Borzalmas éjszakát éltünk át aznap éjjel. Nem elég, hogy nagyon fájtak a sebeim, még meg is támadtak minket. Békésen aludtunk. Éber alvó vagyok, mint az öregek általában. Alvás közben is jó szokásom volt fülelni minden neszre. Még se hallottam meg, hogy valaki közeledik. Iklenos megmozdulására azonban már kinyitottam a szemem, és felálltam.
– Na, mi az?- kérdeztem tőle.
– Nem tudom, hirtelen olyan nyugtalan lettem.
Beleszimatoltam a szélbe, de nem érzetem semmit. Hallgatóztam, de az is hiába.
– Én semmi nyugtalanítót nem tapasztalok. Feküdj vissza és aludj!
Iklenos azonban nem nyugodott meg. Egy darabig még forgolódott, majd mint aki döntésre jutott elindult.
– Hová mész, kölyök?- mordulok rá
– Körülnézek. Valami van itt, és ez nem hagy nyugodni.
– Nem mész sehová! Itt maradsz!-sziszegem, hiszen nem akartam, hogy Asteria felkeljen.
Iklenostól ekkor nem várt szavakat kaptam vissza.
– Lehet, hogy öreg vagy, de az öregségedből semmi jó nem származik. Az öregség süketté és vakká tett, ráadásul a szaglásod sem a régi már.
Nem esett jól ez a kritika, és mélyen megsértődtem. Ha néhány évvel fiatalabb lennék, ezért alaposan megleckézettem volna ezt az arcátlan kis taknyost! De aztán ki tudja miért, a méltóságom kerekedett felül, elegáns mozdulattal, melyben több volt a gúny, mint az ártatlanság, lefeküdtem ismét, s csak úgy foghegyről vetettem oda neki:
– Csinálj amit akarsz!
Iklenos elment, én pedig megpróbáltam aludni, de nem ment. Fortyogott bennem a harag és a keserűség, és hirtelen kívántam, hogy a fiú rossz előérzete valóra váljon, és a láthatatlan ellenség darabokra szedje. Hirtelen egy artikulálatlan ordítást hozott felém a szél, és felugrottam. A csontjaimat átjárta a félelem.Asteria is felijedt.
– Iklenos!- kiáltott fel.
Hát igen. Ilyen hangot csak is Corythosaurus képes kiadni magából, ha megijed! Micsoda fülsiketítő bődülés! A következő pillanatban láttuk, hogy a fiatal hím sebesen száguld felénk
– Meneküljetek! Dromaeosaurusok!
Megborongtunk. Ismertük a Dromaeosaurusokat. Ezek az apró kis gyilkosok még a Gorgosaurusoknál is rosszabbak voltak. Okosak, fürgék, erősek, és a falkájuk ereje ellen nincs sok esély. Talán egyedül a Styracosaurusok és más tülkösök tudják magukat hatékonyan megvédeni ellenük, de nekünk kacsacsőrűeknek, akiknek nincs se szarvunk, se nyakgallérunk, csak a futás marad. No meg a csorda. De most nincs itt több száz társunk, akik elrejtik a gyengéket. Mi csak hárman vagyunk, és ráadásul nekem kell ezt a két haszontalant megvédenem. De erre képtelen voltam. Nem marad más, mint a menekülés.
– Futás!-adtam ki a parancsot, és úgy is tettem. Asteria követett, de hamarosan mind ketten előttem loholtak.
A hátam mögül ekkor vad üvöltések harsantak, s hátra néztem. Amit a hátam mögött láttam, minden növényevő legrosszabb rémálma volt. Egy legalább húsz egyedből álló, energikus, atletikus és apró vadászok suhantak szélsebesen. Szívem szerint szembeszálltam volna velük, mert kezdtem kimerülni, de a sérülésem miatt nem mertem kockáztatni. A kölyköket sem láttam már magam előtt, de azt nagyon is, mikor három kis dög elém vágott és elzárták a menekülés útját. Lefékeztem, és körbefordultam, de mindenütt csak villogó éhes szemeket, és mohó szájakat láttam. Na gyertek, ti dögök! Nem hagyom magam!
Elszántam vetettem bele magam a harcba. A falka tagjai rám vetették magukat, belemartak vagy a karmaikkal vagy a fogaikkal a testembe. Körbefordultam a tengelyem körül, hogy lerázzam őket. Nehezen ment, de páran a falkából elestek rólam. De a többiek, mint valami undorító pióca belém csimpaszkodtak, és nem engedtek el. Dühösen megtorpantam, hogy ez a hirtelen megállás lerázza-e őket, de nem. Akkor az egyik nagyobb állat, akit sikerült leráznom, a torkom felé kapott. Megijedtem ettől, és a hátsó lábaimra álltam. Közben valamelyik nyomorult féreg megtalálta a sebem és belemart. Elbődültem fájdalmamban, és megráztam magam, mire még abból a pár állatból kettő, vagy három még elesett. Hallottam, ahogy a földhöz csapódnak, majd fájdalmasan felüvöltenek. De az az átkozott, amelyik megtalálta a sebem, nem engedett. Sőt! A mocsok ELKEZDETT ÉLVE FELFALNI! Ezt nem hiszem el! A meglepetéstől megdermedtem egy pillanatra, mire az ellenfeleim egyiket ezt kihasználta, és belemart a torkomba! Ez viszont már teljesen lesokkolt. Éreztem, ahogy a vér kispriccel a torkomból, hallottam a saját megdöbbent nyögésem. Lezuhantam a földre, homályos szemmel, láttam, hogy a legyőzőim elégedetten néznek össze. Belém hasított a tudat, hogy soha többé nem találom meg a csordámat, és sose fogok többé velük vándorolni. Nem látom a végtelen síkságokat, erdőket, nincs többé ragadozó, aki elől menekülnöm kell. És egyáltalán nincs semmi, csak a végtelen üres tér. Asteria, Iklenos, ne haragudjatok rám, sok szerencsét kívánok nektek az élethez! Kívánom, hogy szerencsésen megtaláljátok a csordátok, a párotok, és mindent, amit csak kívánni lehet!
Nem hittem volna, hogy egyszer így ér utol a végzet, hiszen az életem során annyiszor menekültem már meg a ragadozók jelentette halál elől. Milyen furcsa is a sors!
Láttam, ahogy a legnagyobb állat, aki megejtette a végzetes harapást, és nyilván a falka vezére lehetett, most felkészül, hogy végezzen velem. Rendben van, eddig menekültem, de tovább már nem lehet. Nem félek a haláltól, tudom, hogy teljesen kihasználtam az időt, ami rendelkezésemre állt.
Ahogy a borotva éles fogak belemartak a torkomba, még egyszer, utoljára felüvöltöttem, de aztán rám borult a Halál fátyla, és többé már nem éreztem semmit. Így ért véget az életem.
1 hozzászólás
Kedves Antonia!
Ha már eddig olvastalak most is folytatom. Ez lenne a vége? Az írásaidról néha a Galaktika magazinok jutnak eszembe. Nőt ilyen témáról írni még nem láttam. Ezért tetszik.
Ági