.

A kis-virág, a vadvirág a réten éldegélt,
Meghalt Ő, de Ő olyan, ki holtában is szép.

Epilógusféle

Egyszer gyermekkoromban virágot szedtem egy réten. A csokrom mondhatni már majdnem teljes volt, amikor megláttam a legszebb kis-virágot. A felfedezés boldog érzésétől vidáman szaladtam a virág felé, hogy leszakítva Őt is a többiek közé helyezzem, s királynői koronaként ragyogjon a virágok között. Amikor odaléptem, és letéptem, egy megriadt kis méhecske röppent fel a szirmok közül. Megijedtünk mindketten, ám ez csak egy pillanatig tartott. A kis méhecske jogos felindultságában elkeseredett támadásba lendült, csúnya szúrást okozva a combomon. Ösztönösen ütöttem oda, s amikor a méhecske élettelenül a földre hullt, elkeseredett arcot vágva a virágokat is elhajítottam. Akkor csak a fájdalom rögzült belém, de ma már tudom, hogy az embernek nagyon kell vigyázni, mert néha egy kézmozdulattal szerelmeket, életeket tehet tönkre.