Kati reggel arra ébredt, hogy valaki az arcába lehel. Kinyitotta a szemét, és közvetlenül maga előtt egy hatalmas tehenet pillantott meg. Eltűnődött, hogy vajon az otthoni tehenek is ilyen nagyok-e. A többiek is ébredeztek, és megállapították, hogy sajnos a sült hús jótékony hatása véget ért. Kikászálódtak a szalmából, hogy kerítsenek valami reggelit.
Reggeli lett, de Kajtató nem. A háziállatok mind nagyon udvariasak voltak velük (leszámítva talán a macskát, aki eddig úgy hitte, ő a legkülönlegesebb macska a világon, de most, a maroknyi kis cicót meglátva mély depresszió telepedett rá), de nem tudtak segíteni. Így aztán a kis csapat továbbindult.
Sok napig bolyongtak még összevissza, erdőkön, réteken, falvakon át. Ha találtak ennivalót, ettek, ha nem, éhesek voltak. Volt, hogy a szabad ég alatt kellett aludniuk, a fűszálak között, de gyakran azért találtak valami födelet a fejük fölé éjszakára.
Már-már kezdték feladni a reményt, hogy valaha is találkoznak ezzel a különös Kajtatóval. Aztán történt egy napsugaras reggelen, hogy egy nagy erdő közepén szokás szerint felkeltek szokás szerint éhesen, és szokás szerint leszedegették magukról az avardarabokat, amikkel takaróztak. Nyújtóztak, ásítoztak, és éppen azon tanakodtak, merre is induljanak, amikor távoli, de gyorsan közeledő surrogásra-zörgésre lettek figyelmesek. Aztán hirtelen elsuhant mellettük valami, alaposan felverte az avart és a port, majd hirtelen nagy csikorgással megállt, visszasuhant melléjük, újra lefékezett, és rájuk nézett. A rájuk nézés nem volt problémamentes, mert az illető szemei a hirtelen fékezéstől hátracsapódtak, és előbb helyre kellett igazítania, a házához hasonlóan, ami szintén kicsit félrecsúszott a gyors sebességváltásoktól.
Talán a kedves Olvasó is kezdi már sejteni, ami Zanáékban is felrémlett, és izgatott görcsbe rántotta a gyomrukat: ez a valami egy csiga volt. Méghozzá annyira különös csiga, hogy nem is lehetett más, csak a titokzatos Kajtató!
– Helló, srácok! Végre megtaláltalak titeket! Nem is gondolnátok, mennyit kerestelek már. Mondta Rozi néni, hogy „Kajtató fiacskám, nézz már utána az én kis drágáimnak! Tudod, most jöttek le a felhőről, és nagyon kis anyátlanok. Ott van a cicó velük, de hát a cicó se érzi olyan messziről az otthon szagát.” Mondom neki, hogy oké, főnök, te tudod, mi van, megyek én, ha mondod. Mondta is, hogy merre vagytok, jöttem is, ahogy tudtam, de a Balatonnál nagyon bekavart nekem egy testépítő vakond, hát elkéstem egy csöppöt. Mire ideértem, ti már elhagytátok annak a bamba kutyának a házát. Mondom neki, hogy „Hé, öreg Augustus, nem láttál erre anyátlan kis vándorokat, akik Rozi nénit keresik?” Aszondja, hogy „de igen láttam, még beszéltem is velük. Ettek húst, és el is mentek már tovább. De ennek két napja már legalább.” Mondom neki, hogy mégis merre mentek, hát aszondja, hogy arra, ni. Mentem is, a legnagyobb fokozaton utánatok, de hát az a bamba persze, hogy nem jó irányt mutatott! Hamar gyanús lett persze, hogy azon az úton a bamba Augustus látott titeket utoljára, de azért kellett nyomoznom, hátha mégis arra mentetek, csak megevett valami. Persze, kiderítettem, hogy nem, mert a Sírfogú Kan nem erre járt, de hát ez is időbe telt. No, aztán meg még azt is ki kellett találnom, hogy akkor ugyan merre kocogtatok el. Hát, nem volt kis meló, de sikerült. Hiába, hiába, Kajtató az ász! Vigyázz, mikor merre jársz, mert Kajtató az ász! Vigyázz, merre jársz, vigyázz, micsinász, vigyázz, kire vársz, mert Kajtató az ász!
Ezt mind egy szuszra hadarta el. Katiék csöndes döbbenettel figyelték, és próbálták forgatni a fejükben a gondolatokat, de nem nagyon sikerült, annyira lenyűgözte őket a különös tünemény. Kajtató, ahogy befejezte a mondókáját, nem beszélt többet, hanem közönyös arccal fényezni kezdte az egyik szemét. Végül Csöppfi szedte össze magát a leghamarabb.
– Köszönjük, hogy megkerestél minket. De elmondanád, hogy ki az a Sírfogú Kan?
– Hát, öregem, ahogy elnézem a méreteidet, jobb, ha nem tudod, mert ha megtudod, úgysem mondhatod el már senkinek. A lényeg az, hogy ő azok közé tartozik, akik fütyülnek Rozi nénire, és hiába van veletek a macska, meg fog enni. De most nem kell félni, mert nem erre jár. Persze, lehet, hogy megérzi a szagotokat.
Kati kicsit összébb húzta magát, hogy ne legyen olyan sok szaga. Csöppfi azonban tovább érdeklődött.
– Jó, jó, de mégis miféle lény? Állat, ember, szörny?
Kajtató kicsit hunyorított a fényezett szemével, de lehet, hogy csak próbálgatta.
– Á, öregfiú, ne kíváncsiskodj. Sokkal érdekesebb lesz így az utatok. Ha mindig tudnátok, mire kell vigyázni, halálra unnátok magatokat.
– Ez is egy szempont, de mi szeretnénk hazaérni, és ahhoz nem ártana tudni, hogy kik elől bújjunk el. Legalább valamit mondj róla!
– Nem, nem mondok. Ha ott van, ahol ti, akkor úgyis kiszagol, hiába bújsz akár a legmélyebb kútba is. Meg öreg, gondold már el, ha megmondom, hogy mondjuk, egy pincsi, akkor minden pincsitől berezelnél, nem? Bízz Kajtatóban! Tudod: Kajtató az ász! Akármit hiszel, akármit vársz, Kajtató, de Kajtató, de bizony Kajtató az ász! Ha kitörne épp a frász, ha éppen a hideg ráz, sose feledd, Kajtató az ász!
– Igen, igen, nos, lehet, hogy igazad van — motyogta bizonytalanul Csöppfi, amikor elhalt Kajtató rigmusa. Látta, hogy úgyse szed ki belőle semmit erről a Sírfogú Kanról. — No, és abban tudsz segíteni, hogy merre menjünk?
– Én mindenben tudok segíteni — húzta fel sértődötten a kevésbé fényezett szemét a csiga. — Természetesen tudom az utat. Ha mindig arra mentek, amerre a nap felkel, akkor éppen Rozi nénihez értek el.
– És sokat kell még mennünk?
– Hát, nektek — mosolyodott el lekicsinylően — sokat. Sok napra számítsatok még.
– Na de sok nap alatt a nap nem mindig ugyanott kel fel — bökte közbe Csöppfi, aki épp eleget figyelte már a Nap pályáját, hogy tudja ezt is.
– Azt is belevettem — döntötte hátra Kajtató a szemeit. — Tudod, ugye: Kajtató az ász! Sose téved, sose hibáz, mert ő, bizony ő, Kajtató, a nagy Kajtató az ász!
Egy kicsit hallgatott az égre meredve. Úgy érezte, ez az utolsó kis rigmus különösen nagyszerűre sikeredett. Aztán eszébe jutott valami.
– Srácok! Ha ti tényleg olyan anyátlanok vagytok, akkor biztos kajátok sincs.
– Hát, bizony, most éppen nem került semmi.
– Gondoltam. Kezdők. Egy rendes hátizsákotok sincs. Szerencsétek van, hogy találkoztatok velem. Nálam mindig van egy kis tartalék. Na, együnk!
Ezzel kihúzott a háza alól egy terítőt, akkora sült húst, ami első ránézésre ötszöröse volt a házának, kenyeret, vajat, paprikát, egy nagyobbacska bicskát és egy szelet csokitortát. Katiék elhűlve nézték.
– Hogy fért be ennyi minden a házadba? — bukott ki Zanából a kérdés.
– Ügyesen kell pakolni. Majd ha annyit utazol, mint én, te is megtanulod — rántotta meg a szemét Kajtató. — De lehet, hogy sose tanulod meg, kiscsibe. Hiszen tudod: Kajtató, csak Kajtató, egyedül csak Kajtató az ász!
Zana ebbe jobb híján belenyugodott, és nekiálltak enni. Evés közben kiderült, hogy Kajtató háza korántsem ürült még ki, mert amikor elfogyott a kenyér, vett elő másikat, aztán egyszer csak eszébe jutott, hogy valahova tett egy kis salátát is, és azt is előbányászta, egy kulacs limonádéval együtt.
Amikor mindenki jóllakott, gondosan elpakolta a maradékot, aztán előguberált egy hátizsákot, abba rakott kötelet, biztosítótűt, pótbicskát, némi kétszersültet, pótkulacsot, takarót, sebtapaszt és még ki tudja, mit. Ezt odaadta Csöppfinek.
– Sose tudhatod, öregem, mikor mire lesz szükség. Vigyázz a cuccra, nehogy ellopják. Lehet, hogy találkozunk még, ha épp felétek szaladok, vagy Rozi néni megint megkér, hogy istápoljalak. Addig is ne feledjétek: Kajtató az ász!
Intett egyet a szemével, megigazította a házát, aztán felporzott és eltűnt a szemük elől.
4 hozzászólás
Szia!
Nagyon jó a meséd. Csak dicsérni tudlak. Lehet, hogy nekünk kell összedobni egy talicskára valót? Mármint, ha a te májad hízik a dicséretektől? Van miért!!!
Gratula.
Maristi
Kedves Inesita!
Most sem csalódtam benned, történeted nagyon jó lett.
Rozália
Kedves Maristi!
Majd veszünk közösbe’, igazi Napvilágos talicska lesz… Köszönöm!
Kedves Rozália!
Köszönöm, hogy elolvastad, és hogy vannak elvárásaid! Igyekszem a folytatással is megfelelni nekik 🙂