Fondorlatos. Nem hagy békén, hogy nekem írnom kell, fogjak hozzá sürgősen – mintha olyan egyszerű lenne, mint a levegővétel. Tegnap is, mire észbe kaptam, kiadta a feladatot, de én – jó szokásomhoz híven – próbáltam kibúvókat keresni.
– Valami fék működik bennem, visszahúz, nem enged utat törni a szavaknak, bent rekednek, és beszáradt az összes tollam is, így nehéz lesz – közöltem vele látszólag lehangoltan, pedig belül vigyorogtam, élveztem a helyzetet. Persze ő mindenre talál megoldást, hamar kiderült, hogy erre is. Ma hajnalban arra eszméltem, hogy valaki áll az ágyam mellett, tűnődve szemlélget. Először megrémültem, de amint kidörzsöltem szememből az álmot, felismertem Angyalomat, egyáltalán nem lepett meg, hogy megjelent, hiszen nem hagy magamra, éjjel-nappal érezteti jelenlétét, csak úgy teszek, mint aki nem vesz róla tudomást, homokba dugott fejjel kényelmesebb az élet.
– Szedelőzködj – adta ki a parancsot –, elmegyünk egy papír-írószer üzletbe, szükséged lesz néhány kiló tollbetétre.
– Nincs is nyitva még egyik sem – feleseltem félig álmosan.
– Nem baj, főzz egy vödörnyi kávét, mire azt megisszuk, már indulhatunk is.
Ez kiváló ötletnek tűnt, kellemesnek ígérkező időhúzásnak, gondoltam, hátha közben elfelejti, miért is jött valójában. Kikísért a konyhába, letelepedett az asztalhoz, árgus szemekkel leste minden mozdulatomat, hátamon éreztem pillantását. Nem volt szúrós, inkább ellenállhatatlanul simogató, magamnak sem akartam bevallani, hogy bizony, ha így folytatódik, még a végén feladom az ellenállást.
Miközben az illatos cseppek a porcelán kannácskába igyekeztek, könnyű reggelit készítettem, ne éhgyomorral vágjunk neki a kalandosnak ígérkező vásárlásnak, ha már annyira muszáj. Utálok vásárolni, de most valamiért mégis kezdtem kedvet érezni hozzá. A pirítós hamar kisült, bedörzsöltem fokhagymával, szótlanul az asztal mellé ültem, a csend beszélt helyettünk, sőt, csacsogott a kis csintalan, hiába próbáltam lepisszenteni, hogy ne árulkodjon, hajthatatlannak bizonyult. Biztos voltam benne hogy Angyalom átlát rajtam, mint egy kristálytiszta üvegen, pontosan tudja, miben mesterkedem, de tovább hallgatott. Miután elfogyott az utolsó morzsa is, térültem-fordultam, elé penderítettem egy jókora bögre feketét (édesítőszerrel, nehogy felmenjen a cukra, ügyelek az egészségére, még legalább huszonhét évig szükségem lesz rá). Megállapítottam, hogy valószínűleg finom lett, mert élvezettel ízlelgette, közben még az orrcimpája is kitágult. Amikor lenyelte az utolsó kortyot is, huncut vigyor jelent meg arcán.
– Mennyeire sikerült, ügyes kávéskisasszony vagy, de most már indulás, térjünk vissza eredeti tervünkhöz.
Mit tehettem volna ilyen erőszakosság ellen, nem tudtam (ha őszinte akarok lenni, már eszem ágában se volt) nemet mondani. Izgalmas kirándulás lesz, futott át rajtam a pajkos gondolat, és engedelmesen léptem ki vele az udvarra.
– Jesszusom, mi a fene ez? – hüledeztem és tátottam a szám értetlenül, amikor felfedeztem a kertkapunál egy békebeli talicskát.
– Majd én tolom, te csak gyere, ez lesz a bevásárlókosarunk.
Na, ilyenben se volt még részem, kezdett egyre szórakoztatóbbá válni a rögtönzött kirándulás.
Az út zötyögős volt, már azok sem a régiek, majd’ kiesett az ócska talicska kereke, a rengeteg kátyút képtelen vállalkozásnak bizonyult kikerülni, hiába toldozták-foldozták, csak gyors tűzoltás, látszatintézkedés, talán inkább egy jókora focipálya közepére kellett volna építeni a papírboltot, valószínűleg úgy simábban közelíthettük volna meg. A szégyenletesen megviselt aszfalton egy szerencsétlenül járt autós káromkodott, kocsija tengelytörést szenvedett, előttünk, a járdán egy idős bácsi csetlett-botlott, sétapálcája nem segített megtartani egyensúlyát, ám mi a viszontagságok ellenére végre eljutottunk a célpontig, nagy egyetértésben léptünk az üzletbe.
Azonnal megcsapta orrom a tömény papírillat, isteni volt, máris történetek kezdtek csírázni bennem, még az ereimben is éreztem, ahogy hömpölyögnek a szavak, aztán szemem elé tárult a tollkínálat meg a bőség zavarának hatványai, az enyém is kezdett tetőfokára hágni, de természetesen nem volt kérdés, hogy először kedvenc lilámból pakolok a talicskába, mire Angyalom csapkodni kezdte homlokát.
– Vegyünk másmilyen színeket is, ne csak mindig lilákat írj!
– Jó – válaszoltam eltűnődve –, akkor legyen egy kis rózsaszín is.
– Javíthatatlan vagy – dörmögte bajusza alatt, de annyi szeretet és öröm sugárzott belőle, hogy kezdtem kimozdulni komfortzónámból. Nehezen vallottam be magamnak, hogy bizony, mégsem olyan pocsék elfoglaltság a vásárlás, csak megfelelő társaság és körítés kell hozzá. A rózsaszínek után álmélkodva néztem a mélykékeket, a barna mindenféle árnyalatát, közben elterelő hadmozdulatként zöldeket és sárgákat is választottam, aztán sosem látott színeket fedeztem fel, végül óvatosan a feketékre sandítottam, ezt Angyalom elégedetten nyugtázta.
– A világra egyre inkább telepednek csúnya fekete felhők, erről is írnod kell. Sajnos – mondta kellő komolysággal, és én egyetértő bólintással igazat adtam neki.
A talicska megtelt, már egy gombostű se fért volna el, fizettünk, majd távoztunk a pénztártól, reklamáció nincs, tudomásul vettem, hogy ezt a sokféle tollat használatra gyűjtöttük be.
– Most már engedd ki a féket – szólalt meg vigyorogva Angyalom, miután a lakásba értünk.
– Ha kiengedem, elindulok a lejtőn és kő kövön nem marad, aztán amikor leértem, kiírok magamból mindent.
– Az kellene, a kormány és a fék jó legyen.
– A saját kormányom jó, a fékem még túl erősen fog – töprengtem félhangosan.
– Helytelen, akkor állíts rajta. Írjál, de ne várd meg, amíg leérsz! – barackot nyomott a fejemre, rám mosolygott, és magamra hagyott gondolataimmal.
Szót fogadtam. Nem vártam meg, amíg leérek. Most félúton vagyok a bátorság felé – még leginkább lila tollal, de motiváltan és szabadon.
– Valami fék működik bennem, visszahúz, nem enged utat törni a szavaknak, bent rekednek, és beszáradt az összes tollam is, így nehéz lesz – közöltem vele látszólag lehangoltan, pedig belül vigyorogtam, élveztem a helyzetet. Persze ő mindenre talál megoldást, hamar kiderült, hogy erre is. Ma hajnalban arra eszméltem, hogy valaki áll az ágyam mellett, tűnődve szemlélget. Először megrémültem, de amint kidörzsöltem szememből az álmot, felismertem Angyalomat, egyáltalán nem lepett meg, hogy megjelent, hiszen nem hagy magamra, éjjel-nappal érezteti jelenlétét, csak úgy teszek, mint aki nem vesz róla tudomást, homokba dugott fejjel kényelmesebb az élet.
– Szedelőzködj – adta ki a parancsot –, elmegyünk egy papír-írószer üzletbe, szükséged lesz néhány kiló tollbetétre.
– Nincs is nyitva még egyik sem – feleseltem félig álmosan.
– Nem baj, főzz egy vödörnyi kávét, mire azt megisszuk, már indulhatunk is.
Ez kiváló ötletnek tűnt, kellemesnek ígérkező időhúzásnak, gondoltam, hátha közben elfelejti, miért is jött valójában. Kikísért a konyhába, letelepedett az asztalhoz, árgus szemekkel leste minden mozdulatomat, hátamon éreztem pillantását. Nem volt szúrós, inkább ellenállhatatlanul simogató, magamnak sem akartam bevallani, hogy bizony, ha így folytatódik, még a végén feladom az ellenállást.
Miközben az illatos cseppek a porcelán kannácskába igyekeztek, könnyű reggelit készítettem, ne éhgyomorral vágjunk neki a kalandosnak ígérkező vásárlásnak, ha már annyira muszáj. Utálok vásárolni, de most valamiért mégis kezdtem kedvet érezni hozzá. A pirítós hamar kisült, bedörzsöltem fokhagymával, szótlanul az asztal mellé ültem, a csend beszélt helyettünk, sőt, csacsogott a kis csintalan, hiába próbáltam lepisszenteni, hogy ne árulkodjon, hajthatatlannak bizonyult. Biztos voltam benne hogy Angyalom átlát rajtam, mint egy kristálytiszta üvegen, pontosan tudja, miben mesterkedem, de tovább hallgatott. Miután elfogyott az utolsó morzsa is, térültem-fordultam, elé penderítettem egy jókora bögre feketét (édesítőszerrel, nehogy felmenjen a cukra, ügyelek az egészségére, még legalább huszonhét évig szükségem lesz rá). Megállapítottam, hogy valószínűleg finom lett, mert élvezettel ízlelgette, közben még az orrcimpája is kitágult. Amikor lenyelte az utolsó kortyot is, huncut vigyor jelent meg arcán.
– Mennyeire sikerült, ügyes kávéskisasszony vagy, de most már indulás, térjünk vissza eredeti tervünkhöz.
Mit tehettem volna ilyen erőszakosság ellen, nem tudtam (ha őszinte akarok lenni, már eszem ágában se volt) nemet mondani. Izgalmas kirándulás lesz, futott át rajtam a pajkos gondolat, és engedelmesen léptem ki vele az udvarra.
– Jesszusom, mi a fene ez? – hüledeztem és tátottam a szám értetlenül, amikor felfedeztem a kertkapunál egy békebeli talicskát.
– Majd én tolom, te csak gyere, ez lesz a bevásárlókosarunk.
Na, ilyenben se volt még részem, kezdett egyre szórakoztatóbbá válni a rögtönzött kirándulás.
Az út zötyögős volt, már azok sem a régiek, majd’ kiesett az ócska talicska kereke, a rengeteg kátyút képtelen vállalkozásnak bizonyult kikerülni, hiába toldozták-foldozták, csak gyors tűzoltás, látszatintézkedés, talán inkább egy jókora focipálya közepére kellett volna építeni a papírboltot, valószínűleg úgy simábban közelíthettük volna meg. A szégyenletesen megviselt aszfalton egy szerencsétlenül járt autós káromkodott, kocsija tengelytörést szenvedett, előttünk, a járdán egy idős bácsi csetlett-botlott, sétapálcája nem segített megtartani egyensúlyát, ám mi a viszontagságok ellenére végre eljutottunk a célpontig, nagy egyetértésben léptünk az üzletbe.
Azonnal megcsapta orrom a tömény papírillat, isteni volt, máris történetek kezdtek csírázni bennem, még az ereimben is éreztem, ahogy hömpölyögnek a szavak, aztán szemem elé tárult a tollkínálat meg a bőség zavarának hatványai, az enyém is kezdett tetőfokára hágni, de természetesen nem volt kérdés, hogy először kedvenc lilámból pakolok a talicskába, mire Angyalom csapkodni kezdte homlokát.
– Vegyünk másmilyen színeket is, ne csak mindig lilákat írj!
– Jó – válaszoltam eltűnődve –, akkor legyen egy kis rózsaszín is.
– Javíthatatlan vagy – dörmögte bajusza alatt, de annyi szeretet és öröm sugárzott belőle, hogy kezdtem kimozdulni komfortzónámból. Nehezen vallottam be magamnak, hogy bizony, mégsem olyan pocsék elfoglaltság a vásárlás, csak megfelelő társaság és körítés kell hozzá. A rózsaszínek után álmélkodva néztem a mélykékeket, a barna mindenféle árnyalatát, közben elterelő hadmozdulatként zöldeket és sárgákat is választottam, aztán sosem látott színeket fedeztem fel, végül óvatosan a feketékre sandítottam, ezt Angyalom elégedetten nyugtázta.
– A világra egyre inkább telepednek csúnya fekete felhők, erről is írnod kell. Sajnos – mondta kellő komolysággal, és én egyetértő bólintással igazat adtam neki.
A talicska megtelt, már egy gombostű se fért volna el, fizettünk, majd távoztunk a pénztártól, reklamáció nincs, tudomásul vettem, hogy ezt a sokféle tollat használatra gyűjtöttük be.
– Most már engedd ki a féket – szólalt meg vigyorogva Angyalom, miután a lakásba értünk.
– Ha kiengedem, elindulok a lejtőn és kő kövön nem marad, aztán amikor leértem, kiírok magamból mindent.
– Az kellene, a kormány és a fék jó legyen.
– A saját kormányom jó, a fékem még túl erősen fog – töprengtem félhangosan.
– Helytelen, akkor állíts rajta. Írjál, de ne várd meg, amíg leérsz! – barackot nyomott a fejemre, rám mosolygott, és magamra hagyott gondolataimmal.
Szót fogadtam. Nem vártam meg, amíg leérek. Most félúton vagyok a bátorság felé – még leginkább lila tollal, de motiváltan és szabadon.
Kép – Web
9 hozzászólás
Szia Kankalin!
Ez a talicskázás nagyon jól sikerült. 😀
Gratula az Angyalodnak, … és persze neked is. 🙂
Nagyon tetszett. Írj, írj, írj. Még sok hasonlót.
A zene nagyon jó aláfestés, a mellékelt képről nem is beszélve.
*
Töredelmesen bevallom, hogy kétszer olvastam el, mert a tekintetem odatévedt a 60 megtekintésre, és láttam, még egyetlen hozzászólást sem kapott ez a nagyszerű próza.
Olvasás közben azon gondolkodtam, hogy a jó írások miért nem kapnak pár szót. Ha 60 emberből csak 20 ember olvasta végig, legalább 5-10 ember írhatott volna valami véleményt.
Az is átfutott a gondolataimon, hogy te, aki a lelked is kiteszed az oldalért, a beérkezetteket átolvasod, ha szükséges javítod, az írások többségét véleményezed is, pont te miért vagy figyelmen kívül hagyva, hiszen az írásaid nagyon is figyelemre méltóak.
Erről szól egy irodalmi oldal… nem? … hogy pár szóval (is) figyeljünk egymásra.
Szóval ezért olvastam el kétszer ezt a huncutságában komoly prózád, mert ezek a gondolatok az első olvasáskor elterelték a figyelmem.
További örömteli munkát kívánok.
Szeretettel: Vox
Szia Vox! 🙂
Belelendültem a talicskázásba, majd folytatom, igaz, nem nekem kellett tolni, én csak írogattam. Örülök, hogy tetszik, bevallom, nekem is. Ilyen rövid idő alatt még nem írtam prózát, szinte kifolyt. Ja, ennyi tollból nem csoda. 🙂
Imádom ezt a zenét, úgy éreztem, hogy mondanivalója illik az írás komoly részéhez. A talicska evidens volt, szerencsére sikerült pont olyat találnom, amilyent elképzeltem. 🙂
Azt elfelejtettem elmondani, hogy speciális tollat is vettünk, amelyikben láthatatlan tinta van. Azzal írtam ezt a történetet. Olyan, mint ama “körtemuzsika”: csak a jó gyerekeknek “szól”. 🙂
A hozzászólásaimat is ezzel a láthatatlan tintával fogom írni, mint ahogy a munka nagy részét is láthatatlanul végzem. Olyan ez, akár a mesében, mégis valóság. 🙂
Köszönöm szépen, hogy kétszer is velem talicskáztál! Örülök, hogy megérte. 🙂
Szeretettel: Kankalin
Kedves Kankalin!
Örülök, hogy rád találtam. Érdeklődéssel olvastam a műved és hallgattam a zenét. Még nem tudom, hogy működik ez a fórum. Milyen gyakorisággal kerülnek fel írások, hol látható, hogy melyek a legújabbak, stb., de talán majd idővel kialakulnak a dolgok.
Szeretettel: Rita
Kedves Rita,
köszönöm szépen, hogy olvastál! 🙂
Belső levélben válaszolok a felmerült kérdéseidre.
Érezd jól magad a Napvilágon! 🙂
Szeretettel: Kankalin
Kedves Kankalin!
Nagyon szépen köszönöm.
Szeretettel: Rita
Ez egy kiváló írás, Kankalin, gratulálok! Gördül, pörög, siklik, humoros, ám mégis elgondolkodtató, és mélyen emberi! Lehet tanulni belőle, hogy hogyan kell, hogyan érdemes írni!
Ölelés:
Joc
Szia Joc! 🙂
Ennyi tollal nem volt nehéz, ömlött kifelé a tinta, csak alá kellett tartanom a papírt, nehogy szétfolyjon (meg hát az Angyanlom se hagyott békén, kénytelen voltam engedni az “erőszaknak”). 🙂
Nagyon jó volt írni ezt a történetet, szárnyaltam, valami féktelen szabadság telepedett rám. Régen éreztem ilyet, még az is meglehet, hogy eddig soha.
Örülök a véleményednek és megtisztelő is.
Köszönöm! 🙂
Szeretettel: Kankalin
Szia! A papírbolt csuda egy hely; lehet ott kapni szuper famentes rajzlapokat, vázlatfüzeteket, garmadában állnak a festékek, finom pasztellek; szeretek ott körülnézni. Veszek is ott különféle rajzeszközöket, de a “nagy mű” egyelőre késik… Meg vannak ott klassz noteszek, hirtelen eszembe jutó “fontos” gondolatok feljegyzésére. Van pár ilyen noteszem, egyelőre üresen. Fontos gondolatok híján. Asszem az lehet a hiba, hogy nincs talicskám. (Sem.) Jut eszembe volt kb huszonkilenc szótárfüzetem; annak idején azok voltak a legolcsóbbak: negyven fillér volt darabja. Mert el kellett bújnom a papírboltba osztálytársaim elől, amikor reggelente vártam “valakit”. És “ha venni kell, akkor venni kell”! Klassz lehet a bajuszos angyalod, üzenem néki, sose hagyjon békén! Mert benned van fantázia! Bocs, ha tapintatlannak éreztem volna hozzászólásom. Nem volt szándékomban.
/szeretettel: túlparti
Szia túlparti! 🙂
Elárulom, hogy megnevettettél, ami ma nem kis teljesítmény, mert elég fárasztó napom volt.
Nem tudtam, hogy “titokban” festegetsz is – illetve festegetnél, ha nem késne a mű, akár a távolsági buszok.
A többiről nem is beszélve. Úgy látom, van a készleteden mindenféle, amivel alkotni lehet, minimum képzeletben.
Én is így vagyok ezzel. A talicskába elfelejtett időt pakolni az Angyalom. Persze azt mondja erre, hogy jó kifogás, de így igaz. Kicsit szétszóródott az időm, azzal tömtem be a kátyúkat. Valakinek azt is kell. 😀
Örülök, hogy tetszett ez az írás.
Köszönöm szépen a vidám gondolatokat! 🙂
Szeretettel: Kankalin