– Kérlek, segíts! – nyújtotta felé karját a fiatal lány, majd a kép ismét szertefoszlott.
Dani izzadságban fürödve ébredt, és csak az álom legutolsó mozzanatára emlékezett, mint mindig… már hónapok óta…
Egy fiatal lány kéri a segítségét, akit egy fához láncoltak. Egy erdőben van, és mintha, valami forrás lenne a közelében. Ennél többet nem sikerült még megtudnia. Az álom nem mutat mást, vagy legalábbis ő nem emlékszik rá.
– Bár tudnék rajtad segíteni – fogja a fejét, és a meseszép tizennyolc év körüli tündérre – magában így nevezte el – gondol, akinek gyönyörű, dús haja a derekát verdesi. Nála szebb teremtést életében nem látott még.
Dani sóhajtott még egyet, majd kikelt az ágyból, és a fürdőszoba felé vette az irányt. Hosszan folyatta magára a hideg vizet, hogy végre eltűnjön a látomás, majd a csapot elzárva a mosdóhoz lépett, megborotválkozott, és fogat mosott. Muszáj elfelejtenie az éjszaka történteket, hogy teljes erővel tudjon az aznapi előadására koncentrálni. Nagyon sok múlik most ezen.
Még egyszer átolvasta a jegyzeteit, majd – immár frissen vasalt öltönyében – kilépett az utcára. Könnyedén felszállt a villamosra, és az álomról már teljesen elfeledkezve robogott a méltóságteljes épület felé. Az izgatottság görcsbe szorítja a gyomrát. Leszállt, és belépett a hatalmas kapun.
– Remek volt a mai előadásod, Dani – ült le a fiú mellé a büfében az egyik évfolyamtársa.
– Tényleg? – nézett fel a szemüveges fiú csillogó szemekkel a lányra.
– Igen, és nekem elhiheted – bólint Andi -, tudod, hogy senki kedvéért nem füllentenék, csak az őszinte véleményem osztom meg másokkal.
– Ez igaz – felelte amaz elgondolkodva.
Dani és Andi hosszú évek óta ismerte egymást. Először, még középiskolában volt egy rövidebb románcuk egymással, de hamar rájöttek, hogy köztük csak barátság működhet, és így lettek a legjobb haverok. Az egyetemi évek alatt rengeteget segítettek egymásnak.
– Később át akarok menni a könyvtárba, volna kedved velem tartani? – fordult Andi a fiúhoz.
– A könyvtárba… – motyogta a kérdezett bárgyún maga elé, mintha csak ezt az egy szót fogta volna fel az egész kérdésből.
– Aha, egy régi újságban akarok valamit megnézni, tudod, ott több évtizedre visszamenőleg vannak mindenféle napilapok.
– Naná, hogy megyek – pattant fel Dani azonnal, hogy majdnem lesodorta a szendvicsét is az asztalról.
– Csak ne olyan hevesen, én nem most rögtön akarok indulni.
– Én sem, még be kell ugranom a tanszékre pár könyvemért – válaszolta, és izgatottan a táskájába sodorta a félig megrágott zsömléjét, és elviharzott az egyik irányba. A nagy sietségben majdnem felborult az egyik székben. Zavartan kiegyenesedett, majd hátrapillantva osztálytársának rosszalló fejcsóválásával találkozott a tekintete. Megrántotta a vállát, megizgatta a szemüvegét, és sietett tovább, nem törődve az elfojtott nevetésekkel.
– Ezek a férfiak – sóhajtotta Andi, majd komótosan elpakolt, összeszedelőzködött, és elindult a könyvtár irányába.
A könyvtár egy különálló épület volt az egyetem mellett. Teljesen más stílusban épült, mint a tanoda, s ezzel eléggé kivált az épületegyüttesből.
A hallgatók mégis tudták már hova kell menniük, és szívesen sétáltak az árnyas ösvényen, ha egy kis kikapcsolódásra vágytak az előadások között, vagy mikor a vizsgáikra készültek.
Ezen az úton haladt most Dani is sietve, mintha valaki (vagy valami), űzné, hajtaná arra.
– Na, megvannak a könyvek? – érdeklődött Andi, aki a bejáratnál várt már rá.
– Milyen könyvek? – kérdezte amaz szemöldök ráncolva, mire a lány nevetett magában egyet, de válaszul csak legyintett. – Menjünk – mondta, s közben azon töprengett, milyen elintéznivalója lehetett barátjának, amit ennyire titokban akar tartani. Végül alig láthatóan megrántotta a vállát, s így részéről a kérdés lezártnak volt tekinthető.
Az épület belülről tágasabb volt, mint azt az ember gondolta volna. A közvetlen a falak mellett felállított polcok roskadoztak a különféle kötetektől, melyek legtetejére csak létrával lehetett felérni.
– Úgy imádom a könyvek illatát – sóhajtotta Andi, és a könyvtáros asztalához lépett, Danival a nyomában.
A fiú eközben egy cetlit vett elő, melyre feljegyezte gyorsan azt a néhány információt, amit az álmában lévő lányról megtudott. Abban a rövid időben, amíg eltűnt azzal foglalkozott, hogy mindent felírjon, amire emlékezett a tündérlánnyal kapcsolatban.
– Anasztázia – suttogta maga elé. Valahogy ez a név ugrott be, miközben az agyát tornáztatta; a koncentrálásban alaposan meg is fájdult a feje, de legalább már nem a nulláról kell, elindulna. Töprengve követte Andit, aki a könyvtárossal elmélyülten beszélgetve a folyóiratok felé vette az útját. Igazából még mindig sejtelme sem volt, hogy merről kezdjen el kutakodni.
– Köszönöm szépen a segítségét – mosolygott barátja a könyvtárosra, miközben az idősödő, szemüveges nő visszaindult a helyére az asztalhoz.
– Mit keresel a folyóiratokban? – kíváncsiskodott Dani.
– A nyolcvanas évek lapszámait szeretném átnézni; úgy rémlik akkortájt történt egy híres biológiai felfedezés… amire már nem emlékszem pontosan…
– Te, tudod az hány újságot jelent minimum? – hüledezett kísérője.
– Hogyne tudnám – türelmetlenkedett a lány, miközben a szekrényhez lépett, melyben a lapokat – gondosan burkolva, nehogy tönkremenjenek – őrizték. – Ráadásul, akkoriban történt itt egy tűzvész, mely következtében az épület szinte minden berendezésével, értékével együtt elpusztult – válaszolta, és elővett egy kupac folyóiratot. – És te mi után kutakodsz?
– Á, semmi – vörösödött el hirtelen a kérdezett, és gyorsan zsebre vágta a cetlijét.
– Azt hittem, nincsenek titkaink egymás előtt – mondta sértődötten Andi.
– Háát.. izé… – habogott, majd mielőtt megszólalhatott volna, a szeme megakadt a legfelső újság főcímén.
Gyorsan a kezébe kapta a lapot, és olvasni kezdte:
Még mindig nem találják a repülőszerencsétlenség 13 éves áldozatát, Lukács Anasztáziát, aki családjával, és a szűk baráti társasággal kirándulni indult Brazíliába. Repülőgépük az őserdő fölött rejtélyes oknál fogva meghibásodott, és lezuhant.
A baleset feltételezhető okairól a pilótát kérdeztük, aki megerősítette egyik társa vallomását, mely szerint a gép tökéletes állapotban indult útnak, s útközben sem látszott rajta semmiféle rendellenesség.
– A tank teljesen tele volt, elméletileg minden alkatrész, és műszer tökéletesen működött – fűzte még hozzá a hosszú évek gyakorlatával rendelkező férfi. Vajon mi történt akkor a géppel? Valami rejtélyes okból kifolyólag meghibásodott? Vagy mégis a pilóta hazudott, féltve a jó hírét?…
Dani még egy pillantást vetett a megfakult, mégis jól kivehető képre, melyen ugyanaz az arc fiatal mása szerepelt, mint, akit az álmaiban látott…
– Van egy régebbi száma ennek a lapnak? – kérdezte Andit, miután mindent részletesen lejegyzett a papír fecnijére.
-ÖÖöö… – habogott, mert hirtelen meg se tudott szólalni. Nem értette, miért lett hirtelen ilyen fontos a fiú számára, egy régen eltűnt lány, aki azóta már valószínűleg meghalt, vagy, ha nem, akkor is már biztos gyerekei vannak valahol. – Mindjárt megnézem, azt hiszem még láttam néhányat – válaszolta, és félretette az ő érdekesnek hitt cikkét, melyre nem rég talált rá.
Hamarosan előkotort még vagy három régebbi lapot a szekrényből, és letett elé az asztalra.
– Csak ennyi volt – fűzte még hozzá, és kíváncsian nézte, hogy uralkodik el osztálytársán az izgatottság, ahogy laponként átnézi a régi papírokat. Már majdnem csalódottan elsöpörte őket, mikor ismét egy cikken akad meg a szeme. Gyorsan végigszaladt rajta, feljegyzett pár adatot, majd látható csalódottsággal visszapakolta a helyükre a régi újságokat.
– Utoljára akkor láttalak ilyen izgatottnak, mikor, Juditot, az évfolyamtársunkat akartad randira hívni. Mesélj már, mit találtál!
– Még egyelőre nem igazán tudom elmesélni, mire bukkantam – szabadkozott a fiú. Nem merte elmondani, hogy egy álom miatt ilyen izgatott, félt, hogy Andi butaságnak találja az egészet, és kineveti őt. – Viszont, azt hiszem, hamarosan el kell utaznom.
– Elutaznod? De hova?
– Amazóniába.
– De, hát most jönnek a vizsgáink, fontosabbnál fontosabb vizsgák! Ilyenkor nem utazhatunk el!
– Állj – fordult vissza a fiú hirtelen. – Ki mondta, hogy te is jössz?
– Én. Csak nem gondolod, hogy egyedül mehetsz?
– És mi lesz a vizsgákkal?
– Azok megvárnak.
– Hát jó – sóhajtotta belenyugodva, és elhagyta a termet.