Alig, hogy magukra maradtak a fiuk, Karesz nekiesett Szilárdnak:
– Figyelj ide te élhetetlen szerencsétlenség! Ha ezt a csajt is elbénázod, én többet téged meg sem ismerlek!
– Mi az, hogy „ezt is”?
– Még kérdezed? Tudok már egy-két hülyeségedről Szilárd. Nem szívesen pofázok bele mások dolgaiba, de most meg nem állom. Ha ezt a csajt is eltramplizod, Tamással összefogunk, és elverünk.
– Te az én nevemben ne ígérgessél Karesz – mondta Tamás. – Higgadj le, és emészd meg szépen, hogy a lány átnézett rajtad, akár egy ködfolton. Van ez így néha öreg.
– Észrevetted, hogyan fordult ki alólam, amikor átkaroltam a vállát? – fordult Karesz Tamás felé. – Mint a ventilátor -, vihogott elismerően. – Aranyos az Ági is, a Vera is, de az Ica, egészen lélegzetelállító! Ez meg úgy ült mellette egy félórán át -, vágott a fejével Szilárd felé -, mintha büntetésben lett volna. Legalább megbeszéltél vele valamit?
– Hát persze.
– Mit?
– Sok mindent.
– Na, mégis mit.
– Nem mintha közöd volna hozzá, illetve egy részlethez azért mégis csak van, szóval abban már megegyeztünk, hogy te leszel a vőfély.
– Mii? Ez egy hülye! – vihogott föl -, fogadok, hogy nem beszélt meg a csajjal semmit! Ezt a gyereket mutogatni kellene! Én habozás nélkül tíz évet adnék az életemből ezért a lányért, ez meg csak les bele a nagyvilágba, mint a hugyozó malac.
– Ne törődj semmivel Karesz, gyűjtögesd a vőfély dalokat, versikéket, ne hogy szégyenbe maradj.
– Szilárd, Szilárd, nem veszed komolyan az életet. Az életet élni kell! Élni! Az Isten áldjon meg, hallgassál rám! Hiába a cégnél te király, az éjszaka császára én vagyok, vaze!
Mi történt? Boronával gázoltak át magán? – kérdezte az orvos hétfőn reggel Szilárdot. Szerencsére a röntgen nem mutatott ki a bordázatában, sem törést, sem repedést, így a kötözést követően, néhány óra késéssel munkába állhatott.
Tamás is, Karesz is az ő műszakjában voltak gépbeállítók, ezért, ha magától nem gondolt volna a lányra, a haverjai tettek azért, hogy ne feledkezzen meg róla. Őt nemes egyszerűséggel Icának szólították, amikor meglátták.
– Ezt most fejezzétek be – reagált rosszkedvűen, a legelső alkalommal, megfellebbezhetetlen hangsúllyal.
– Csak, hogy megjöttél Szilárd – szólt hozzá megkönnyebbülve az egyik forgácsoló leány. – A 2001-es gyűrűs csővég furatába a dugós idomszer megy oldala, nem megy bele végig, félek, hogy kicsik lesznek a furatok, mint a múltkor, akkor is gumikalapáccsal kellett a csövekre rásegíteni. Lennél szíves megnézni?
– Persze Éva. Gyere, nézzük meg.
– Ezeknek hiába szóltam, nem volt rá idejük -, intett Kareszék felé.
– Tudod Éva, a hétfő reggelek mindig nehezebbek, mert időbe telik, amíg visszaidézzük a szombati állapotokat, megszervezzük a továbbiakat, most ráadásul én is később jöttem, nem csodálom, hogy nem értek még el hozzád.
– Jaj, Szilárd! Inkább nem mondok semmit. Ha egyedül lettél volna, gépbeállítók nélkül, te akkor is odaértél volna hozzám.
– Lehet Éva. Ha megláttam volna az új frizurád, akkor biztosan – mosolygott a lányra, miközben állított néhány századot a csigafúró után dolgozó furatkés helyzetén, majd megmérte az automata által gyártott csővégek első darabjait. – Ok Éva, így már biztosan rendben lesz.
Szilárd végigsétált a géptermen, a gyártósorok kritikusabb pontjain szót váltott a gépkezelőkkel, megmért néhány problémás alkatrészt, följegyzett szerszám, anyag, segédanyag igényeket, aztán amikor már nagyjából képben volt a gyártási folyamatokat illetően, megkereste a főnökét, aki elcsodálkozott, amikor meglátta:
– Na, Szilárd, mindenre gondoltam, csak arra nem, hogy ma köpenyben látlak. Rendesen beléd bombázott tegnap az, a vadállat.
– Ez benne van a pakliban főnök. Bocs, hogy később jöttem, de röntgenre küldtek. Egy kicsit össze szigszalagoztak, egy hét múlva nem is fogunk emlékezni a dologra. Táppénzre nem vetettem magam, kötözésre délután is fogadnak, úgyhogy nagyjából harcra kész vagyok, mondd, hogy merre menjek. Ezek a szerszámok, készülékek kellenének sürgősen, ezek az anyagok vannak kifogyóban, – sorolta, az íróasztalra téve egy noteszlapot -, de még ne küldd el az igényléseket, mert még körbenézek, ezekbe csak úgy „en passant” belebotlottam.
– Ok Szilárd, egyelőre nem tudok ajánlani neked semmit, szóval csak menjél, amerre látsz. Ha találsz valamit, gyere. És vigyázz magadra! Ha bajod van, nyugodtan menj haza. Hiszen tudod, itt a kutyának sem hiányzol -, kiáltott utána a főnök vigyorogva. – Amúgy meg köszönöm, hogy bejöttél.
A csarnokban éppen tízórai szünet volt, Csak az automata gépek mentek egy-két gépkezelő felügyelete mellett. A többiek kint az udvaron eszegettek.
– Na, itt jön ez a Weltmeister! Gondoljátok el, tegnap a sörkertben melléje ültettem a világ legjobb csaját. Úgy higgyétek el, ahogy mondom! Egy gyönyörű, ennivaló kis nőt. Nádszáll derékkal, ilyen dudákkal meg minden… Egész délután őt néztem, a csajomnak dumáltam, de, ha csak tehettem, azt a lányt néztem, észre is vette a csajom, és amikor jelképesen letörölte a csorgó nyálam, akkor muszáj volt egy kis szünetet tartanom. Ez a nagy király, nem hiszitek el, egy félóráig egy szót nem szólt hozzá. Nem csak hozzá, senkihez. Ismeritek azt a „de utállak titeket” arckifejezését… Éppen, hogy ki nem köp oldalra és lesír az arcáról a „szörnyű nekem, hogy egy légtérben kell lennem veletek” kifejezés. Vaze, szégyenkeztünk miatta egész délután és mit látok a végén? Mit látok? Búcsúzáskor az én csajom is őt puszilgatja. Hát dögöljek meg, ha ezt én értem! Dögöljek meg…
– Én értem Karesz – szólt az egyik forrasztó lány. – Ne erőltesd azt az okos fejed, te ezt sohasem fogod érteni.
– Azt hiszem, romlik a szemem Karesz – szólalt meg Tamás fanyar mosollyal. – Én nem azt láttam, hogy te ültetted a Szilárd mellé a lányt, hanem azt, hogy ő ült tőled a lehető legtávolabbra.
– Hihihi, aszondod? – vihogott Karesz. – Ezt teszi a kifejlett veszélyérzet. Amúgy meg mégis csak én ültettem mellé, mert én rángattam be lasszóval ezt a gyászhuszárt. Csaknem le kellett térdelnem előtte, hogy igyon meg egy sörömet, amiért itt, vérrel, verítékkel megdolgozom.
– Hát Karesz, vért már láttam rajtad, amikor múltkor elköszörülted az ujjad, verítéket még nem nagyon – szúrta oda egy másik lány.
– Legyetek erősek, nem is fogtok – vihogott a fiú. – Tudjátok, van az a fajta, amelyik izomból dolgozik, mint a barom, szakad róla a veríték, meg minden, de sz.rra sem megy, és van a másik, amelyik a szürkeállománya rendkívüli kapacitásának köszönhetően, mint a táltos, elegánsan, lazán, könnyedén.
– Kell lenni egy harmadiknak is, mert te egyikbe sem férsz bele – újrázott az előbbi lány.
– Vigyázz te lány, mert keresek én olyan helyet, ahová beleférek, hihihi, de akkor ne rohangálj óbégatva anyádhoz.
– Amelyik kutya ugat, az nem harap. Azt is hallottam Karesz, hogy a tiéd, a sok italtól, már csak ablakpucolásra való.
– Micsodaaa?! – hördült föl Karesz -, gyermekem, ha előkapnám, azt hinnéd, hogy a nagyfejű Anti bátyád jött meg Csornáról, hihihi.
– Ha majd az Anti bácsi visszament Csornára, akkor meséljétek el nekem, hogy miért lett leselejtezve ez a kétszáz darab tömítő kúp? – szűrte a szavakat fojtott dühhel Szilárd.
– Nagyok a furatai – vágta rá Karesz.
– Megmérted?
– Minek mértem volna. A Lajos bácsi jött reggel, hogy az előző műszak megint elb*szta a 007-es tömítő kúpokat. Mondtam neki, hogy selejteztesse rájuk, aztán majd odafigyelnek legközelebb.
– Dombi elvtárs! A meó nem vette volna észre…
– Lajos bácsi! – mordul föl Szilárd. – Nem kértem én még magát arra, hogy f.szikámnak szólítson inkább, mint elvtársnak?
– Ja, bocsánat… dehogynem, csak tudja, a megszokás… Ahonnan én jöttem, ott csak elvtársak voltak.
– Akkor nem csodálom, hogy eljött onnan. Szilárd vagyok Lajos bácsi, vagy akár: hé, te! Nem elvtárs, nem úr. Azok nem turkálnak itt vállig az olajban -, tette hozzá enyhültebb hangon. – Ezzel a selejtezéssel, meg csínján kell bánnunk. Ami menthető, azt meg kell mentenünk, és nem csak azért, mert bevonzzuk azt, hogy ők is ránk selejteznek mindent, amit lehet. Alig egy tizeddel nagyobb az a furat. Nincs jelentősége. Nem egy ezüsttel fogják forrasztani, hanem kettővel és kész. Igaz Éva? – fordult a közelítő forrasztó leány felé.
– Hát persze. Az anyagom úgy sem tart ki délig, mindenképpen át kell szerelnünk, úgyhogy, műszak végére el lesz tüntetve, add csak ide Szilárd.
– Aranyos vagy Éva – simított végig a lány kezén, majd a kissé zavartan álló kis öreghez fordult. – Tudja Lajos bácsi, vannak emberek, akik az íróasztal mellett eldöntik, hogy egy-egy csatlakozásnak milyen tűrés értéke lehet, s vannak mások, akik évek során, a lövészárokban megtapasztalják, hogy mi abból a jó, a fontos, mi nem. Meg fogja látni, hogy vannak a műveleti utasításokban esetenként mosolyogni való előírások is. Legyen szíves ezt a selejt cetlit vigye vissza a Tibinek, le fogja stornózni. Meg van vele beszélve.
– Tudja Szilárd, három hónap alatt nem lehet mindent megtanulni, itt a több ezer alkatrész között, néha teljesen elveszettnek érzem magam… sokszor azt sem tudom, miről beszélnek, záporoznak a rajzszámok, meg a törzsszámok, mire az egyiket…
– Maga a három hónap alatt rengeteget megtanult Lajos bácsi – vágott a szavába kedvesen Szilárd, mert szégyellte kicsit a korábbi indulatosságát. – Még három hónap és jobban fog csalni, mint mi, akik pedig a németektől tanultuk. Most mennem kell Lajos bácsi, de majd még beszélgetünk, ha megtisztel a figyelmével.
Szilárdnak, akárcsak a többi középszintű termelésirányítónak a motoralkatrész üzemben, a műszak első egy-két órája csaknem mindig a stresszes tűzoltásokkal telt el. A következő órák, ha csak nem volt specifikációváltás, vagy fenyegető szerszám-, vagy anyaghiány, esetleg súlyosabb géphiba valamelyik kulcsfontosságú berendezésen, általában nyugodtabbak voltak. Azok az ésszerű tervezéssel teltek el, az optimális gyártási darabszámok meghatározásával, megbeszélésével. Szilárd ebben volt nagyon erős. Igyekezett a legkevesebb átállással, a lehető legnagyobb széria számokat legyártatni. ”Ma verejtékezz a holnap nyugalmáért”, szokta mondani az embereinek. Főleg a gépbeállítói, még Karesz is, becsülték ezért, mert könnyebb életük volt, mint a többi gyártósorokon dolgozóknak. Olyan trükköket is bevetett a fiú, hogy az üres öltözőszekrényekben egy vésztartalékot hozott létre azokból a gyártmányokból, amik az előre nem tervezett specifikációváltásoknál a legtöbb stresszel, kapkodással járó átállásokat igényelték. Kezdetben piszkálták ezért a szabálytalan készletért, de, miután a másik két műszakot is többször kisegítette, mindenki hálás volt, az általa létrehozott életmentő arzenálért, aminek segítségével sikerült mindeddig elhárítaniuk a RÉMET, amiről beszélni sem illett, hogy a motorgyár szerelőszalagját megakasszák.
A másik „trükkje” az volt a fiúnak, hogy a műszak vége előtt 1-2 órával már agyban készen volt a következő nap folyamatainak megtervezésével, és minden emberének elmondta, hogy másnap mivel fog kezdeni, esetenként azt is, hogy milyen darabszám után, mire fog átállni. Az emberei mindig tudták, ha nem jön közbe valami váratlan helyzet, akkor mi lesz másnap a dolguk és fel tudtak rá készülni. Szembetűnő volt, hogy amíg műszakkezdéskor néhány fejét vakaró művezető körül 10-15 ember tétlenül toporog, addig Szilárd emberei, anélkül, hogy egy szót váltottak volna a főnökükkel, (elég volt távolról egy-egy kölcsönös fejbiccentés és értették egymást) már javában pörgették a gépeket.
– Mit tegyünk az első hatorsósra FŐNÖK? – érdeklődött Karesz megjátszott alázattal.
– A 2014-es gyűrűs csővéget, ANTI bácsi, de előbb írd ki a gépet javításra, mert, ahogy látom, az egyik orsó megint nem ad előre. A másodikon marad a kis hollandi, mert reggelig szeretném lezavarni a havi mennyiséget. Tamásnak mondd meg, ha végzett az NC-vel, mind a két ötvenesen álljon át. A régin 2003-ra, az újon 2001-re.
– Igen FŐNÖK!
– Ha te végeztél az ifjúság elrettentésével, meg a tökvakarással, akkor a fúvóka testet fölrakod a kis hatosra.
– Igen FŐNÖK.
– Ne főnöközz Karesz, mert…
– Mert belerúgsz a csontos valagamba.
– Közel jársz hozzá.
– Rendben van Ica.
– Nagy hűje vagy te bátyám.
– Soha nem tagadtam. De, hogy annak a lánynak milyen gyönyörű segge volt, Istenem! Van egyáltalán szemed az ilyesmihez?
– Ne aggódj miattam Karesz, van.
– Akkor nem értem…
– Senki nem kívánja tőled.
Amilyen ütemben simultak el a nap göröngyei, olyan ütemben szabadult ki Szilárd a napi kötelességek béklyóiból, s ezzel fordított arányban növekedtek felszabaduló gondolatvilágában a „zárványok”. Az elintézni-, megbeszélnivalók monoton szürkeségébe, egyre gyakrabban belevillant az előzőnapi ibolyakék ragyogás. A kilencven decibel fölötti zajszinten egyre többször hatoltak át, a nedves-piros ajkakról néhány órája elrebbent tétova, halk szavak, suttogások, elringató, lágy muzsikája. Ahányszor eszébe jutott a lány, Szilárd úgy érezte, mintha, valami ismeretlen, titokzatos, fuvallat érintette volna meg a szívét, ami megállásra, merengésre, s mosolygásra késztette. Azon kapta magát, hogy visszaidéz szavakat, pillantásokat, érintéseket. A vasárnap délután semmi kis történéseinek szilánkjai, különös fényt kaptak, s fel-feltündököltek. Felértékelődött az „egyszer… talán…” ígéretének titokzatos varázsa is.
Szilárdnak – aki élvezettel élte át a leghírhedtebb hátvédek ellen vívott, kőkemény küzdelmeket, és rendszerint arra is maradt energiája, hogy a „csata” végén egy kézfogással, vagy egy barátságos hátbaveregetéssel elismerje a küzdeni tudó, méltó ellenfelet, – most az a megmagyarázhatatlan, különös érzése támadt, hogy védtelen.
Soha nem félt az alattomos könyöklésektől, utánrúgásoktól, a nyújtott lábbal rakétaként becsapódó bekkektől, mert elfogadta, hogy ez is az élet része, s a piszkos támadások tiszta eszközökkel való kivédését tartotta az egyik legszebb győzelemnek. Legtöbbször jutott egy-egy keserű mosolyra is energiája, ami „csak így tudsz legyőzni?”, vagy „még így is kevés voltál?” üzenetet hordozta. Nem félt a pályán senkitől és semmitől.
De visszaidézve az eltitkolt könnyektől párás, barna fürtök között csillogó, bánatról, fájdalomról árulkodó, mélyvizű tavak kékjét, érezte, hogy védtelen. Az alattomos könyöklés, az utánrúgás fájdalmait legyőzve, legtöbbször képes volt tovább száguldani.
Most képtelen volt erre. Valami felfoghatatlan szelíd erő fogva tartotta. Állt, ámulva saját szokatlan zavarán, esetlen-tétován, a „tehetek-e valamit érte?… mivel, hogyan segíthetnék?… hogyan adhatnám tudtára, ha megfelelek, számíthat rám?…” gondolatok kavargó örvényében.
Már sajnálta, hogy a visszautasítástól tartó szánalmas önérzetét nem vette tegnap pórázra, és nem kezdeményezett egy újabb találkozást a lánnyal. De volt egy magának félve bevallott, titkos érzése, ami azt sugallta, hogy fognak ők még találkozni.
– Ezeket találtam főnök – tett le egy listát a beszerzendő anyagokról, szerszámokról, a sürgősen elvégzendő feladatokról a főnöke íróasztalára, aki rögtön kézbe vette és figyelmesen áttanulmányozta. – Nem bánnám, ha utána néznél egy kicsit te is a dolgoknak, mert ma nem vagyok spiccen.
– De hiszen ez teljesen érthető és megbocsátható. Hiszen mondtam már, hogy ma egyáltalán nem számítottam rád.
– Más a gondom főnök. Tegnap találkoztam Valakivel. Valakivel, akinek bánatos mosolyától, szeme ragyogásától, szálldosó hajától nem látom rendesen a gépeimet.
– Micsodaaa? Szilárd! Irigy vagyok, mint a dög, mert tudom, ha te erről hajlandó vagy nekem beszámolni, akkor nem akármilyen vad tűnt föl az erdei tisztásodon. Irigyellek öcsém, a legsárgább irigységgel! Mesélj, ha akarsz!
– Nem akarok. Csak figyelmeztetni akartalak, hogy pár napig ne bízzál meg bennem teljesen. Ja, és különben sem „vad”. Szelíd. Nagyon szelíd… Szelíd, szomorkás és nagyon szép…
– Fair vagy fiú, mint mindig. Remélem, helybéli, vagy a környékről való a lány, és nem kell tartanom egy esetleges súlyos veszteségtől. Nem hagyom, hogy erodálja a válogatott csapatom!
– Semmi ilyesmiről nincs szó – beszélt a fiú a főnökéhez, miközben mélázva állt az ablak előtt, tekintete a hegyek fölött a végtelent fürkészte. – Egyelőre a lány, csak álom kategória – folytatta vontatottan, elgondolkodva. – Lehet, hogy az is marad. De olyan jó valakivel beszélni róla. Tegnap ilyenkor még azt sem tudtam, hogy a világon van. Ma pedig tele van vele a szívem. Tele van.
A hét többi napja is hasonlóképpen zajlott, ahogyan a hétfő. Szilárd tette a dolgát, úgy, ahogyan megszokták tőle. Hogy egy kicsit halkabb, kicsit merengőbb volt, talán senki nem vette észre. Évek óta ő volt az egyik legmegbízhatóbb fiatal munkaerő a gyáregység termelésirányításban. Akár a futballpályán, a munkahelyén is, szerényen, alázattal, fegyelmezetten borult a felvállalt feladatok oltára elé. Az a probléma, amivel ő nem bírt, az többnyire megoldhatatlan volt.
Szombat délelőtt a gépteremben a főnöke belékarolt és vitte magával az irodája felé:
– Telefonod van Szilárd. Egy határozott szőke női hang kívánt meg téged.
– Az nem az igazi, főnök. Én egy halk szavú barnára várok.
– A szőkére nem esküszöm, de hogy ez a leány nem halk szavú, az biztos.
– Tessék! Dombi Szilárd.
– Szia Szilárd! Vera vagyok! Takács Vera, tudod, a vasárnapi szépséges trió egyike, mit egyike, a legszebbike!
– Persze, persze, szia Vera, miben segíthetek?
– Arról van szó Szilárd, hogy holnap az Ágival megyünk újra hozzátok és érdekelne, hogy mit szólnál ahhoz, ha Icát ismét magunkkal vinnénk.
A fiút, mintha áramütés érte volna. Nem is tudott néhány másodpercig szólni. Aztán megszólalt és szerencsétlen módon, egészen mást mondott, mint amit a szíve diktált:
– Ne hozzátok magatokkal.
– Mert?
– Ha ő, maga nem tud jönni, vagy nem akar jönni, akkor hagyjátok otthon.
– Szilárd! Ne lovagolj a szavakon, mert egy pillanat alatt itt hagylak a francba! Én veszem a fáradtságot és szervezkedem, mert, ahogyan hallom, te olyan bamba voltál, hogy nem tudtál megbeszélni egy találkozót sem ezzel a lánnyal. Ica hívott föl tegnap, és vagy ötpercnyi fal szöveg után bátortalanul megkérdezte, hogy megyünk-e vasárnap hozzátok. Mondtam neki, hogy ja. Erre ő nem szólt semmit, csak hallgatott. Most én sem szólok többet, te jössz! Vagy úgy itt hagylak, mint Szent Pál az olaszokat.
– Az oláhokat…
– Miii? Beszélj értelmesen!
– Bocs Vera… rendben van… Szeretném, ha eljönne – válaszolt a fiú némi tétovázás után és közben öröm járta át, amiért a lány nem csapta le azonnal a telefont.
– Ez a beszéd tengerész! Figyelj Szilárd, most rögtön megpróbálok beszélni vele, és újra hívlak. Ne kószálj el a telefontól, mert az a fickó, aki az előbb fölvette, jócskán megváratott.
– Az a fickó a gyáregység vezetője Vera, és járt miattam kettőszáz métert.
– Ja, akkor nagy puszi néki ezért! De megmondd neki! Na, szia!
Néhány perc múltán megcsörrent újra a telefon:
– Tessék, Dombi Szilárd.
– Vera vagyok, Szilárd. Sínen van a dolog, Ica is jön velünk. Valamikor négy óra környékén leszünk nálatok, pontosan nem tudom, ha akarjátok, majd megnézitek a buszpályaudvaron, ha nem akartok félóráig toporogni.
– Értem Vera és köszönöm neked.
– Nincs mit köszönnöd tengerész, a többi a ti dolgotok. Még annyit, úgy éreztem, Ica örült a hírnek, mondani ugyan semmit nem mondott, de én ismerem őt, jobban, mint ő önmagát. Szóval lépjél a fedélzetre matróz, mert én végeztem veletek, nem vagyok az anyátok…
– Kedves vagy Vera, még egyszer köszönöm.
Szilárd ujjongott magában. Megállás nélkül lótott, futott a műszak hátralévő óráiban. Mindenkinek elintézett mindent. Mindenkihez volt egy kedves szava. Minden teljesítményt észrevett és nyugtázott, miközben ujjongott magában: „Holnap újra láthatom Őt. A kedves arcát, azt a gyönyörű kék szemét, a mosolyát, a simogatásra csábító, vörösbe hajló, gesztenyebarna haját. Tenni fogok azért, hogy egyre többet lássam mosolyogni, és megfogom a kezét minden ok és indok nélkül, mert ez már nem csak egy véletlen találkozás lesz, ezt már én is akartam, és ha nem hazug az egész világ: Ő is.”
Vasárnap délután, hármuk közül Vera lépett le elsőre a buszról.
– Hát mi van itt fiuk? Se vörös szőnyeg, se virágeső, se semmi? Jó helyen járunk mi egyáltalán? – ölte át elsőnek Szilárdot és két cuppanós puszival üdvözölte.
– Légy elnéző Madame! Én sem reklamáltam tegnap a tengerész és a matróz megszólításokért.
– Ó excellenciás uram! Esedezve kérem a bocsánatát, amiért a hétköznapok forgatagában megfeledkeztem az Önt megillető titulusról.
– Nem bánom… Ezegyszer még haszonélvezője lehet nagyúri megbocsátásomnak.
– Köszönöm uram, még egyszer ezeregy bocsánat! Hát te meg hogyan nézel ki ebben a hülye sapkában? – fordult Kareszhez. – Tüntesd el a fejedről, mert ebben a minutumban itt hagylak. Nem vagy te bohóc… Vagy igen?
– Hihihi… anyám egy ötszázast ígért azért, ha elégetheti. Neked mennyit ér?
– Én nem vagyok olyan bőkezű, mint az anyád. Nekem annyit ér, hogy azonnal visszalépek a buszra, ha el nem tünteted.
Ági is puszival köszöntötte a fiukat. – Nekem nagyon tetszik a sapkád Karesz! Szia, Szilárd! Örülök, hogy újra látlak!
Ica szállt le harmadiknak. Mosolyogva, enyhe zavarral nyújtotta a kezét Szilárd fele, de a fiú megfogta a lány vállát és adott néki két apró puszit.
– Örülök, hogy eljöttél.
– Én is örülök, hogy látlak – mondta a lány, majd kezet nyújtott Tamásnak is, Karesznek is.
– Az alapötlet persze jó, mert azzal én is egyetértek, hogy annál jobb, minél többet eltakarsz ebből a fejből –, elmélkedett tovább Vera – de a felhasznált eszközök tekintetében lehetnél kicsit igényesebb.
Karesz lekapta a sapkáját és rákiáltott egy mellettük elhaladó 6-7 év körüli kisfiúra:
– Öcsi! Tetszik neked ez a sapka?
– Hááát, nem nagyon…
– Neeem? Kiveszett az emberekből a szépérzék! Nem baj, akkor is a tiéd! – s ezzel a gyerek fejéra húzta. – Ha nem tetszik, add neki a testvérednek.
– Nincs testvérem.
– Niiincs? Hihihi… küldd el hozzám anyukádat – tette hozzá halkabban, majd fölordított, amikor Vera nyitott tenyérrel egy hatalmasat csapott a hátára.
– Vera, ez fájt.
– Hogy mondhatsz ilyent egy gyereknek! Hogyan lehetsz ilyen bunkó?
– A gyerek nem hallotta, de, ha hallotta sem érti, szóval ne verekedjél velem szívem.
Alig jutottak száz méterre a buszpályaudvartól, amikor Ica megfogta Szilárd karját és kérte, hogy álljanak meg. Amikor a többiek valamennyire eltávolodtak tőlük, így szólt a fiúhoz:
– Szakadjunk le róluk, jó?
– Felőlem…
– Ne haragudj, de ritka nagy paraszt a barátod.
– Melyik? Miért?
– Vajon melyik? A Karesz. Megsimogatta a fenekem.
Szilárd nem tudta visszafojtani a mosolyát.
– Ezen nevetgélsz Szilárd? Ez annyira méltatlan bunkó viselkedés az én szememben, hogy nem találok szavakat!
– Ne haragudj kedves, nem akartam, de ez annyira idegen és abnormális tempó nekem, ugyanakkor annyira a Karesz, hogy nem bírtam komoly maradni. Hadd kérjek bocsánatot mindkettőnk nevében. Ne haragudj, kérlek. Ő egy ilyen gyerek.
– Na, igen, és az ingét is elkérhetem tőle… Ősprimitív…
– Mi van veletek? – szólt hátra Vera. – Nem jönnétek egy kicsit tempósabban?
– Menjetek csak – szólt utánuk Karesz -, mi másfele megyünk.
Néhány másodperc múlva Karesz kiáltott feléjük:
– Bocsánatot kérek Ica. Ne haragudj! De tényleg! Ne vegyél engem komolyan!
Szilárdék még álltak egy kis ideig, majd egyikőjük sem tudta palástolni a mosolyát, amikor látták, hogy Vera újra dühödten csapkodja a jajgató Karesz hátát.
– Lehet, hogy nem hívom ki párbajra. Látom, van már elég baja. Vagy kihívjam mégiscsak?
– Igen! Hívd ki… Lehet, nekem abban a korban kellett volna születnem…
– Miért gondolod? Mi bajod a korunkkal?
– Nekem valahogy túl zajos. Talán gyorsabb is, mint szeretném.
– Mindez egy futóatléta szájából, zárójel nyit, nagyon szép szájából, zárójel bezár, hangzott el. Nem vagy te egy kicsit ellentmondásos személyiség?
– Hogy ellentmondásos, az rendben. De hol van itt a személyiség?
– Túlságosan szerény vagy kislány. És most merre? – kérdezte Szilárd a lányt.
– Én direkt olyan cipőt húztam, amiben bírom a járást, ezért, ha nincs ellenedre, és a sérülésed sem zavar, fölsétálhatnánk egyet a hegyekbe.
– Jó ötlet. A sérülésem már eszembe sem jut.
– De nem edzettél a héten?
– Nem. Kedden akarok újra beállni a sorba. Te mikor kezded újra?
– Én már nem fogom újrakezdeni. Két év kihagyással már nem lehet az élvonalba kerülni.
– És persze komoly földrajzi hátrányban is vagyunk itt a határmentén. Ez, mint köztudomású, a dobóatléták földje.
– Igen. Ebben is van valami. Szép volt… jó volt… visszahozhatatlanul elmúlt…
– Ebben annyi szomorúság van, nem?
– Igen. Ha valami véget ér, az mindig fájdalmas.
– Pedig egyszer minden véget ér… Minden.
– Én már most ámulok, hogy milyen gyorsan szalad az idő. Istenem, mintha csak tavaly iratkoztam volna be a gimibe. Milyen kis buta gyerek voltam… Amikor megkérdezték, hogy hova szeretnék bekerülni, hogy humán, vagy reál érdeklődésű vagyok-e, csak nézem, mint a kisliba. Végül kinyögtem a humánt. Mosolyogva rákérdeztek: Biztosan, kislány? Én nagy határozottan: egészen biztosan. Amint hazaértem megkérdeztem apámat. Ő fogta a fejét és sajnálkozó mosollyal szólt hozzám: Kislányom, kislányom… Lassan öt éve lesz ennek…
– És én most vasárnap délután sétálgathatok egy ilyen vénlánnyal. Ráadásul hegynek fölfele! Mit tartogathat még számomra a balsors? – mosolygott Szilárd a lányra és a kezéért nyúlt. – Segíthetek, néni kérem?
Kézenfogva mentek egy ideig szótlanul. Amikor az út kezdett meredekebben emelkedni, Szilárd megszólalt:
– Tetszik még bírni néni kérem?
– Ne aggódjon fiatalember, a néni csaknem mindennap lefutja az ötezer méterét.
– Komolyan?
– Hát persze. Nagy esőnek kell lezúdulni, hogy ne fussam le a napi adagom. Csak a versenyzést hagytam abba, a futást soha nem akarom befejezni. Az életem része volt és marad.
– Fussunk egyet?
– Felőlem – vont vállat a lány és már neki is indult a hegynek.
Szilárd kocogott a nyomában. Jó öt perc futás után a lány rákérdezett a fiúra, hogy a sérülésétől tudja-e folytatni. Szilárd intett neki, hogy csak hajrá. Vagy húsz perc futás után fölértek az egyik tetőre, ami a tengerszint fölött 726 méterre volt. Megszólalni egy ideig egyikük sem akart, de Szilárd nem bírta ki, hogy ne nyújtsa a kezét elismerése jeléül a lánynak. Eltelt csaknem öt perc, amíg megszólalt végre:
– Szégyen ide, szégyen oda, ha még egy hét edzéskimaradásom lett volna, nem bírtalak volna követni. Majd belehaltam az oxigénhiányba.
– Bevallom neked Szilárd, hogy minden erőmmel azon voltam, hogy otthagyjalak. Hát milyen futó az, aki egy sérült amatőrt nem képes lerázni magáról?
– Néni kérem ez az amatőr kifejezés azért egy kicsit éles.
– Hiszen ezt most már tudom. De, értened kell, olyan értelemben használtam az amatőr kifejezést, hogy nem kifejezetten futó sportolót jelöltem vele. Különben jó volt egyet futni. Jólesett.
– Nem igazán értelek. Nem ugyanúgy fut egy futballista, mint egy atléta?
– Már hogyan futna úgy. Mi, akik bent voltunk egy ideig a húsdarálóban, azonnal megmondjuk egy futó emberről, hogy látott-e már futóedzőt. Egészen más egy képzett futó mozgása, mint egy – ismét bocsánat a kifejezésért – amatőrnek. Sokkal tudatosabb, hatékonyabb a technikája, jobb hatásfokkal használja föl az energiáit.
– Rajtam is látod az amatőr mivoltomat?
– Ez a kifejezés igazán nem illik rátok, rokon sportágak űzőire, de, – annak ellenére, hogy egyiktek másiktok nagyon tud futni -, természetesen látom, hogy nem vagytok képzett futók.
– Én mit nem teszek úgy, mint egy képzett futó?
– Fussál előttem.
– Először is rossz a cipőd, ilyen cipőben nem tanácsos futni, mert nincsen energiaelnyelő képessége, vagyis a testsúlyod teljes terhelése talajra éréskor az ízületeidre hat. Egy jó cipőben lágyan, puhán érsz a talajra, hiszen érted… Nem mindegy, hogy valakit acélkalapáccsal, vagy gumikalapáccsal koppintasz ugyanolyan erővel fejbe. És persze tartása sincs, teherelosztó képessége sincs az ilyen cipőknek. A testtartásod sem a legjobb, legalább öt fokkal előbbre kellene döntened a felsőtestedet. Kezdetben én is hasonlóképpen futottam, amire azt mondta az edzőm, hogy „ülve” futok. Jó időbe bele telt, mire megértettem, hogy mit is akar tőlem. A kezeid nem járnak eléggé testközelben és nem eléggé pengék. Ökölbeszorított kézzel nem futunk, zárt, nyújtott tenyérrel, mindig a legszűkebb felülettel a futás irányára. Na, de nem akarok okoskodni, hiszen igazán én sem értek ehhez, de egy jó edző sokat rá tud tenni a teljesítményedre.
– Igazat adok neked mindenben és azt hiszem, hogy már is tanultam tőled.
– Ugyan.
– Igaz, amit a Vera mondott, hogy válogatott voltál?
– Igen – mondta a lány némi késéssel, halkan, elgondolkodva.
– Milyen érzés belebújni a címeres dresszbe?
– Elmondhatatlan. Talán, ha költő vagy, vagy zeneszerző… Ujjongsz, hogy kiválasztott vagy, ugyanakkor viseled az iszonyatos terhét a szent felelősségnek, hogy egy hazát, egy nemzetet képviselsz, értük futsz. Csodálatos és rettenetes…
– Büszke vagyok rád Ica. De ne futkossunk többet. Sétáljunk el a kilátótoronyhoz – indítványozta Szilárd és kézenfogta a lányt. – Nincs nagyon messze és nagyon szép onnan a kilátás a városra és az osztrák hegyekre.
– Tudom, ismerem ezeket a hegyeket, túra utakat, mert sokat jártunk erre a szüleimmel is. Ők is szerelmesei ennek a hegynek, az itt élő embereknek, ennek a csodálatos levegőnek és persze magam is sokat futottam erre gimis koromban.
– Nem féltél egyedül erre futkosni?
– Többnyire nem egyedül jöttem, leginkább párokban futottunk, de volt, hogy az egész csapat együtt alapozott.
– Mindjárt a kilátóhoz érünk. Nagyon szeretek itt bámészkodni. Azt mondják, hogy kivételesen tiszta időben látni a Balcsi víztükrét is. Én még soha nem láttam. A hegyeket, azokat elég gyakran, szerintem most is látni fogjuk őket. Szereted a Balatont?
– Nem szeretem, hanem imádom! Sokkal jobban, mint az Adriát. Azt az undorító, sós vizet nem lehet összehasonlítani a mi Balatonunk selymes, lágy vizével. Kétszer voltunk Horvátországban, először nem volt ellenvetésem, de másodszor „polgári engedetlenségi akciókat” szerveztünk otthon a nővéremmel, az Adria ellen, a Balatonért.
– Én nem is merem másnak elmondani, hogy tavaly, amikor két haverommal lementünk egy hétre Rijeka és Opatija, ha úgy tetszik, Fiume és Abbázia környékére, mit műveltünk. Ámultunk, bámultunk, megcsodáltuk a tengert, a gyönyörű pálma- és szállodasorokat, a napfényben fehéren tündöklő Hotel Slavia előtt parkoló német rendszámú kupékat, kabriókat. Megjegyzem, azóta sem éreztem magam annyira csórónak, mint akkor, ott. Este megfürödtünk a tengerben, élveztük a nagyobb fajsúlyú víz megnövekedett felhajtóerejét, de a sós vízzel mi sem tudtunk megbarátkozni. Nem cifrázom: az este még a Grand Hotel parkolójában feltűnést éppen nem keltő, három magyar rendszámú Pannónia, mire felkelt a nap, hogyan, hogyan se, a Balatonakali kemping enyhén gazos parkolójában füstölgött és kattogott, ahogyan hűlt.
– Látom már a kilátót! – szólt közbe a lány. – Kár, hogy nem hoztunk távcsövet.
– Szerintem jobb is, mert nem tudnál engem sötétedésig lerángatni onnan. Aztán meg mi lenne velünk itt a sötétben?
– Félsz talán a sötétben?
– Ja.
– Mitől?
– Magamtól.
– Szerintem annyira nem vagy ijesztő -, nevetett a lány – és persze a kezed is fognám.
– Az kevés volna nekem.
– Kevés? Kis telhetetlen. Foghatom a füled is…
– Az érdekes lenne. El tudom képzelni, hogy az orromnál fogva el tudnál vezetgetni egy ideig, de a fülemnél fogva… Nem tudom…
– Olyan kényes vagy a füledre?
– Nem különösebben, de a barátnőd már a múltkor méretesnek nevezte őket. Ha még annál fogva vezetgetnél…
– Hadd nézzem, állj szembe velem. Nincs igaza. Szerintem ezekkel a fülekkel nem kell szégyenkezned. Egészen szabványosak.
– És ami köztük van? Az a gumó szerűség?
– Azzal sincs semmi baj. Elmegy…
– Ha valaki kihallgatna minket, joggal gondolhatná, hogy kirándul a kisegítő iskola.
– Vagy szökésben van két diákja. Látod, ide is értünk. Te mássz elől – szólt a lány.
– Mért éppen én? És ha én szeretnék utánad mászni?
– Akkor téged nem Szilárdnak hívnának, hanem talán Karesznek és én nem lennék itt veled.
– Az érveinek nem tudok ellenállni Hölgyem. De komolyan azt gondolom, ha nem szoknyában volnál, és biztosítékként alattad lehetnék, nyugodtabb lennék. Figyeljél, hogy hová lépsz, miben kapaszkodsz, mert eléggé el van már korhadva ez a tákolmány. Amikor utoljára itt jártam, akkor még tábla volt rajta, hogy életveszélyes. Azóta valaki eldobta róla a táblát.
– Figyelek Szilárd. Ne aggódj, már többször voltam itt fent. Valóban eléggé megroggyant, mióta utoljára erre jártam. Na, végre, meg is érkeztünk.
– Ne dőlj a korlátnak Ica! Nem hallod Ica? Ne dőlj neki a korlátnak!
– Szilárd te féltesz engem – szólt a lány, s a hangjában valamiféle meghatódottság rezgett. A fiú nem szólt. Szemével délkeleti irányba fürkészett, amerre a Balatonnak kellett lennie. Csak a hegyeket látta nagyon halványan. – Féltesz engem Szilárd? – fordult Ica a fiúhoz.
– Igen – mondta a fiú halkan, komolyan. – Velem vagy, én felelek érted, ki más… – Nézd, ott vannak a hegyeim – mondta, hogy elterelje a lány figyelmét a féltés kérdéséről.
– Nem látok semmit.
– Nagyon halványan láthatod arra – mutatott délkelet irányba – a Badacsony koporsó formájú halvány rajzolatát.
– Aha, tényleg.
– Mellette, az a Szent György hegy, aminek van egy kis taraja, nem olyan sima a teteje, mint a Badacsonynak. A Csobánc is hasonló alakú, az is látható egészen halványan. Talán a Gulácsot is látod, olyan, mint egy cukorsüveg, a Tóti hegy is hasonló, a Hegyesdnek pedig a neve is hordozza az alakját. A szigligeti Várhegyet viszont nem látom.
– Nem igen látom a hegyeidet Szilárd.
– Hogyan látnád őket, ha nem is arrafele nézel. Ezeket a hegyeket hívjuk tanúhegyeknek. Nem különösen magasak, négyszáz méter körüliek, talán, ha ötven-hatvan méter szórás van a magasságméretekben. A Bakony se látható…
– A Bakony messze van Szilárd, nem csodálom, hogy nem látod. De én itt vagyok. Engem látnod kell – suttogta a lány, miközben mindkét karjával átölelte a fiú derekát és arcával a mellkasához simulva, tovább suttogott: – Féltesz engem? Miért? Mi közöd hozzám? És nekem mi közöm hozzád? Félek Szilárd.
– Ne félj kedves. Nem esel le. Szilárd bácsi vigyáz rád.
– Olyan borzasztó zűrzavar van bennem, hogy azt el nem tudod képzelni.
– Nem tudok valamiképpen segíteni? – suttogta a fiú. Ica csak a fejét rázta. – Érezned kell, hogy számíthatsz rám. Tudnod kell, hogy bármit megteszek érted.
– Érzem, tudom… és köszönöm… – suttogta a lány.
– A tanúhegyek legyenek a tanúim – suttogta a fiú és kezeközé véve a lány arcát, szájával gyengéden megérintette a lány ajkait. Ica lábujjhegyre állva, karjait a fiú nyaka köré fonva, vacogva tapadt a fiú ajkaira. Levegő után kapdosva, hosszan csókolták egymást, majd a lány a fiú derekát átfogva, arcával újra a mellkasához simult.
– Olyan jó, hogy találkoztam veled. Igaz, ettől még nagyobb a káosz bennem… Mégsem bánom…
Több mint egy órát elnézegettek, elbeszélgettek a rozzant kilátón. Találgatták a közeli és távoli osztrák és magyar települések neveit, s hogy milyen távolságra lehet tőlük. Rövid történeteket meséltek az ott lakó barátaikról ismerőseikről, de volt, hogy percekig nem szóltak egymáshoz, csak álltak szótlanul, s találgatták, mire gondolhat a másik.
– Mire gondolsz most? – kérdezte a lány.
– Nem gondolok semmire – válaszolt a fiú.
– Az nem lehet, az ember mindig gondol valamire.
– Vagy álmodik valamiről – suttogta a fiú és szorosabban vonta magához az előtte álló, háttal nekidőlő lányt.
– Miről álmodozol?
– Azt te nem tudhatod meg – suttogta a fiú. – És te mire gondoltál?
– Elhiszed, ha azt mondom, hogy a kis papírhajónkról? Meg van-e még? Célba ér? Vagy eleve esélytelen volt?
– Te mit gondolsz?
– Lassan indulnunk kell – mondta aztán, hogy a lány csak sóhajtott, de nem válaszolt.
– Muszáj?
– Messze vagyunk a várostól és bár errefelé futni is jó volt, visszafelé sétálni szeretnék veled. Tényleg, van nálad személyi igazolvány? – kérdezte Szilárd.
– Persze, mindig magammal hordom. Örökké igazoltatnak minket, fiatalabbakat, ha erre jövünk.
– Akkor jó, mert nem messze van egy hely, ahol állandóan okmányos járőrök állnak. Vigyáznak ránk, ne hogy kikeveredjünk véletlenül szép hazánkból. Engem ismernek, mert magam is határőr voltam a szomszéd kerületben és gyakran hívtam a vonalaikon, központjaikon keresztül a szüleimet, a haverokat, természetesen a munkahelyükön, aztán, ha hazajöttem eltávra, vagy szabira, akkor hálából megitattam egy kicsit ezeket a híradó gyerekeket. Meg aztán, néhányan edzésre is lejárnak hozzánk – mesélt Szilárd, miközben lemásztak a kilátóból és elindultak lassan a város felé.
– Most nézd meg ezt a bükk erdőt – folytatta a fiú. – Hát nem olyan, mint egy templom? Nem tudok áhítat nélkül végigmenni ezen az ösvényen, figyeld a ferde fények játékát a lombok között, a százados fák törzsén, az avaron. Élvezem ezt a miliőt, ezt a csöndet, amelyben csak a madarak trillája nem tűnik durva szentségtörésnek -, misézte Szilárd és karjait kitárva háttal nekidőlt egy kétszázéves bükkfa sima törzsének. – Ilyenkor mindig megfogadom, hogy egy héten legalább egyszer feljövök ide egy kis töltekezésre, egy kis regenerálódásra, hogy feledjem a gépeim zörgését, zakatolását, aztán újra hónapok rohannak el, amíg visszaérek ezekhez a gyönyörűséges bálványaimhoz és akkor persze újra jön a fogadkozás…
– Szerencsére a szüleim is természetbarátok, így kora gyerekkorunktól sokszor kirándultunk erre, sokszor jártunk itt a kilátónál is. Képzeld, egyszer be is kísértek minket az egyik őrsre, mert bekeveredtünk az ötszáz méteres tiltott zónába. Hiába mutogattuk a határőröknek az esti mozijegyet, csak mosolyogtak, de nem engedtek el minket. Aztán néhány óra „fogság” után terepjáróval levittek minket a rendőrkapitányságra. Én nagyon élveztem, a szüleim nem annyira. Ott aztán tartottak apámnak egy hegyi beszédet, elsorolták, hogy milyen költséggel, hány helyre helyeztek ki figyelmeztető táblákat, és ejnye, meg bejnye.
– Nem tudnám elhagyni ezt a földet. Nincs az a kincs! Miattam nem volna szükség határőrizetre. Ha fizetnének, sem tudnám elhagyni ezt a gyönyörű környéket, az édes Hazámat. Te hogy vagy ezzel?
Ica nem válaszolt. Csak állt némán, kék szemei a távolt fürkészték.
– A kérdés visszavonva. Még azt hiszed, hogy a volt határőr provokál. Gyere, ballagjunk tovább.
A keskeny ösvényen a fiú ment elől, a lány szótlanul követte.
– Hé, nénike! Mi ez a csend? Ostoba volt a kérdés? Hát persze, hogy az volt – folytatta a fiú, néhány másodperc szünet után. – Az ilyen vénségek, mint te, hogyan is gondolnának már olyan dőreségekre, mint a szülőhaza elhagyása. Főleg egy volt rettenthetetlen határőr társaságában nem születhetnek ilyen idétlen gondolatok.
A lány hallgatásából arra következtetett, hogy valami újabb érzékeny területre tévedt. Lassan úgy érezte magát, mint aki aknamezőn sétál. Visszaidézte a párbeszéd mondatait, majd az ő „monológját”, de semmit nem talált, amivel bárkit megbánthatott volna. Azt nem tudta a kis barátnőjéről elképzelni, hogy bármi köze lehetne olyan fogalmakhoz, mint a tiltott határátlépés. „Akkor mibe trafáltam már megint bele?” Amikor kiszélesedett újra az ösvény, bevárta a lehajtott fejjel közeledő lányt és megfogta újra a kezét. A lány nem nézett föl. A fiú újra a keze közé vette a lány arcát, és gyengéden fölemelte. Aztán elővett egy jó illatú fehér damaszt zsebkendőt és fölitatta a könnyeket. A lány fél kézzel átkarolta a fiú nyakát, arcát a vállgödrébe hajtotta és hallgatott. Szilárd simogatta a haját és szinte látta magát suta esetlenségében, bénult tehetetlenségében.
– El kell neked mondanom valamit – suttogta a lány.
– Ne most Ica. Előbb nyugodjál meg szépen. Semmi sem fontos, semmi nem érdekel, amíg könnyeket látok a szemeden. Semmi nem érdekel addig kedves.
Szilárd szemre megőrizte a hidegvérét, bal kezével biztosan tartotta a lányt, jobb kezével sután simogatta a haját, a hátát, a vállát, és úgy érezte, megszakad a szíve a lány miatt, a lányért…
Kis idő múlva Ica elengedte a fiút, majd elfordulva maga is zsebkendőt vett elő, megtörölte az arcát, szemét és félig könnyezve, félig mosolyogva, újra a fiú felé fordult:
– Bocsáss meg. Azt hiszem nem kellett volna eljönnöm. Tönkreteszem a te vasárnapodat is. Bocsáss meg. Igazán szégyellem.
– Újra mondom: ha valamiben a segítségedre tudnék lenni, az nagyon boldoggá tenne Ica.
– Te nagyon rendes fiú vagy Szilárd, ebben egészen biztos vagyok az ismeretségünk rövidsége ellenére, de nem tudsz segíteni. Ahogy mondtam, óriási zűrzavar van bennem, tele fájdalommal. Csak én tehetek rendet és az is nagyon fájdalmas lesz. Te leszel az első, akinek elmondok mindent, ha rendet raktam magamban. Még nagy a káosz, de már érzem, hogy van kiút. Lehet, rövidebb, könnyebb, mint azt bármikor korábban, akár csak egy jó héttel ezelőtt is gondoltam. Neked mindenképpen köszönettel tartozom – fordult a fiú felé és egy puszit adott neki, nedves ajkait hosszasan a fiú arcán felejtve, majd a kezéért nyúlt, és indultak tovább.
Mire lesétáltak a városba, a nap már ereszkedett a nyugati hegyek mögé. Annakidején, amikor a lány elkezdte itt a gimnáziumot, nehezen szokott ahhoz hozzá, hogy a hegy lábához boruló kisvárosban, a hegy takarása miatt, csaknem félórával hamarabb köszönt be az est, mint a sík vidékeken. Különös, melankolikus hangulata volt ennek az estének. Sokáig jöttek lefelé, kézenfogva, szótlanul. Amikor beértek a házak közé, Szilárd elengedte a lány kezét. Visszatért az a fura érzése, miszerint olyan kincset tartott egy ideig a kezében, ami nem az övé.
Az útjuk a buszpályaudvar felé, azon a patakparti parkon át vezetett, ahol egy héttel korábban a kis papírhajót útnak indították. A vízfolyás irányában, a padtól körülbelül kétszáz méterre, a fiú, a víztükör fölött tíz-húsz centire, a gyökerekbe fonódva, valami piszkosfehér, sártól szennyezett papírfoszlányt fedezett föl.
– Menjél csak tovább, jövök rögtön – szólt a lánynak, majd közelebb ment a parthoz. Közelebb hajolva a noteszlapja maradványit látta, szétázva, mocskosan.
– Mit néztél? – kérdezte a lány, amikor beérte újra.
– Azt hittem, hogy papírpénz akadt a gyökerek közé, de csak egy zsebkendő volt – intett a fiú könnyedén.
– Miért küldtél előre?
– Mert egyedül akartam meggazdagodni – mondta Szilárd, erőltetett mosollyal.
– Nem itt engedtük el a hajónkat múlt vasárnap? – kérdezte a lány, amikor a padhoz értek, ahol egy hete kellemesen elbeszélgettek, s ahol a papírhajót elkészítették, megírták és reménykedve ráhelyezték a sodrásra.
– De igen.
– Itt fogtad meg először a kezem – suttogta a lány. – Hol járhat a kis papírhajónk?
– Már valahol Romániában, félúton a tenger felé – válaszolta a fiú elgondolkodva.
A buszpályaudvaron Kareszék már vártak rájuk. Ők odaintettek nekik, de tőlük vagy tíz méterre megálltak.
– Köszönöm Szilárd ezt a csodálatos délutánt.
– Köszönni valója itt egyedül nekem van – mondta a fiú csendesen és figyelmesen szemlélte a cipője előtt az aszfalt repedéseit.
– Szeretnél még találkozni velem?
– Hiszen tudod….
– Vasárnap délután, ha akarod, újra eljövök hozzád. Bármi történjék addig,
– Szeretném – mondta halkan a fiú, s ahogy egy héttel korábban, most is komolyan, hosszan beleveszett a sugárzó, ibolyakék varázslatba.
Ica ekkor is, akárcsak egy héttel korábban, finom kis kezével megszorította a fiú jobbját, majd gyengéden végigsimított az arcán, és néhány rugalmas lépés után, Tamásnak és Karesznek búcsút intve, föllibbent a már éppen induló buszra.
10 hozzászólás
Erről a pontról több befejezés is adódik. Nagyon izgalmas. Anno dolgoztam volt a Kismotor- és Gépgyárban. Diákként, nyári munkán. Maradt néhány emlékem. Ezek most visszajöttek. Nem annyira erősek, hogy írásra késztessenek, de elgondolkodtattak. korábban sokáig úgy véltem, az üzemben nem történik semmi érdekes. Semmi olyan, amit leírni érdekes. Tévedtem.
Ami a többit illeti: néma csend. Oly húrokat pengetsz, amihez hozzá sem mertem érni.
Barátsággal: G.
Köszönöm kedves Géza hogy ismét ennyi időt áldoztál a munkámra. A gerelyed ismét talált és rezeg rendesen.
Üdv. a
Szia!
Most jutottam hozzá, hogy az első és a második részt elolvassam, és meg kell mondanom, nagyon tetszik. Izgatottan várom a befejezést!
Szeretettel: Eszti
Köszönöm szépen Eszti, hogy érdeklődéseddel megtiszteltél és ennyi időt áldoztál rám.
Üdv. a
Kedves Antal!
Ez a rész is nagyon érdekes volt. Tetszett a gyár belső életéről készült "pillanatkép". Remek volt a kirándulás a kilátóhoz, és hát izgalmas Ica és Szilárd története.
Gratulálok: Zagyvapart.
Ismét csak bocsánat az ütemkésésért. Köszönöm Feri, hogy időt szakítottál kis munkámra. A véleményed sokat számít nekem.
Üdv. a
Kedves Antonius!
Nyugis és kellemes történet. Jó volt elolvasni most.
Ági
Köszönöm, hogy tovább olvastál és értékeltél.. Még a végén végigszenveded. 🙂
Üdv. a
Így folytatódik egy kaland, mely lassan szerelembe torkollik…:))) Tudtam mindig , hogy jó prózás vagy, de ez a történet számomra felülír mindent. Elismerésem…Lyza
Örülök, ha így gondolod. Kedves munkám nekem is.
Köszönöm a törődést. a