Szürke. Unalmas volt, és piszkos – talán hasonlított rám. Gyűlöltem egyhangúságát, már a kezdetektől, még a gramofon recsegő hangjai is szürkék voltak, a kúria ablakain túl a táj, és a lelkem, igen, az is szürke volt. Vagy esetleg bűnös fekete.
Csak a hó fehérsége törte meg a tónusait, meg az ébenfa és a tea sötétje – egészen addig, amíg nem jött ő.
Aznap csupa lucsok volt az utca, és szennyesen berregett a csengő is, egyedül a mosolya, a mosolya volt tiszta.
– Úgy hallottam, szolgálót keres – mondta lágyan. A dolog éppen csak megfordult a fejemben, de bólintva engedtem be a lányt.
– Gyere. – Csak egy lépést tett be, de rögtön észrevette a hall sarkaiban meghúzódó pókhálókat.
– Anna vagyok. – Bentebb libbent, sárga szoknyája felvillant mögötte, aztán ugyanolyan szürkévé fakult, mint minden a világon. Elakadt a lélegzetem, olyannyira, hogy enyhén hó szitált a mennyezetből, de ő vagy nem vette észre, vagy nem tartotta különösnek.
– Felveszlek – nyögtem ki, mire barátságosan rám rebbent a szeme.
– Szólíthatom Hale-nek? – kérdezte, mire bólintottam.
– Olyan régóta vagyok egyedül, hogy elszoktam a formaiságoktól – húztam el a szám. – Úgyhogy, bocs, ha udvariatlan vagyok.
Az apró, kedves, érintetlen mosolya megint az arcára kúszott. – Igazán nem érdekes – azzal visszafordult a pókhálók felé.
Könnyedén felrugaszkodott, egészen a plafonig, és kezeivel finoman megcsippentve leszedte a pókhálókat. Szoknyái a fejem felett repültek a karcsú, törékeny alakjával, és hosszú, szőke hajával, aztán az is újra szürke lett.
Erősen dobogott a szívem, a mennyezet megint havat hullajtott zavaromtól. Elkaptam egy szoknyaráncát, és lehúztam Annát a földre. Apró szégyenfoltokkal az arcán lesimította a ruháját.
– Kislányok inkább ne repkedjenek a mennyezeten – morogtam, aztán bevonultam a konyhába, teát főzni.
Elvarázsolt. A kis sárgával, ami néha felvillant, a filigrán alakjával, hosszú, egészen csípőig érő hajzuhatagával… A teáskanna kotyogva helyeselte gondolataim, a tea papírzacskója zörögve próbált lebeszélni arról, hogy belészeressek.
Megfagyasztottam az érzéseim, jégvirág kúszott fel az ablakon, de a víz, hál’ istennek, még felforrt.
Még soha nem sült ki jó abból, ha megszerettem valakit.
Szerencsére, az első napokban Anna szinte árnyékként létezett a házban, nyomát tisztaság, és néhol egy nárcisz jelezte, meg itt-ott felvillanó sárgák. Legtöbbször az étkezéseknél találkoztunk, akkor néha feltűnt egy élénk szín a száján. Olyankor sokkal nehezebb volt hűvösnek maradnom, mint az északi szél. A hetedik napon, a desszertet elszalasztva, a könyvtárba menekültem. Háborgó hóviharom az falakon kívülre rekesztettem.
Nyikorogva nyílt az ajtó, a lány belibbent, egyik karján a pudinggal.
– Valami baj van?
A csípős szél kivágta az egyik ablakot, egyszerre ugrottunk becsukni. Teste az enyémnek feszült, aztán halvány vörös pír kúszott fel az arcára, hirtelen megtudtam a nevét, ugyanaz volt, amint ami a formás ajkain jelent meg néha. Elhúzódott, libabőrös karjaival becsukta az üvegtáblákat.
Halványpiros-szerű bőre volt. A fák az ablakban sötét fa-színűek voltak.
Elkaptam a karját, finoman nekiszorítottam az ablaknak.
– Mit csinálsz?! – sikoltott.
– Hogyan hozod elő… hogyan hozod elő a színeket? – kérdeztem izgatottan. Némi dér ült meg a szőke hajában.
– Nevetek… Éneklek… – vergődött. – Megpróbálok boldoggá tenni másokat… Eressz el, Hale!
– Nem vagyok boldog… – motyogtam, miközben elhúzódtam tőle. Felolvadt a bajt hozó szerelmem. Rám nézett, tó-szerű, tiszta szín villant fel a szemében.
– Nem szerettél belém? – kérdezte szomorúan. Odalépett hozzám, megsimította az arcom. Fél kézzel húztam közel a derekánál fogva, másik kezem a nyakára csúszott, aztán megcsókoltam, puhán, de éhesen, szinte kapaszkodva az ajkaiba.
– Nekem még senki nem mondta, hogy szeret… – suttogtam. – Nem is kell, hogy szeress… Csak maradj itt, örökre…
Reszketve simogatta ajkait.
– Balsorsot hoztál rám… – tiszta kék szemei rám néztek, valami szomorú mosolyfélével. Kiperdült a kezeim közül, és táncba kezdett egy halkan dúdolt dallamra. Mögötte feltűntek a színek, a vörös falikárpit, a zöld-barna-kék-piros könyvgerincek, aranyos stukkók.
Beleszerettem. Hihetetlen volt.
Körbetáncolta a kertet, mezítláb; felolvasztotta a havam, és színes virágokat táncolt a mélyzöld fűbe, kihajtottak a fáim; elhozta a tavaszt, a szerelmet, a színeket, és mind nekem adta – csak önmagát tartotta távol tőlem.
Eltelt még négyszer a hét nap. Folyton kacagott, és megnevettetett, de tartott egy kis távolságot. Aztán a négyszer hét nap utolsóján, amikor a kert apró tava mellett fürdőztem a kékes-ezüst holdfényben, mellém táncolt, a kőpadomra ült. Valami szomorkás dalt dúdolt.
– Hale… Meddig tart neked az örökkévalóság? – kérdezte hirtelen.
– Talán valahol ott végződik, amikor már nem jön el a tél… – motyogtam. – Amíg tart a hatalmam… Miért kérded?
– Nekem mindig máshol van az örök életem… – tűnődött. – Elrepül, pedig szeretnék még maradni.
Hallgattunk. A fekete csend picit megvakította a színeket.
– Megszerettelek – mondta halkan. Mélyen a szemeimbe nézett, de én elkaptam a tekintetem.
– A színeket is elviszed? – kérdeztem, miközben mélyen a tóba néztem.
– Lehet. Nem tudom, mi történik, ha elmegyek.
Felálltam, a valamiféle megerősítést kértem a holdtól, aztán a karjaimba kaptam Annát.
– Csókolj meg, utoljára – kértem. – Hagyd itt a színeket…
Vékony ujjai megfogták az arcom; puhán, édesen, fájdalmasan búcsúzva csókolt, míg begyalogoltam vele a tóba. Kék szemei megteltek szomorúsággal, ahogy ráfektettem a víz tetejére.
– Mosolyogj, kérlek… Neked adom az örökkévalóságot – simítottam meg az arcát. Fájdalmam jéggé sűrítette a vizet, amibe Anna mosolyogva fagyott bele.
Még most is ott van. Még most is szeretem.
Még most is virágoznak a sárga nárciszok a tó körül.