Mit látsz, ha majd öregen, közel a halálhoz visszatekintesz az életedre? Tán boldog perceket, napsütötte csodás helyeket, melyeken életed során jártál? Vagy keserű pillanatokat, kudarcokat és kihagyott lehetőségeket?
Mit hagysz magad után? Mind egy, hogy fizikait vagy szellemit, de valamilyen értéket? Vagy kárt, ami a te kezed nyomán sarjadt? Fájdalmat és pusztítást, semmi maradandó szépséget?
Állj meg egy pillanatra, és gondolkodj el ezen, halandó! Igen, mert te is halandó vagy. Akár az idő lassú emésztése, akár baleset vagy betegség által, de előbb utóbb téged is meglátogat a halál. Fiatalon optimista az ember, és azt hiszi, örökké élhet, de legbelül mind tudjuk, hogy ez lehetetlen. De, még ha lehetséges lenne is, ki az az épeszű, józan ember, aki örökké akar élni? Az ilyen ember valószínűleg nem gondolt bele, mit is kíván… Előbb-utóbb mindenbe belefáradunk. Ha másba nem, hát akkor egyszerűen magába az életbe, a létezésbe. Van az az idő, amely elteltével minden jelentéktelenné válik, még az életünk is. Én csupán addig szeretnék élni, ameddig én akarok.
Egy nap mind farkasszemet nézünk majd a Kaszással, de nem mind egy, hogy méltósággal nézünk a szemébe, vagy remegő térdekkel. Amikor pedig eljön az a nap, mely számodra az utolsó lesz ezen a földön, akkor számot vetsz az addigi életeddel. Minden valamire való, értelmes ember visszatekint ekkor a múltjába. A kérdés csak az, ki mit lát majd ott…
Ha vallásos vagy, és hiszel Istenben, akkor, ha életedet becsülettel élted, joggal remélheted, hogy Isten befogad az Ő országába, ahol örök megnyugvásra lelsz. Ám ha nem vagy vallásos, miben reménykedsz, mit hoz majd számodra a halál? Végtelen ürességet és mérhetetlen csendet? A totális semmit? Tán úgy véled, egyszerűen csak nem fogsz létezni? Nos, nem állíthatom, hogy nem igaz, amit feltételezel, ám azt sem mondhatom, hogy helyes, amit gondolsz. Te el tudod képzelni a nem-létezőt? Bár tény, attól, hogy nem tudjuk elképzelni, még „létezhet” a nem-létezés. De én nem hiszem, hogy nyom nélkül eltűnnénk a halálunk után. Többre hivatott az ember mintsem, hogy néhány évtized után maradéktalanul megsemmisüljön. Lehet, hogy ez csak az én emberiségbe vetett egoista hitem, de nem igazán tudok elképzelni olyan lehetséges kimenetelt a halálra vonatkozóan, amely a vég nélküli semmibe repítene minket.
Túl bonyolult és rendezett a világunk ahhoz, hogy a puszta véletlennek köszönhessük a létezésünket. Ha pedig okkal vagyunk itt, akkor ez elegendő bizonyítékkal szolgál arra nézve, hogy nem ér itt véget az utunk. Mind egy, hogy minek nevezzük, teremtő Istennek vagy alkotó Energiának a lényeg az, hogy a létezésünk nem a véletlen műve. Ez pedig mérhetetlen megnyugvással tölt el. Reményt ad, van értelme annak, hogy itt vagyunk. De hogy mi célt szolgál létezésünk, az még kérdéses. Egy napon úgyis megtudjuk a választ, ebben biztos vagyok. Ha hamarabb nem is, hát akkor a halálunk után…
De mi is valójában a halál? Senki ne várja, hogy erre most konkrét választ adok. De miért van az, hogy az emberek nagy többsége retteg a haláltól? Hiszen azt sem tudjuk, hogy milyen. Jött már vissza valaki, aki meghalt, és azt mondta, hogy borzasztó dolog a halál? Önkéntelenül is a lehető legrosszabb dolognak tituláltuk, pedig az égvilágon semmit sem tudunk róla. Ez a megbélyegzés persze valószínűleg a szeretteink elvesztésekor fellépő rendkívüli lelki fájdalomnak köszönhető. De ettől függetlenül nem tudjuk, hogy az adott személlyel mi történhet abban a pillanatban, amikor távozik köreinkből. Isten színe elé járul? Reinkarnálódik? Tán Hadész birodalmába kerül? Esetleg szellemmé válik, és örökké e föld láthatatlan lényeként tengődik? Vagy csupán a testből és a tudatból kiforduló esszencia, lélek marad belőle?
Bármi is történjék, számítani fog az, hogy ki volt abban, hogy mivé lesz. Azok vagyunk, amit gondolunk, és amit cselekszünk, tán örökre azzá is leszünk…
1 hozzászólás
Látszik hogy elmélkedés, mert csaponganak a gondolatok egy kicsit, mégis egy góc körül forognak. Próbálok úgy élni és úgy dönteni mindig, hogy ha eljön az utolsó pillanat és visszatekintek az életemre azt mondhassam hogy megérte.