Már régóta tudta, hogy szembe kell néznie a múltjával. Tudta, pedig nem volt sem orvos, sem pszichológus. Tudta, át kell élnie, majd el kell engednie a múltat ahhoz, hogy megszabadulhasson a démonjaitól. Hazudott magának, amikor azt mondta, hogy volt pszichológusnál és megoldották a problémáját. Nem volt igaz. Persze volt pszichológusnál, ez igaz, beszélt a dologról, újra átélte a dolgot, de nem szabadult meg a démonjaitól.
Az ember nem szabadul a meg a démonjaitól azzal, ha lefekszik a pszichológusával. A pszichológus pedig többé nem páciensként kezeli a beteget, ha hónapokig tartó viszonyt kezd vele.
Hogy is kezdődött? Már régóta érezte, hogy valami nincs rendben a gyerekkorával. Olyan furcsa álmok gyötörték, volt benne erőszak, néha szex, néha pedig sok-sok vért látott, de mindig minden a mosoni házban történt. Nem tudta összerakni a képeket. Nem állt össze, hiába akarta. Az anyját nem is kérdezte, nem volt miről. Nem tudta hogy kérdezzen. Ráadásul nem is volt jó viszonyban vele.
Aztán beiskolázták egy túsztárgyaló tanfolyamra. Szuper volt, sok mindent tanult. Szimpatikusak voltak a fiúk, vonzó volt az oktató, a pszichológus.
Tíz évvel volt idősebb Margónál, alacsonyabb volt, őszült a haja a halántékán, jó volt a humora, erre a típusra mondják a férfiak irigykedve, a nők hízelegve: sármos. Bizonyára tudta is magáról, buktak rá a nők, mint később megtudta 4 felesége volt eddig és most az ötödikkel élt együtt. Szóval minden jel jó bulira utalt. Egy igazi túsztárgyaló először önmagát ismeri meg, ez volt a jelszó. – Ha ismered önmagad, ismered hibáidat, meg tudod védeni magad a túszszedővel szemben! – hangzott el többször is. Nem testi védekezésre készítették fel, hanem a lélek, a belső védelmére. Ennek megfelelően az első gyakorlat célja egy úgynevezett mélytudati állapot elérése volt, amelyben a pszichológus segítségével együtt, de mégis külön-külön mindenki újra átélhette a gyermekkorának egy szakaszát, majd felnőtt korának egy bizonyos, a tréner által megadott kor időszakát, majd a halálát.
Margó ekkor ismerte meg a vele történteket, döbbenetes utazást tett saját gyermekkorában, saját emlékeiben. Csak hangokat hallott, csak határozott utasításokat. Ennek megfelelően egyszer csak otthon találta magát 9 évesen egy sötét szobában.
A saját ágyában feküdt, amikor egy férfi lépett a szobába, de villanyt nem kapcsolt. Margó aludt, nem ébredt fel a férfi mozgására, amint ledobálta magáról a ruháit és az ágyhoz közeledett. A férfi 4o év körüli, jó képűnek mondható, erős testalkatú volt, akit most a szervezetében levő alkohol vezetett az ágyhoz, ahol egy hálóingben fekvő nőt látott. Margó arra riadt, hogy egy alkoholtól bűzlő, hatalmas férfitest nehezedett rá, hálóingjét felhúzta a hasáig és valami nagy, furcsa valami nyomódott szétfeszített combjai közé. Hiába feszengett, hiába kiabált, hogy – Ne, Apa ne! -, hiába akart kikecmeregni a szorításból, nem sikerült. Nem emlékezett a fájdalomra, a képek nem voltak folyamatosak, csak mint egy film vetítődött le a lecsukott szemei előtt, egy film, amelyből egyes képek még mindig hiányoztak.
Majd újabb képek jöttek. Anya végre hazajött, meglátta, amint részeg férje pucéran az ágyban éppen valakivel fekszik és azt csinálja, amit ő annyira utált. Kiabált, ordított, visított a dühtől. Odaugrott letépte a férjét a lányról, majd mindkettőjüket teljes erejéből, az összes eddigi mérgét egyszerre megélve ütni-verni kezdte.
A kép változott és Margó látta apját meztelenül az ágyon ülve, amint hasát eltakarta egy maga elé kapott párnával részeg képpel, mint aki nem fogja fel, hogy mi történik vele.
Margó ott ült a földön és nem értette, hogy anyja miért ütötte meg. Mit tett, amiért az anyja haragszik rá? Mi van apával? – kérdezte magától.
Majd jöttek az újabb képek. Sok ember, sok rendőr…. Nincs rajtuk egyenruha, de biztosan tudja, hogy rendőrök. Az apja parancsnokai. Ezt így mondják. Tudja, mert már így 34 évesen ő is rendőr. Felismeri őket, egyikük a rendőrkapitány. Vitatkoznak az anyjával. Apa csak ül az ágyon, olyan furcsa tekintettel, mint aki nem tudja hol van és mi történik. Margóval senki sem foglalkozik. Ezt nem érti. Őt miért nem sajnálják? A tudata kiegészíti a képeket. A tudat már csak ilyen, az emlékképek hiányos részeit az élettapasztalatból, a megéltekből, az általunk már valahol, valamikor látottakból, a logikánk kockaköveiből összerakja. A rendőrök nem azért jöttek, hogy elvigyék apát hanem, hogy az anyját lebeszéljék a feljelentésről. Már érti, most értette meg, de még nem fogta fel, hogy mi történt. Már jött is az újabb kép. Sok vér. Vér mindenütt.
Még mindig a mosoni lakás, anyja fekszik, olyan régimódi ágyban, amelynek kerete sötétdió színű, fényes fából van, az ágy mellett a földön lavor. Tele van vérrel. Az anyjából jön. Nem látja, hogy honnan jön, de tele van. Ez az a kép, ami mindig is kísértette. A tudata most is megtalálja az összefüggéseket és már össze is rakja a kirakóst: az anyját megverték. Apa verte meg. Nem először. Margó sírva fakadt, a képek, az érzés sírást indukált, szenvedett. Értette, most értette meg, hogy feláldozták. A kép elment.
Az oktató újabb időbe irányította, a felnőtt korral nem volt baj, boldogsággal, örömmel teli képeket látott. Pár perc múlva a halálukat kellett kívülről látniuk. Egy ravatalon feküdt. Nem fájt semmi, nem látott senkit. Csak egyet tudott, hogy 35 évesen hal meg. Ezen egy kicsit elgondolkodott, de nem tudta befejezni, mert egy határozott hang elindította a résztvevőket a visszafelé vezető úton.
Nem ment, hiába akart kijönni a tudatalatti alagútból, nem ment. A hang újból és újból ismételte, hogy – Nyisd ki a szemed, nézz körül! – nem ment.
Csak később tudta meg, hogy a csoportból már mindenki „visszatért”, csak ő egyedül ült és nem bírt kijönni. Az oktató csak intett a többieknek, akik végeztek, hogy – Csend! – és közelebb lépett, a szavait csak hozzá intézte. Margó későbbi kapcsolatuk során soha nem tudta meg, hogy ekkor megijedt-e, de érezte, hogy szakmája mestere, mert egyszer csak sikerült. Kinyitotta a szemét, észlelte a helyiséget, a többieket, akik olyan furcsán néztek rá.
Ahogy a szemét kinyitotta, már dőltek is a könnyei és a felismerés, az álmok képeinek összerakása, a megélt trauma arra kényszeríttette, hogy az asztalra borulva sírjon. Sírt. Senki sem foglalkozott vele. Később meg tudta, hogy a fiúk is furcsa dolgokat éltek át, de ők másként viselték. Aki akart, beszélt az átéltekről. Amikor megnyugodott Margó is beszélt. A gyermekkorát kihagyta, a halálát említette. Megkérdezték hány évesen hal meg. Aztán megkérdezték, hogy most hány éves. – 34. – mondta. Ezen meglepődtek, hiszen egy év múlva kellene meghalnia.
Margó akkor még nem tudta, hogy mi fog történni egy év múlva. Nem is sejtette, hogy 35 évesen egy rutin műtét során újra élesztésére kerül sor. Honnan is tudhatta volna ekkor, hogy a sors mennyire kiszámítható!
A foglalkozás végén sietett a szobájába és lefeküdt. – Szóval Anyám zsarolta az Apámat! Kihívta a rendőröket, persze nem a szolgálatosokat, nem a járőröket, hanem a rendőrkapitányt! Azok meg meggyőzték, hogy ha feljelentést tesz, akkor Aput börtönbe viszik. Már értem. – Magában beszélt és összerakta a képeket. Most értette meg, hogy miért olyan furcsa otthon a hangulat. Már érti, hogy az anyja miért beteg állandóan.
– Miből fogja eltartani a gyerekeket, ha a férje börtönben lesz? – ezt mondták neki. Még eszébe jutott, hogy apja akkor elment otthonról és pár hónapig máshol élt. Visszajött, aztán minden kezdődött elölről. Itt jött be a véres kép.
Anyu vitatkozik Apával, Apa megveri és Anya azt mondja másoknak és az orvosnak (ha volt ott egyáltalán), hogy leesett a lépcsőről. Agyrázkódást szenvedett és vért hányt.
Folyt a vér az orrából, a szájából, ezt volt az a kép, amire folyton folyvást emlékezett.
Margó rendőr volt, nemrég végezte el a Főiskolát. Ötös volt büntetőjogból és tudta, hogy ami vele történt, az bűncselekmény.
Nemi erőszak, amelyet nem akárki, hanem az apja követett el. Teljesen mindegy, hogy valójában megtörtént-e a szüzesség elvesztése, a hüvelybe való behatolás vagy sem. A jog szerint a nemi szervhez való érintés már befejezett bűncselekmény. Megrémült attól, amit megtudott. És a kora. 9 éves volt! Még kisgyermek volt…..
Az anyja pedig nem vitte el orvoshoz, nem jelentette fel az apját, nem védte meg őt. Ez pedig kiskorú veszélyeztetése volt, bűn volt, komoly bűn. Még érezte az arcán azokat az ütéseket, amelyeket 9 évesen kapott azon az estén, amikor váratlanul hazajött és apját rajta találta, szétfeszített combjai között.
És mit követtek el azok a rendőrök, akik tudtak a dologról és nem védték meg. Ismerve az emberi természetet, ha a jelenlevők fele csak a feleségnek mondja el, a másik fele pedig csak egy kollégának, akkor két nap múlva már a fél város és az egész kapitányság tudja. Már értette, hogy gyerekkorában miért foglalkoztak vele olyan furcsán a rendőrségen, ahová bejárt az apjához iskolaszünetben. Kedvelték, de most már úgy érzi, mintha az inkább sajnálat lett volna….. Ezt most már ilyen távlatból nem lehet eldönteni. Már értette, hogy miért verte meg állandóan az apja. Már értette, hogy miért nem szerette az anyja. Anyjának ő volt az ok, a zsarolás eszköze.
Apjának pedig csak egy dolog, amivel zsarolták, ami miatt nem hagyhatta el az asszonyt. Egy biztos, tudta, hogy miért akart rendőr lenni. Igazságot akart. Most megkapta. Csak rajta múlik, hogyan dolgozza fel. Fel tudja-e dolgozni valaha, fel lehet-e dolgozni ezt valaha?
2 hozzászólás
Elgondolkodtató a 3. rész is, szívesen olvastam.
Szeretettel: Rozália
Ráadásul nem is jó viszonyban vele. egy javítani való hiba…
Bakker Lena! ez nagyon-nagyon kemény!!!!! Egyszerűen nem hiszem el…. ütős írás. Nem mondom,h. gratulálok, mert ehhez nem lehet.