Sziklaszilárd alapokon állt még a berlini fal, amikor sokadik NDK utunkra indultam kis családommal. Nyugat-Berlintől északra, Birkenwerdenben voltak barátaink, legtöbbször, változatos cikk-cakkok után, végül náluk kötöttünk ki.
Hétköznapjaim, a Rába termelésirányításának lövészárkaiban, rendszerint nagyon sok munkával teltek, ezért a családommal elég kevés időt tölthettem el. Van egy olyan titkos sejtésem, hogy ezt ők nem élték meg nagy tragédiaként. Úgy gondolom mégis, hogy érthető várakozás előzte meg ezeket az egyhetes, tíznapos útjainkat, amikor végre elhagyhattuk a mókuskerekeinket, kikapcsolódhattunk, együtt lehettünk.
Minden út más volt, de abban kísértetiesen hasonlítottak egymásra, hogy Csorna körül, ami 70 kilométerre volt Kőszegtől, ahonnan indultunk, minden egyes alkalommal komolyan fontolgatni kezdtem, hogy ne forduljak-e vissza. Mögöttem a három gyerek rendszerint olyan miliőt teremtett, hogy a jobb érzésű iszlám terroristák elszégyellték volna magukat.
Foszlányok:
– Anyuuu! Ez a bunkó Roli…!
– Nem igaz ám Anyu, csak ez a nyávogó gép Trudi…
Időnként tompa hupogás hallatszott, egy-egy élesebb csattanás, majd a háttámlám egyik oldala indult be a vesém irányába, nem ritkán egy-egy plüss állatka húzott el a fejem mellett, meg ilyenek…
Ha olyan szántóföld mellett hajtottam el, ahol nemrégiben trágyáztak, vagy műtrágyáztak, és az illatélményből nekünk is kijutott, akkor hátul a két nagy:
– Nóra! Már megint?
A kisebbik leányom minden alkalommal:
– Anyuuu! Nem is én voltam. Ezek a hülyék rám fogják…
– Csak ne tagadnád mindig! Csak ne tagadnád! Úgyis tudjuk, hogy te voltál… Ki más…
Ennyi elég volt ahhoz, hogy a kisebbik lányom percekig a fülembe bömböljön.
Nejem mellettem rezzenéstelen arccal nézelődött, láthatóan gyönyörködött a táj szépségeiben. Könnyű volt neki, edzésben volt. Én néha fölüvöltöttem. Ilyenkor nejem szótlanul vetett felém egy-egy oldalpillantást, amiben nehéz lett volna ugyanazt a fényt meglelni, amit egy másodperccel korábban a táj felé sugárzott.
Beszorulva egy füstölgő kamion mögé, (aminek a motorját tettestársaimmal együtt, én készítettem) ábrándos vágyakozással gondoltam a munkahelyemre. Ilyenkor már az egyik forrasztó kislányom elém teszi a kévém, s mosolyogva valami hasonlót mond: Főnök, ez az ing is jó, de a tegnapi világoskék, az áll magának a legjobban! Abban tegnap nagyon cukor volt!
Én persze szerényen, tiltakozó mosollyal hárítok, majd belekóstolok az automatából hozott kávémba és élvezem a köröttem lebegő békét és nyugalmat. Igaz, hogy majdnem 95 decibel a zajszint a gép monstrumokkal tele tömött csarnokban, na és a levegő is jócskán telített a forgácsoló gépek és forrasztógépek által kibocsátott gázokkal, gőzökkel, de mi az ehhez képest, ami itt és most van körülöttem.
Brno környékén már soha nem volt kétségem a felől, hogy a családot már pedig le fogom gyilkolni, csak a helyszín és a sorrend lehet még kérdéses. Aztán Prága után, minden alkalommal, észérvekkel próbáltam magam meggyőzni a felől, hogy Drezdáig ki kell tartanom, mert mégis csak könnyebben boldogulok kihallgatásom során a drezdai bűnügyi nyomozókkal, kihallgató tisztekkel, mint a prágaiakkal.
Egy idő után nem bírtam tovább és Drezda előtt kövér fék, jobbra le és megálltam. Kifelé!!! Ordítottam a kölykeimre. Ők lassan, megfontoltan kiszálltak, szemükben értetlenség és szűzi ártatlanság.
Talán még a legkisebbik emlékeztetett egy kicsit a bűnbánó Magdolnára, de a nagyobbik lányomról leginkább a szent Teréz ugrott be nekem, a fiam tekintetéről is leginkább a költők merengő, tűnődő pillantása, testtartásáról az utak mentén görbedező nepomuki Szent János jutott hirtelen eszembe.
A vádakat, amiket dörgedelmesen soroltam, a legnagyobb megdöbbenéssel, csodálkozással fogadták, néztek egymásra, mint akik nem is hisznek a fülüknek, hogy ilyen képtelen vádak velük kapcsolatban egyáltalán felmerülhetnek. Látva tágra nyílt, ártatlan szemeiket, már-már arra gondoltam, hogy csak álmodtam a rémtetteiket.
Kedves nejem is kiszállt, és mint Viktória angol királynő, olyan fenséggel és hozzáillő mérsékelt érdeklődéssel fordult felém: Hagyd békén ezeket a gyerekeket. Örülj, hogy nem olyan bambák, mint amilyenek lehettek volna, ha előírás szerint öröklődnek bizonyos génkészletek.
Teljes lemondással fordítottam hátat utódcsportomnak és az őket világrahozójuknak. Egykedvű megadással bámultam a távolba, az előttem elterülő völgyben, kékes benzingőzben fuldokló Drezda felé. Közben könnyed gondolatok futottak át megviselt agyamon, kedves nejem hasonlóan kedves édesanyjával és egyéb le és felmenő rokonaival kapcsolatban. Legendás jólneveltségem azonban meggátolt abban, hogy gondolataimat szavakba foglaljam.
Kis idő múlva folytattuk utunkat. Átkeltünk Drezdán. Tüdőmben a Trabantok benzingőze, agyamban a vigaszt adó gondolat, miszerint egyszer úgyis minden véget ér.
Vagy két órával később megérkeztünk Magdeburgba. Viszonylag gyorsan megtaláltuk az egyetem kollégiumát, ahol az első néhány napra szállást foglaltunk. Kora délután volt. Kipakoltunk. A gyerekek két szobáját egy folyosó és jó esetben három csukott ajtó választotta el a miénktől. Azt hittem, egy időre véget értek megpróbáltatásaim. Tévedtem.
Történt ugyanis, hogy kora este, mint egy jó apához illik, (mint amilyen én is voltam, vagyok és leszek) elmentem a három gyerekkel „sétálni”. Néhány perc után már láttam, hogy milyen lehetetlen dologra vállalkoztam. Gyermekeimet láttam már sokféle helyzetben, de békésen sétálgatva, még soha. Ezt az élményt megtagadta tőlem a sors.
„Séta” közben az én futóbolond gyermekeim kitalálták, hogy versenyt futnak. Gondolván, hogy sétálni úgyis képtelenek, majd én kézbe veszem, és ahogyan illik egy gondos apához, levezényelem ezt a dolgot.
A kisebbik leányom hét éves volt, ö kapott a tizennégy éves fiamtól a száz méteres távon, jó húsz méter előnyt, a nagyobbik leányom a majdnem tizenhárom évével pedig körülbelül tíz métert. A cél a jó száz méterre lévő járdaszélen álló lámpaoszlop vonala volt. A célfotót jobb híján az én sas szemeim helyettesítették.
Rövid bemelegítés után, intésemre elindult a mezőny. Jöttek, jöttek, a táv háromnegyed részénél már láttam, nagyon együtt fognak beérkezni. Kilencvenöt méterig nem is volt semmi baj, de azután annál nagyobb, mert a járda bal szélén futó kisebbik leányom nem a lámpa vonalát, hanem a járda jobb szélén álló lámpaoszlopot értette elérendő célnak, ezért az utolsó két-három méteren jobbra eléje kanyarodott a bombaként érkező két nagynak.
Mindkét lányom atletizált, a fiam a Szombathelyi Haladás répceszentgyörgyi labdarúgó kollégiumában végezte a hetedik és nyolcadik osztályt. Napi négy-öt órákat edzettek. El lehet képzelni, hogy milyen sebességgel jött a két nagy, amikor a kicsi eléjük kanyarodott. „Keringtek, szálltak a magosba.”
Szerencsére nem voltunk messze a kollégiumtól, ahol a nejem még egyáltalán nem várta haza a kis családját, mivel, hogy tíz perce sem volt, hogy hálaisten sétára indultak.
Így sejtése sem volt arról, hogy az, az üvöltés, ami perceken keresztül elnyomta a városrész forgalmi zaját, az, az ő közeledő kisebbik leánykája acélos torkát dicséri.
Amikor meglátta a „városnézésből” hazaérkező, két tucat sebből vérző gyermekeit, na és az apai felügyeletet mindig nagy gonddal és felelősséggel ellátó párját, olyan szemeket meresztett, és olyan képet vágott, amit meg sem próbálok leírni, annyit azonban biztosan állíthatok, hogy Viktória királynőre per pillanat egyáltalán nem hasonlított. Természetesen én azonnal föltaláltam magam és kérés nélkül vittem szegénynek egy nagy pohár vizet. A víz sajnos hatott és rövidesen magához tért.
Azokat a mondatokat nem szívesen írnám le, ami ezután elhagyta csábos ajkait, de annyit elárulhatok, hogy nem csak Viktória királynő szájából hatott volna meglepőnek. Na és a hangerőt sem lehetett éppen tompítottnak nevezni. Az én kilencvenöt decibeles zajszinthez szokott füleimnek is elég megterhelő percek voltak.
16 hozzászólás
Kedves antonius!
:):):)…Így jár az az apa, aki csak a munkának él!..:):)
Legalább nem mondhatod el, hogy veled nem történik semmi!:):):)
Jókat nevettem a megpróbáltatásaidon!.
Gratulálok olvasmányos írásodhoz!:)
Üdv: fátyolfelhö
Kedves fátyolfelhő!
Köszönöm szépen, hogy megtiszteltél az olvasással. Azt gondoltam, hogy a 8000 feletti karakter szám mindenkit el fog riasztani az olvasástól. Kegyed nagyon bátor. Köszönök mindent. a.
Végig nevettem az egészet, nagyon komikus helyzetbe keveredtél…:):):)
Gratulálok!
Lyza
Kedves Lyza!
Köszönöm szépen hogy olvastál és értékeltél.
Üdv. a.
Igen jártunk már mi, többen is hasonlóan, amikor a "jólnevelt" drága gyermekeink" kiszabadultak az otthon rabságából. Szemléletesen előadott gondjaidat megértem, milyen csendes és pihentető is lehetett három békés-csendes gyerekkel a szabadságod és kikapcsolódásod…
Élveztem írásod és én is nagyon jót mulattam rajta.
Üdvözlettel: Kata
Kedves Kata!
Az első napok borzalmasak voltak mindig, de aztán belefásultam, ahogy kell. A végére velem volt mindig a legtöbb baj.
Köszönöm, hogy olvastál, értékeltél. a.
:)))
Na igen, gyerekkel utazni mindig élmény. 🙂 Élvezetes, humoros és emberi ez a beszámoló. Én talán abbahagytam volna a megérkezésnél, a többi kalandot pedig már egy következő történetbe írtam volna. De így is nagyon tetszett.
Üdv,
Poppy
Poppy Te bele látsz az agyamba. Abba is hagytam a megérkezésnél, de valahogyan kevésnek találtam.
Kösz, hogy olvastál, véleményt írtál. a.
Kedves antonius!
Neked nincs is szükséged napsugárra,
hiszen beragyogja napjaid a gyermekeid mosolya..:)
Hogy mi?…Nem mindig?…Sebaj,
legalább mások is belekóstolnak a gyermek által nyújtott örömökbe! :):)
Szeretettel: napsugárka
Csak tudnám ki mondta azt a marhaságot hogy a gyerek nem rossz csak eleven…sokszor nehéz az "eleven" gyerekekkel. Az unokákkal hogy boldogulsz?:) (Nem tudom vannak-e, de gondolom igen…)
Tetszett a beszámolód…bár az régen rossz ha a párod nem áll melletted…
Szasz Arthemis! (Olyan előkelő neved van!)
Jól. Van hét darab. Nagyon jó haverok vagyunk. Ha együtt vagyunk, én vagyok a leg gyerekebb közöttük. Élvezem nagyon, ha az idegeire tudunk menni a komolykodó szüleiknek.
Kösz, hogy olvastál.
Kedves napsugárka!
De van! Ha gyerekeid lennének, nem írnál ilyen vadakat. Köszönöm, hogy olvastál. a.
Kedves Antonius!
Amíg az utazás a családdal kalandodat olvastam, nekem is eszembe jutott néhány saját utazási kaland. Nekem is három gyermekem van, két fiú, egy lány. Amikor kicsik voltak velük is egy élmény volt útrakelni. Amikor Pomorjébe /Bulgária/ mentünk,még Pestet sem hagytuk el, már kezdék a "Miikoor éérüünk mááár odaaa…?" kórust. Amikor már halálra barkóbáztuk magunkat, akkor kitaláltam, hogy csak akkor engednek be minket Bulgáriába, ha megtanulják bolgárul a következő mondatot: " Jónapot, mi Pomorjéba szeretnénk menni, mennyibe kerül oda a taxi Burgaszból?" Na ezzel elvoltak egy darabig. Ma már harminc év körüliek, de ezt a mondatot még mindig tudják 🙂 Szokták emlegetni még ma is, hogy a határőrök nem is kérdezték tőlük 😀
Judit Kedves!
Akkor Te is megjártad már a hadak útját. Értjük egymást.
Köszönöm, hogy olvastál, hogy szóltál hozzám.
Üdv. a.
Kedves Antonius!
Jól megírt, szórakoztató alkotás, nagyon tetszett.
Gratulálok: Zagyvapart.
Kedves Zagyvapart!
Köszönöm szépen, hogy olvastál tőlem. A dícséreted pedig jól esett. Az értékelésed is köszönöm. a.