Évi esküvője napján Noémi sokat töprengett, hogy a tündérfürtből megmaradt két hajszálból az egyiket feláldozza-e.
Aztán, amikor Tamás kiment borotválkozni, mégis csak elővette a pici csomagocskát, a fiókból. Óvatosan kivette belőle az egyik hajszálat, kinyitotta az ablakot és azt kívánta Évinek, hogy az a szerelem, ami most összeköti őket Győzővel, egész életükben elkísérje majd őket. Aztán kifújta a tenyeréből a hajszálat, az egyet villant és eltűnt a napfényben.
Az esküvőt egy kis faluban tartották, ahol Győző szülei laktak. Ők ragaszkodtak hozzá, hogy „igazi” lakodalmuk legyen a fiataloknak. Volt is minden, ami illett a nagy alkalomhoz. Lakodalmas sátor, muzsikaszó, az egész falura való étel, ital, vőfély és lakodalmas menet, menyasszonytánc és a menyasszony cipőjének ellopása. A két városi lánynak egész életre való emlék.
Amikor Noémi és Tamás délelőtt megérkezett a lakodalmas házhoz, Noémi kicsit zavarban volt. Egy évvel ezelőtt találkozott utoljára Győzővel és akkor ott az utcán, az ő kezét kérte meg. Ma pedig, a barátnőjét veszi el feleségül.
Aztán ott álltak szemtől szemben egymással. Amikor kezet fogtak, Győző egy egészen pici pillanattal tovább tartotta Noémi kezét, a sajátjában, mint kellett volna. Senki nem vette észre, csak Noémi. Akkor, ott megértette, hogy Győző számára Ő lesz az a be nem teljesült szerelem, ami a legtöbb ember szívében ott lakik. Néha az élet nagyon nehéz óráin majd Ő jut az eszébe egy pillanatra, de csak addig gondol rá, amíg eljátszik egy édes-bús gondolattal „mi lett volna, ha”….
Mindez azonban csak egy másodpercig tartott, aztán Győző Tamás felé fordult kíváncsian. Jól megnézte magának a férfit, akit Noémi szeret.
Tamás pedig lopva Noémi arcát nézte az esküvő alatt. Amikor megtudta, hogy Évi férjhez megy, szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy az esküvőn nekik is ott kell lenni. Noémi legjobb barátnője nem mehet férjhez anélkül a lány nélkül, akit óvodás kora óta testvéreként szeret. Tamás csak azért fázott az esküvőktől általában, mert élénken élt benne, hogy egy évvel ezelőtt, egy barátjának az esküvője után Noémi is esküvői terveket kezdett szövögetni kettőjükkel kapcsolatban. Most attól félt, hogy megint kiújul Noémiben az esküvői láz és maga sem tudta, hogy mit is mondana rá.
Azonban amíg Évi és Győző esküvője zajlott Noémi arca olyan volt, mintha a megtestesült szomorúság öltött volna alakot. Lemondóan és keserűen nézte az esküvői ceremóniát. Tamás pedig megértette, hogy Noémi soha, de soha többé nem hozza szóba az ő esküvőjüket, nem kér sem a csalódásból sem az elutasításból még egyszer. Tamás pedig, elfacsarodó szívvel nézte a szeretett nő arcát. Évi boldogságtól ragyogó arcát képzelte Noémi vonásaira. A várt megkönnyebbülés helyett, hogy Noémi többé nem hozza szóba a házasságukat a keserű kifosztottság érzése lepte meg.
Hazafelé amíg az autó a kilométereket falta, Tamás elgondolkodva vezetett. Úgy döntött végül, hogy ő maga hozza szóba a házasságukat:
– Mi lenne ha mi is?…..- kezdte és oldalra nézett Noémire. Azonban a lány aludt. Olyan régen nem szólalt meg egyikük sem, hogy a csendben, a kocsi ringása, a kerekek surrogása álomba ringatta őt egy átmulatott éjszaka után.
Tamás nyelt egyet és maga sem tudta, hogy most örül ennek a fordulatnak, vagy bosszankodik rajta.
A következő szombaton Tamás úgy repült el dolgozni Varsóba, hogy még mindig nem hozta szóba Noémi előtt a fel nem tett kérdést. Egy futballmérkőzésre küldte ki a lap, amelynél dolgozott és sejtelme sem volt, hogy egy mészárszékre indul. Az a bajnoki mérkőzés előbb a stadion kapuinál, majd a belvárosban randalírozásba, majd a rendőrökkel való utcai harcokba torkolt. A futballhuligánok kirakatokat törtek be, és leromboltak mindent, ami az útjukba került. Éttermek kerthelyiségeit, utcai bódékat. A rendőrök vízágyúkkal és könnygázzal próbálták megfékezni a köveket dobáló, őrjöngő drukkereket. Az utcai harcok során 54 rendőr sebesült meg és néhány riporter, a legsúlyosabban Tamás.
Noémi egészen vasárnap reggelig mit sem tudott a történtekről. Máskor is előfordult, hogy nem tudta elérni Tamást a mobilján. Valami rossz előérzettől gyötörve sokáig próbálgatta felhívni őt még késő este is. Végül úgy aludt el, hogy a telefonja bekapcsolva villogott a párnája mellett. Amikor vasárnap hajnalban csörögni kezdett a mobilja, szinte nem is értette félálomban Tamás kollegájának a szavait, csak foszlányok jutottak el a füléig:
– Súlyosan sérült,… a klinikán fekszik,… már megműtötték az éjjel,.. újabb műtétet kell rajta végre hajtani… rádöntötték a bódét, aminek a takarásában fotózott, aztán keresztül tapostak rajta…, a szemsérülése a legaggasztóbb…
Tamás kollegája csak sorolta, sorolta a történteket, Noémi pedig úgy érezte, hogy ez az egész egy rossz álom, amiből mindjárt felébred. Észre sem vette, a hatalmas könnycseppeket, amik végig folytak az arcán és lecseppentek a takarójára.
Amikor elnémult a telefon, felkelt és egyenesen a fiókhoz ment, ami a tündérfürt egyetlen megmaradt hajszálát őrizte, kivette a papírból, a tenyerébe zárta és kinyitotta az ablakot. Odakinn az utcán hideg szél süvített, rázta a fákat, villanyoszlopokat, az ablaktáblákba is belekapaszkodott és kivágta sarkig. Noémi nem törődött a széllel, kinyújtotta a kezét és nem kellett gondolkodnia rajta, hogy mit kívánjon:
– Szeretném, ha Tamás hamar felépülne, újra egészséges lenne.- Azzal kinyitotta a kezét és az utolsó hajszálat úgy ragadta ki a szél a kezéből, hogy egyetlen pillantást sem tudott vetni rá.
Aztán felhívta Tamás szüleit és elmesélte a rossz hírt, majd az anyukáját is értesítette a történtekről.
Tamás szüleivel egy délutáni varsói géppel indultak. Este már nem engedték be őket a klinikára, ahol Tamás feküdt és másnap reggel is csak üvegfalon keresztül nézhették meg az azóta háromszor megműtött fiút.
Két hétig maradt még a varsói klinikán, aztán hazaszállították a baleseti sebészetre. Noémi amennyit csak engedték, vele volt.
Tamás nem emlékezett rá, hogy mi történt vele, az utolsó emléke az a beállítás volt, amit fotózott éppen: a macskakövet eldobni készülő üvöltő fiú és a rendőr amit a pajzsával próbálja védeni magát a kőzáporban. Aztán a semmi, a süket csönd abban az időben, amit mélyaltatásban töltött. Később a fájdalmak késszúrásai minden lélegzetvételénél, valami forró lüktetés a térdénél, egy másik a vállánál és a sötétség, az állandó sötétség ami körül vette. Néha hangokat hallott, idegen nyelven beszéltek körülötte, a szavak zenéje, mint a sistergő víz, nem értette őket. A kezét nem tudta felemelni, a fejét sem megmozdítani. Aztán elaludt újra és újra. Később mintha felemelték volna, mintha vitték, gurították volna őt valahová. Aztán az a süvítés, egyre csak süvített, süvített valami, a fejét, a szemét hasogatták ezek a hangok, majd csendes zúgássá szelídült. Aztán elaludt, majd újra magához tért, amint emelték, vitték, gurították újra. Valahol egy mentőautó száguldott, hallotta, ahogyan szirénázik. Majd újra felemelték őt. Beszélni próbált, de nem tudott. Aztán végre egy hang, amit megértett, Noémi hangja:
– Szia! Szia! De jó, hogy végre beengedtek hozzád! Olyan régen várom már ezt a percet!- és egy keskeny, hűvös kéz szerelemmel teli érintése az arcán. Noémi keze. Majd egy másik női hang:
– Nem hallja magát, alszik, menjen ki kérem, legyen szíves!- és a távolodó léptek. Hiába akarja visszahívni, nem tudja megmozdítani a száját.
Aztán egyszerre minden a helyére kerül. Pattogó férfihang sorolja, sorolja, hogy mi történt vele. Nem neki mondja. Többen állhatnak körülötte, azoknak mondja.
Akkor tudja meg, hogy több helyen eltört mind a két lába és a karja, a válla is. A tüdejét megműtötték Varsóban, a koponya sérülése pedig valószínűleg maradandó károsodást okozott.
Hála az erős fiatal szervezetnek szépen javul és jól viselte a hazaszállítást.
Azután a léptek eltávolodtak az ágyától és Tamás arra gondolt, hogy nem is tudják az orvosok, hogy minden szót hallott.
Tamás attól kezdve egyre kevesebbet alszik, és amikor kiveszik a szájából a csöveket, lassan újra megtalálja a hangját.
A következő reggel megkérdezi a vizitelő orvost:
– Doktor úr! Mikor veszik le a szememről a kötést?
– Zavarja magát? – teszi fel az orvos a meglepő kérdést.
– Igen, nagyon zavar. – válaszolja. Hogy a fenébe ne zavarna. Hiszen nem látok tőle semmit, gondolja magában.
– Nos rendben, nővér, kérem vegye le a kötést a betegről! – rendelkezik az orvos és Tamás örömmel érzi, ahogy feltámasztja a nővér az ágyban és elkezdi letekerni a szemét borító kötést. Pár pillanat múlva már nem érzi a kötés szorítását, de hiába nyitja ki a szemét, az őt fogva tartó sötétség nem szűnik meg.
Felemeli a kezét és megtapogatja az arcát, igen a kötést levették, a szeme nyitva, de nem lát.
– Doktor úr! Nem látok?! – Tamás szinte sikoltja a kétségbeesett kérdést, ami egyben állítás is.
Azonban az orvos már nincsen a szobában, csak a nővér aki levette róla a kötést. Szánakozva nézi a vékony, göndör hajú fiatal férfit.
– Nem mondták magának? – kérdezi gyengéden a fiútól.
– Ó nem,… nem tudom! Ha mondták is valamikor nem voltam magamnál, nem értettem! – Tamás arcán a kétségbe esés forró könnyei folynak le és lecseppennek a takaróra. Most vált világossá az a mondat, amin azóta is gondolkodott: „a koponya sérülése valószínűleg maradandó károsodást okozott”.
– Sajnálom, hogy így kellett megtudnia. – szorította meg egy pillanatra a fiú kezét a nővér.
– Szólok a doktor úrnak, hogy küldenek egy pszichológust, aki segít feldolgozni a traumát. – hallja a nővér hangját, majd eltávolodnak a léptei az ágyától és hallja az ajtó csukódását.
Tamást órákon keresztül rázza a sírás, úgy érzi a szíve szakad meg. Egészen addig zokog, amíg egy nyugtató injekció elragadja a feledés jótékony birodalmába.
Amikor felébred, Noémi ül az ágya mellett. Meg sem kell szólalnia a lánynak, Tamás az illatáról, az érintéséről tudja, hogy Ő van ott. A lány keze után tapogatózik, és amikor a keskeny kis kéz az övére kulcsolódik, Tamás szíve majd kiugrik a helyéről.
– Ma tudtam meg, hogy nem látok … – egy mélyet sóhajt a fiú és lassan legördül két könnycsepp újra a sápadt, megviselt arcon.
Érzi, hogy Noémi az ágya szélére ül és szorosan átöleli, ringatja őt a karjai szorításában.
– Csitt, cssss, nincsen semmi baj, rendbe jössz, meglátod hamarosan. – érzi, hogy Noémi a haját simogatja.
– Kérlek bocsáss meg, kicsi, ne haragudj rám! – suttogja a lány fülébe.
– Minden rendben lesz! – súgja vissza Noémi és egymást ringatják, vigasztalják még sokáig.
Attól a naptól kezdve Noémi mintha mindig itt lenne mellette.
– Hamarosan rendbe jössz. – mondja gyakran és olyan magabiztosan, hogy Tamás erőt merít belőle.
Erőt merít a fizikoterápia és a gyógytorna kínja alatt, amikor újra megtanul járni, fogni, dobni, mozgatni kezét, lábát, vállát, fejét.
Csak a szeme, a szeme nem javul. Nem lát, semmit sem lát. Noémi tündéri arcát sem látja.
Hiába kérdezi, hogy mikor fog már látni, csak homályos válaszokat kap.
Noémi egész nyáron és ősszel minden szabad percében Tamást látogatta. Vele örült minden kis javulásnak. Azonban a fiú szeme miatt egyre nyugtalanabb lett. El sem tudta képzelni, hogy ne nyerje vissza a látását. Azt a látást, ami olyan különleges, hogy számos fotóját díjazták már rangos elismeréssel. El sem tudta képzelni, hogy többé nem tud dolgozni, és nem várják a képeit többé a nagy hírügynökségek. El sem tudta képzelni, hogy ne lássa többé őt, és a családját. Már szinte csak ez foglalkoztatta.
Amikor az egyik nap meglátogatja az anyukáját, kitör belőle:
– Ó bárcsak ne pazaroltam volna el a tündérfürtöt, mindenféle csip-csup dolgokra, bárcsak lenne még legalább egy hajszál belőle! Olyan fontos lenne, annyira fontos, hogy legyen még egy kívánságom, ami teljesül!
Noémi anyukája az első percben nem is egészen értette, hogy miről beszél a lánya, de aztán eszébe jutott a régi titokzatos történet, amit megosztott vele. A tündérfürt, a csodatevő tündérfürt, aminek minden szála teljesít egy jó kívánságot. Lassan elmosolyodott és a lánya kezét a kezébe fogta:
– Meg kellene nézned abban a dobozban, amiben megtaláltad a tündérfürtöt, hátha maradt még benne egy szál belőle, amit régen nem vettél észre…
– Jaj, hogy erre nem gondoltam!- csapott a homlokára Noémi és már szedte is össze a holmiját, indult azonnal haza.
A rövid utat szinte futva tette meg hazáig és a lépcsőfokokat is kettesével vette, úgy rohant fel a lépcsőházban. Türelmetlenül rángatta elő a kulcsait és szinte berontott az előszobába. Ledobta a kabátját és kitárta a gardróbszekrény ajtaját. Előbányászta a lepattogzott festésű régi kék létrát és szívdobogva felmászott az imbolygó alkotmány legfelső fokára. Bekukkantott a felsőpolc mélyére és előhalászta a rózsaszínű papírdobozt.
Lekászálódott a létráról, a papírdobozt erősen szorítva magához és bevitte a szobába. Letette a szoba közepére, a szőnyegre. Felgyújtotta a villanyt és letelepedett a doboz mellé. Leemelte a tetejét és elkezdte kiszedegetni belőle a tárgyakat. Egy régi fénykép volt az első. A képen egy kislány állt napozóban, egyik kezével egy kislabdát szorított a hóna alá és nevetett. Szőke haján megcsillant a napfény. A kép hátuljára valaki az írta ceruzával. „Noémi 1982.” A következő egy újságpapírba csomagolt kis csomag volt. Noémi óvatosan kigöngyölte az újságpapírból a bele rejtett tárgyat. Két ici – pici piros kockás vászoncipőt tartott a tenyerén, a megkopott talpán és orrán látszott, hogy valaki használta ezt a kiscipőt, ebben tanult meg járni. A következő megint egy kép volt. Anyukája nézett rá a képről, nevetve szorította az arcához a kacagó kisbabáját, akinek egy kis fehér fodros tündéri kis nyári fityula volt a fején. Ennek a képnek a hátuljára nem volt semmi sem írva, de Noémi akkor már tudta, hogy ezek a holmik ebben a dobozban az ő pici kori emlékei. Akkor kerülhetett hozzá, amikor az édesanyjával külön költöztek. Kivette a dobozból a következő tárgyat, egy kis szelencét. Talán ékszer lehetett eredetileg benne. Kinyitotta és két picike tejfogacskát talált benne. Mosolyogva letette a szőnyegre a többi holmi mellé és a következő fényképért nyúlt. Ahogy ránézett összeszorult a szíve. Egy fotelban ült az édesapja fiatalon, egy meséskönyv volt az egyik térdén, egy kislány fodros kis kék ruhában a másik térdén. Csillogó szemmel nézett az édesapjára, aki a dereka köré fonta a kezét és elmélyülten mondta a mesét. Noémi szeme teleszaladt könnyel. „Apukám” suttogta és a többi mellé tette a képet.
Ott volt a kis kék ruhácska is, szépen összehajtva, a kis fehér köbe futó csipke fodrokkal és Noémi emlékezett rá, hogy „királylány ruhának” hívta és az édesanyja órákat töltött el a kivasalásával, az apukája pedig, kis koronát csinált neki aranypapírból hozzá és a koronára gyöngyöket ragasztott, gyémántnak.
A következő tárgy egy kis rózsaszínű puha mellényke volt, amit három különböző színű pom – pom díszített. Egy apró, megviselt, szeme nincs kis maci, amire Noémi már nem is emlékezett. Aztán néhány színes szalag a hajából. És az üres hajgumi, ami összefogta azt a szőke hajtincset, amit azon a régi sírós reggelen megtalált. A tündérfürtöt. Ami nem volt más, mint az ő kislánykori haja, amit, amikor először levágták a haját, az anyukája eltett emlékbe.
Még néhány fénykép lapult a dobozban a picike Noémiről. Az egyiken kisbabaként pucéran rúgkapált, a másikon a maciját szorongatta, a következőn pedig, egy pöttyös labdával játszott, óriási fehér masnikkal a hajában.
Noémi lassan felállt és megkereste a telefonját. Amíg benyomkodta az anyukája számát a szemét le sem vette a régi megfakult rózsaszínű papírdobozról a kis ezüst mintákkal és a mellette felhalmozott tárgyakról. Amikor anyukája felvette a telefont Noémi megszólalt:
– Ugye Te tudtad? – kérdezte.
– Igen, persze, hogy tudtam kicsim, miután elmesélted, hogy hol találtad meg azt a „tündérfürtöt”. Tudtam, hogy egy igazi tündér fürtöt találtál.
– Milyen nevetséges vagyok. – mondta szomorúan Noémi. Hittem benne, hogy varázsereje van néhány hajszálnak, ami a saját hajam volt.
– Nem, ez nem nevetséges! Ha az ember hisz valamiben, akkor annak tényleg varázsereje van. A belevetett hittől van varázsereje. Attól sikerült minden, hogy bíztál benne, hogy sikerülni fog. Bíztál Önmagadban.
– Most mi lesz? – kérdezte aggódva Noémi.
– Mivel? Tamással? Meglátod rendbe jön a szeme is! – vigasztalta az édesanyja.
– Nincsen tündérfürt, nem is volt soha. – kesergett Noémi és alaposan meglepődött, amikor a vonal túloldalán felnevetett az édesanyja.
– Miért ne lenne? Most már tudod a titkot, nézz a tükörbe, mennyi tündér fürtöt látsz?! – kuncogott a mamája.
– Jaj anyu! – méltatlankodott Noémi. Na szia! – szakította meg a vonalat.
Elpakolta a rózsaszín papírdobozba a régi emlékeket és visszatette a helyére a dobozt. Aznap este sokáig álmatlanul feküdt az ágyában és végig gondolta az életét attól a naptól kezdve, ahogy megtalálta a tündérfürtöt. „Bíztál önmagadban!” visszhangzottak benne az édesanyja szavai.
Karácsonyra Tamás már egészen jól mozgott, és az ünnepekre hazaengedték a kórházból. Ebből az alkalomból Noémi ünnepi lakomát főzött, amire meghívta Tamás szüleit és az édesanyját is.
Azonban ez a nap nem úgy alakult, ahogy Noémi álmodozott róla, a bajok már délután kezdődtek, amikor érte ment a kórházba.
Tamás ingerlékenyen fogadta, keservesen fogadta el, hogy nem tud egyedül felöltözni utcai ruhába, és a cipőjét sem tudja felvenni.
Noémi először látta a baleset óta Tamást levetkőzve. Részvéttel nézte a fiú megkínzott testén a vérvörös, duzzadt műtéti hegeket, és a balesetnél szerzett sebek okozta fehér sebhelyek változatos mintáját, amik a testét borították. Olyan törékeny volt, olyan sebzett, hogy Noémi a könnyeit nyeldeste a látványtól.
A semmibe meredő tekintete, kezének bizonytalan tapogatózása maga körül szívszorító volt.
Sokáig tartott amíg gyakorlatlan kézzel felöltöztette a morgolódó fiút és a lifttel lementek a földszintre, azután végtelen ideig amíg a parkolóban a kocsijához értek.
Tamás a beszállásnál beütötte a fejét a kocsiba, durván elkáromkodta magát és azután egész úton meg sem szólalt.
Noémi pedig nem tudta mit mondjon, mivel vidítsa fel a fiút.
A bajok az otthoni lépcsőházban folytatódtak, hiszen nem volt lift és Noémi reszketett az erőfeszítéstől ahogy erejét megfeszítve lépésről, lépésre, lépcsőről lépcsőre feltámogatta az emeletre Tamást.
Az ajtóban elengedte egy pillanatra, amíg a kulcsát keresgélte és Tamás abban a pillanatban a rémülettől elfulladó hangon nyöszörögte:
– Hol vagy? Jaj, hol vagy?
Fél kézzel nyitotta ki végül a zárat, a másikkal a fiú kezét fogta. Tamás a küszöbön megbotlott és szinte beesett az előszobába.
– Nem tudsz vigyázni! – förmedt rá a lányra, aki az igazságtalan vádtól szóhoz sem jutott.
Amire Tamást végre leültette a szobában a fotelba, Noémi úgy érezte, hogy jártányi ereje sem maradt.
– Na most itt vagyok! Most mi van? – fortyant fel újra a fiú és neki fogalma sem volt, hogy mit vár tőle ebben az új helyzetben, mit kellene tennie, vagy mondania.
Szerencsére megszólalt a csengő és megérkeztek Tamás szülei, ő pedig kimenekült a konyhába, befejezni a vacsorát.
Amikor megérkezett Noémi édesanyja is, asztalhoz ültek, de a karácsonyi vacsora is katasztrofálisan sikerült. Tamást eddig etették, így nem találta az evőeszközt, nem talált bele a tányérjába az evőeszközzel, és amikor Noémi meg akarta etetni, már az első falatot kiköpte.
– Fúj, mi a fene ez?! – a kórházi ételeken legyengült gyomra felfordult a sült pulykától.
Végül Tamás mamája mentette meg a helyzet, elsorolta, hogy milyen ételek vannak és megkérdezte, melyiket kóstolná meg. Tamás egyre morgolódott az éltelek nevét hallva. Végül aztán evett egy kis krumplipürét és egy kis őszibarack befőttet.
A karácsonyi ajándékbontás is egészen más volt, mint amit Noémi remélt.
Tamás senkinek nem tudott ajándékot venni – és bár nem is várta el tőle ezt senki, a fiúnak mégis ez nagyon rosszul esett – mogorván fogadta a helyzetéhez illő ajándékokat, pizsamát, pulóvert, amiket nem látott, de nem is érdekelték. Még a legmodernebb MP3-as lejátszó sem érdekelte, amit Noémi a helyett vett neki ajándékba, ami Varsóban elveszett a baleseténél.
Noémi előre rettegett mi lesz akkor, ha a szülők elmennek és magára marad ezzel az idegen és ellenséges Tamással.
Minden módon tartóztatni akarta a vendégeit, össze – vissza fecsegett mindenről ami csak az eszébe jutott, amíg Tamás mamája oda nem súgott valamit az ő édesanyjának, majd hangosan azt mondta:
– Gyere Noémi, mosogassunk el! – Noémi már éppen tiltakozni akart, hogy ő már vacsora után berakott mindent a mosogatógépbe, amikor Tamás mamája a szájára tett ujjával csendre intette őt, és kézen fogva kivezette a konyhába.
– Szegény kicsikém! – ölelte magához a remegő Noémit, akinél abban a percben eltörött a mécses.
– Jól van, nincsen semmi baj, tudjuk, hogy jót akartál, a legjobbat. – simogatta meg Noémi arcát.
– Nem lehet egy ilyen helyzetre felkészülni. Nagyon finom volt a vacsora, igazán kitettél magadért. Tamás azonban nem a régi. A balesete durcás kisgyereket csinált belőle, aki egy férfi testében lakik. Ezért szerintem az lesz a legjobb, ha elvisszük magunkkal most őt. Velünk, a szüleivel könnyebb újra kisgyermeki gondoskodásra szorulni, mint a szeretett nővel.
– Na de, na de mégis akkor hogy? – hebegett Noémi a meglepetéstől és a megkönnyebbüléstől egyszerre.
– Holnap délben eljössz hozzánk ebédre. Ebéd után pedig mi a papával elmegyünk egy hosszabb sétára, egy jó filmet is megnézünk és ez alatt kettesben lehettek. Jó lesz így, meglátod. Tamásnak most olyan segítségre van szüksége, amihez egy férfiápoló kell, a papája. Azt a fizikai segítséget amire most rászorult egy még oly szerető nő sem tudja megadni neki. Fel a fejjel csillagom, nincs itt a világ vége. Tamás fel fog épülni, akármilyen hihetetlen is ez most még. – Azzal magához ölelte Noémit.
Bent pedig kedvesen felszólította Tamást, hogy búcsúzzon el holnap délig Noémitől, mert viszik haza.
Tamás a meglepetéstől először kinyitotta, majd becsukta a száját, aztán mégsem mondott semmit.
Noémi megkönnyebbülten látta, hogy a mamája összeszedi Tamás holmiját és az ajándékait, a papája pedig biztos kezekkel kikormányozza a lakásból, le a lépcsőkön és gondosan beülteti a megrendelt taxiba.
Amikor kettesben maradtak az édesanyjával, Noémiból kitört a zokogás, jobban sírt, mint amikor megtudta a balesetet, jobban, mint amikor megtudta, hogy Tamás nem lát, annál is jobban, mint amikor először meglátta őt a baleset után.
Megértette, hogy nem csak Tamás teste tört össze azon a szörnyű éjszakán, hanem az egész eddigi életük.
Noémi édesanyja ugyanúgy magához ölelte a zokogó lányát, mint az előbb Tamás mamája a konyhában.
– Kicsikém, drága szegény kislányom. – suttogta a fülébe és megcirógatta a lánya arany haját.
– Ennél már csak jobb lehet minden, a reményt soha nem szabad feladni, kicsim. – vigasztalta a lányát.
Noémi pedig erre gondolt akkor is, amikor becsukódott a mamája mögött az ajtó és egyedül maradt.
14 hozzászólás
Kedves Judit!
Nyári elfoglaltságaim miatt csak most jutottam hozzá, hogy elolvassam regényedet. Nagyon tetszik, izgalmas, olvasmányos és elgondolkodtató is egyben. Gratulálok!
Szeretettel: Rozália
Kedves Judit!
Abban biztos vagyok, hogy kitartok a regényed végéig, mert nagyon érdekel! Bizony még mindig vannak váratlan fordulatok – akárcsak az életben!
Úgy látom, hogy a tündérfürttel kapcsolatos korábbi megérzésem helyes volt, de ez valószínűleg abból adódik, hogy három gyerekes anyuka vagyok (három lányka), ráadásul a legkisebbet (két és fél éves) gyakran "Tündérkém"-nek nevezem 🙂 Így aztán nálam is vannak hajtincsek elrejtve 🙂
Továbbra is várom a folytatást!
Üdv: barackvirág
Nagyon szep. Valahonnan ismered az eletet es az elet igazi torteneseit. Az emberi lelket is jol ismered es annak a mukodeset is. Nagyon fordulatos, mint az eletunk. Varom a folytatast. Gratulalok.
Kedves Eszter!
Köszönöm, hogy vetted a fáradtságot és végig olvastad ezt a sok oldalt. Örülök, hogy tetszik Noémi története.
Judit
Kedves Barackvirág!
Gondoltam, hogy már az elején kitaláltad, hogy honnan van a tündérfürt! Aggódtam is kicsit, hogy idő előtt felfeded a rejtélyt. Kösz, hogy nem tetted!
Igen, az anyukák szeretik megőrizni ezeket az aranyos emlékeket. Nekem is van egy kislányom / két fiú mellett /, nem kellett sokáig gondolkodnom a tündérfürt miben létén… 🙂
További jó szórakozást:
Judit
Kedves Virág!
Amikor ezt a regényt elkezdtem írni, előtte jól felbosszantottam magam azon, hogy a nálunk megjelenő romantikus történetekben mindig angolok / vagy amerikaiak/ a szereplők és elengedhetetlen kellék benne egy dúsgazdag szép fiú, vagy egy lakatlan sziget /esetleg mindkettő /.Arra gondoltam, hogy nem igaz, hogy nem lehet egy romantikus történetet írni ami most játszódik a mai Magyarországon, a történet főszereplője pedig nem lehet egy átlagos jó tulajdonságokkal megvert rendes mai magyar lány, aki karriert épít, családot szeretne.
Hát én mindenesetre megpróbáltam…
Judit
Igen, teljesen egyetertek veled. Azert lehet ennyire azonosulni a torteneted szereploivel, mert ismerjuk oket. Mert akar mi magunk is lehetnenk. Magyarorszagon valahol. Nagyon orulok, hogy megirtad es hogy en olvashattam. Varom a folytatast 🙂
Kedves Virág!
Remélem a folytatásban sem fogsz csalódni!
Judit
Kedves Judit!
Igazán lehengerlően tudsz írni!
Gratulálok!
Csilla
Kedves Csilla!
Nagyon köszönöm az elismerést. Remek érzés, hogy ezt gondolod.
Judit
Szia Judit! Hát itt alaposan meglódult a cselekmény. Tamás szörnyű balesete új helyzetet teremtett. A "Tündérfürt" segíthetne, ha maradt volna még belőle. Vagy maradt? Csak hinni kell benne, s ez a hit lenne, lehetne a csodateremtő erő? Fel van adva a lecke Noéminek! Kíváncsian megyek tovább! Üdvözlettel: én
Kedves Laci!
Bár egy romantikus regényben alapkövetelmény, hogy jól alakuljanak a dolgok, azért nem árt a valóságot is beleszőni. Egyrészt, hogy izgalmasabb legyen a történet, másrészt, hogy átélhető legyen, harmadrészt, hogy legyen miből kihozni az érzelmileg kielégítő optimista befejezést. 🙂
Judit
Szia!
Meglepő fordulat! Remekül szőtted a történetet. Nagyon tetszik, igazán olvasmányos. Üdv hundido
Kedves Katalin!
Örülök, hogy olvasmányosnak találod, és tetszik. Lesznek még meglepő fordulatok.
Judit