Csak pár nap telt el, mióta a mama hozzájuk költözött. Tudták, mire számíthatnak… súlyos demencia. Valami ilyesmi latin neve van ennek a betegségnek. A nő és férje csak tették a dolgukat: reggelente előkészítették a néni ruháit, nehogy a tegnapi holmiját vegye fel, elé tették a reggelit, az ebédjét, majd a vacsoráját, odaadták a gyógyszereit.
A férfi szeretettel vette körül az édesanyját – bár nem igazán tudta, ő mit is fog fel mindebből. Az idős, 81 éves néni már nem volt tisztában azzal, milyen hónap, hanyadika van, hol lakik és hány éves, gyakorlatilag egy-egy mondat elhangzása után – bár látszólag felfogta annak értelmét – el is felejtette, amit hallott. Érdekes módon viszont kiválóan emlékezett – a régmúlt eseményeire. Arra, mikor megkérték a kezét egy nyári délután, arra is, hogy ha édesanyja elküldte tejért a boltba, ő mindig ugrándozva ment, így ellötyögtette a tej felét, mire hazaért. Azt is mesélte, nyolcan voltak testvérek, és ő táncolt közülük a legjobban – bár nem volt túl szép lány, a fiúk mégis mindig őt kérték fel. Azt mondja, akár most is tudna táncolni – ha akarna.
Mert mindent akart. Az asszony épp teregetett a kertben, mikor körülötte toporogva odaszólt: „Jaj, én is itt lábatlankodom: el kéne már mennem dolgozni valahová.” „Anyuka, 81 évesen?” – mosolygott a nő. És ő úgy bólogatott rá, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. A minap meg azt mondta, nem éhes, hiszen tyúkot vágott ebédre. Ezeken jókat mosolyogtak a férjével, de mikor a nő egyedül maradt a gondolataival kicsit, el-elmerengett azon, vajon mi is lakik ott bent, miféle kusza hálózat is az agy. Ez a csodálatos szerkezet, mely hihetetlen dolgokra készteti emberek millióit, mely előre viszi a világot, mozgatja a történelmet, a tudományt, a művészeteket. Az agy, amely aztán képes szemvillanásnyi idő alatt atomjaira hullani. Az asszony képtelen volt felfogni, hogyan lehetséges ez. Igen, tudott róla, hogy az ember idős korára feledékeny lesz, napról napra jobban romlik majd az emlékezete. De amit most tapasztalt, az egészen megrémítette. Mi lesz, ha ő is… ha majd ő sem emlékszik az egy egész perccel korábban elhangzott mondatra? Mi lesz, ha majd a fiát összekeveri a férjével, aki addigra lehet, hogy meg is halt? Mi lesz, ha képtelen lesz megtalálni a helyét a legszűkebb környezetében, mert minden és mindenki olyan furcsa és idegen? Félt ettől, félt, hogy egyszer épp ily kiszolgáltatott lesz.
Nem esett nehezére foglalkozni a mamával, hiszen vállalták. „Csak sok-sok szeretet kell, és akkor türelem is van.” – mondta a férje valakinek, aki a türelem fontosságára hívta fel a figyelmét. Szeretetből nem volt hiány – egy fiú, az édesanyja, egy feleség és egy gyermek.Akár a láncszemek, úgy kapcsolódtak egymáshoz, vagy mint egy jól működő, olajozott gépezet – akár az emberi agy. Az asszony bízott benne, hogy mindkét szerkezet kiállja az idő próbáját.
2006. augusztus 17.
2 hozzászólás
Nagyon szép ez az írás a szeretet hatalmáról, félelmünkről, hogy mi lesz velünk,
a családról, az életről.Engem is ilyen gondolatok aggasztanak.
Azt gondolom, ezek a félelmek bennünk élnek, mert sajnos, létező problémákról van szó. Köszönöm, kedves Ági 🙂