A minap elmenekültem a Mindenség elől. Bújtam egy mókus odúba, szétnéztem az árnyak mögött, laporellóba hajtogattam magam, elhamvasztottak, s poraimat szerte szét szórtam, de még így is megtalált Valaki. Még úgyis, hogy énem kettéhasadt valóját hintettem el a távoli, sötét csillagokra. Ő volt az Irodalom. Visszahívott először ide, kis magyarnak, hogy tudjam, van hazám és himnuszom, villamosom és omnibuszom. Küldte nekem Kölcseyt, Vörösmartyt, Petőfit, hogy tudjam, az én alföldem nemzetünk sivataga, ajkamon is éghet még nemzeti ima, és nem baj, ha okostojás kisdiákkén egy idegen országban tanítóm a Szózatra okít. Nevelt és formált a betű, értelemmel töltötte meg az olykor piszkosfehér lapokat, amelyekből előttem még szüleim is tanultak. Mikor még nem otthon volt az otthon, ott voltam idegen. Most, hogy hazám a hazám, itt lettem sokak által kivetett. Én bízom az irodalmamban. A sok érzéssel megtöltött lény tudja, hogy húz haza engem is a magyarságom. Mert annak vallom magam.
Gyarapodtam szépen. Nemcsak testben lettem fejlettebb, de nyílni kezdett bennem a magányosság mikulásvirága is. Ezerszer széttéptem szirmait, de gyökerét sosem pusztíthatom el. Akárhányan születnek még a világra, senki nem érti meg, miért gördülnek lavinaként néha arcomról a keserv-cseppek. Az én irodalmamnak elmertem mondani, amit másnak nem lehet: ilyenkor verseltem. Először csak hátha, így észrevesznek, azért. Majd, mert kifutott a számból a gondolat és tollat keresve örökítette meg magát, úgy, hogy engem nem is kérdezett. Jólesett könnyek között József Attila-kötetet lapozgatni, s egy-egy magamhoz láncolt zsenialitás által elvenni valamit belőle. Hiszen a költők szétosztják magukat, mindenik embernek jut egy-két falat, melyet ízlelgetve fel-felocsúd az egyszerűség a komor nyelvezetben, s az értelem halvány szikrát ad. Meggyúl, majd elalszik. Eltünteti a racionális agy. Érzés csapna föl, mint gejzír, vagy gyilkos gőz, de mert ez a gáz embert öl, lappangva marad szikraként léleknek.
Értelem s érzelem gyermeke az Irodalom, az ész és a szív egyesülésének termése. Ez a termés nem holmi rothadásra ítélt egyszerű gyümölcs. Öröklétre képes különlegesség. A Világra kiterjesztett nyomor és szépség megfogalmazója. Nem önmagát édesíti, vigasztalja, pirongatja, ápolgatja, hanem az embert. Engem. Téged. Mindenkit egyenként. Kiterjeszti hatalmas szárnyát jó-tevő madárként és az összes szó erejével támaszt föl népeket, szít forradalmakat, épít szerelmeket. Olyan érzés nincs még egy, mint mikor Remarque-ot olvasok és a csöndbe, félhomályba nézve megelevenedik előttem halálmadarainak ijesztő képe és a második világháború szörnyszüleménye.
Szerintem az Isten a nyolcadik napon teremtette az irodalmat. Úgy gondolta, ha már Lélekkel tölti meg a testet, ad hozzá öntőformát is, hogy megérthessen egymásból a többi teremtett lény valamicskét.
Nekem vértet adott vele, mellyel a világ ellen védekezem. Betakarózva magamra húzom könyvekből szőtt paplanom s lehajtom fejem egy mérföldkőre. Szegény vagyok és gazdag egyszerre. Társat kaptam az irodalomtól. Kutatom önmagam a világban, de csak itt találhatom meg.
„Mikor percnyi léted súlyától legörnyedsz, emel majd végtelen érzete… S biztosítva benne a nagyság és az erény”- fogalmazza meg Madách Imre, és azt hiszem, én is így gondolom.
3 hozzászólás
Csak gratulálni tudok! Nagyszerű gondolatok! Igazak, s lám milyen szépen költőien öntöd a szót a mondatokba a gondolatba az eszmeiségbe. De másként nem is lehetne szeretni az irodalmat, mint amilyen szépen leírtad. Mégegyszer fogadd elismerésem!
Barátsággal Panka!
Szebben nehéz lenne megfogalmazni mit jelent(het) az irodalom a művelőinek, olvasóinak. Nagyon szépen öntötted szavakba a gondolataidat erről. Kiegészíteni is csak úgy lehetne, hogy mindenki pontosítja ezt a maga számára, hisz különbözőek vagyunk.
Kedves Náni!
Tetszik az írásod. Jó úton vagy, jó irányban haladsz, arra érdemes embereket követsz.
Gratulálok. a.