1.
– Kér valamit?
– Semmit, csak mondja gyorsan, amiért jött.
– Igen. Nos ööö… tudom, hogy rengeteg a munkája, amióta visszajött Egyiptomból. De van itt valami, ami valószínűleg az ön számára is ugyanolyan fontos, mint a többi magyarnak.
– Ó, igen, és mi lenne az?
– Nos, mint említettem a telefonba is, ezt nem épp egy kávézóban kellene megbeszélnünk. De miután ön ragaszkodott a nyilvános helyhez, kénytelen vagyok itt elmondani. A Szent Koronáról lenne szó.
– Mi van vele? – A vöröses hajú, szeplős képű fazon, aki Kerekes Antal néven mutatkozott be nekem, most előrehajolt az asztal fölött és egészen lehalkította a hangját.
– Tegnap éjjel ellopták az Országházból. – Azt hittem, rosszul hallok, és megkértem, ismételje meg még egyszer, amit mondott. Megismételte, s mivel másodszorra is ugyanazok a hangrezgések érkeztek a fülembe, és az agyam ugyanazokra a szavakra fordította le, kénytelen voltam elhűlni a döbbenettől.
– Hogy érti azt, hogy ellopták? Ugyan már! Ki akarná ellopni a Szent Koronát? Azt minden magyar állampolgár tiszteletben tartja. Még a külföldiek is. Az emberek babonásak. Sohasem mernének ilyet tenni.
– Valaki mégis megtette.
– És nekem ezt most miért mondta el? Mit kellene tennem? Megkeresni? – Csak viccnek szántam a kérdést, bár ilyen hírek hallatán az embernek nemigen támad kedve viccelődni. Úgy látszott, a vörös hajú öltönyös fickó sem volt épp vicces kedvében, mert komor képpel azonnal rábólintott a kérdésre. Közben egy szőke, angyalarcú, mini ruhás felszolgálólány billegett oda hozzánk kecsesen, s miután letette Kerekes elé a rendelt kávét, már tovább is libbent egy távolabbi asztalhoz. Észrevettem, hogy Kerekest a bombázó cseppet sem izgatta fel. Még csak oldalra sem pislantott, hogy lássa a szőke cicababa hosszú combjait. Ehelyett lassú mozdulatokkal beleejtette a feketéjébe a kockacukrokat, aztán felnézett rám.
– Talán gondot okoz? – Kérdezte. Nem akartam hinni a fülemnek.
– Hogy gondot okoz-e? – Ismételtem a kérdést magamból kikelve. – Még szép, hogy gondot okoz! – A többi asztalnál halkan duruzsoló társaságok most egy pillanatra elhallgattak. Megköszörültem a torkom, és zavartan körbenéztem. Küldtem egy ferde, bocsánatkérő mosolyt nekik, aztán visszafordultam Kerekeshez.
– Minek néz maga engem? – Sziszegtem dühösen a fogaim között. – Indiana Jonesnak?
– Khm… nézze kisasszony. Itt komoly dolgokról van szó. Ha kitudódik ez a kellemetlenség, a magyarok elveszíthetik a hitüket a kormányukban. A Szent Korona a magyar nép legfontosabb és legszentebb ereklyéje. Ha az elveszik, a magyar nép is vele veszik. És csak Isten a megmondhatója, miféle katasztrófák történnének, ha…
– Figyeljen, kedves Kerekes úr – vágtam ingerülten a szavába. – Egy: a magyarok már régen elveszítették a hitüket. Kettő: nem vagyok nyomozó. És három: amúgy meg mit aggódik? Gondolom, van még vagy tíz másolat raktáron, nem igaz? Hisz az eredetit már rég elveszítettük, állítólag még Aba Sámuel idejében. Ennyit még én is képes voltam megjegyezni a történelem órákon, habár Egyiptom az erősségem.
– Ez azért nem egészen így van – ingatta a fejét. – Az igaz, hogy a legtöbben úgy tudják, hogy egy csatában elveszett az eredeti korona, de ez téves tudás. Aba Sámuel ugyanis soha nem vette volna fel a koronát egy csatába. Miért is tette volna? Hisz az eleve egy beavatási koronának készült. Így csak királlyá koronázáskor viselhették az uralkodók, akkor is csak rövid ideig. Csatába sose. A Szent Korona nem veszett el… egészen mostanáig. – Újabb döbbenet.
folyt.köv.