hogy nem látlak többé sosem?…
Megállt a lélegzet,megállt a szívem,
lebénult, eltompult az egész lényem!
Csak álltunk egymást nézve:
szemed utoljára kéklett felém…
Utolsó pillantásod már csak az enyém!
Te elmentél tovább utadra-
-a fájó emlék ami itt maradt,
s a szívem szépen halkan megszakadt…
5 hozzászólás
Fájdalmas vers.
Kedves Draming!
Örülök, hogy a versed nem az lett aminek irtad, egy búcsúvers. Látod, a reményt sohasem szabad elvesztenünk, mert akkor nem csak a reményt veszitjük el, hanem mi saját magunkat is. A vers az akkori érzéseidnek a fényes tükre.
üdv Toni
Sziasztok!
Rozália: az 🙁
…ott, akkor majdnem belehaltam…
Munkába mentem, és 10 percen múlt, hogy nem is találkoztunk volna – pedig aznap szolgálatban lett volna…
Elképzelhető, hogy milyen lelkiállapotban csináltam végig a kasszában a műszakomat, miután megtudtam, hogy elküldték, és nem jön többet…
Toni: hát igen, tényleg a fájdalom "súgja" a legszebb mondatokat…
Nagyon szép, megható és fájdalmas búcsúszavakat írtál. Lehet, hogy nem is végleges…?
Szeretettel: Kata
Szia Kata!
Nem – hisz Ő az, akivel napi szinten beszélgetek – csak akkor hittem azt, hogy nem látom többet – merthogy elküldték(munkahelyi ismeretség volt)
A tulajdonképpeni kapcsolat csak ezután indult – addig csak kis flört volt (csak én estem bele mint légy a levesbe…)
Azóta (főképp az én kétségbeesett, "kamikaze-akciómnak" köszönhetően) intenzív telefonkapcsolatban vagyunk (napi minimum 1-2 órás beszélgetés – hála a "családi csomagos" telefonkártyának, ingyen…) na meg időről időre találkozunk..de szigorúan csak mint "lelkitársak" …ez van…