– Jé! Ilyent még nem láttam hosszú életem során – így morfondírozott magában Szili bácsi.
A kert végében magasló szilvafa szomszédos ágain két veréb ült. Az egyik láthatólag gyengébb volt, talán sérült is. Látszott rajta, hogy a bal szárnya eltörhetett, mert csak lógott a törzse mellett. A másik veréb a szájából etette a sérült madarat, hiszen az nem tudott repülni, hogy élelmet szerezzen magának. Szili bácsi elmélázott ezen. Azt gondolta, hogy ilyent csak az emberek tesznek egymással. És lám, nyolcvanéves korára kellett rácsodálkoznia erre a tényre. Eddig nem érdekelte a madarak élete és a természet szépsége sem, de mióta tolókocsihoz kötött az élete szívesen figyelte az ég madarait és a kert növényeit a körtefa árnyékából. Naphosszat gondolkodott a semmibe révedve. Aki látta, nem tudta eldönteni, hogy a jelenben járnak-e a gondolatai vagy a távoli múltban kalandozik-e éppen.
Küzdelmes gyermekkora volt a háború után születetteknek. Szili bácsi szülei próbálták újra felépíteni az országot és értelmes jövőt kreálni maguknak és az utódaiknak. Az újjáépítés során azonban a gyermekek nevelése háttérbe szorult. Olykor koloncként lógtak anyáikon a purdéik. Munkahelyük és otthoni teendőik minden energiájukat kiszipolyozták, a gyereknevelésre már nem jutott idejük. Az utca és a szomszéd gyerekek felnevelték egymást.
– Óh, az a pöttyös labda! Milyen magasra pattogott! De kár, hogy, amikor megkaptam már az első nap a busz elé gurult – villant fel emlékezetében az a szomorú nap, amit máig nem tudott elfelejteni. Napokig könyörgött az anyukájának, hogy kapjon egy másikat, de sajnos nem futotta rá a családi költségvetésből.
Mégis imádta az édesanyját, mert melegséget, szeretetet csak tőle kapott. Az esti simogatások, a jó éjt puszik és olykor egy rövidke mese melengette gyermekszívét. Milyen régen volt már ez. De akármilyen régen is történt, mégis elevenen élt benne az emlék. Még édesanyja kötényének mintájára is emlékszik. Egy sor meggy, egy sor szilva, egy sor alma. Majd ugyanezek kétszer ismételve. Sokszor számolgatták együtt a kötényen a gyümölcsöket. Így tanult meg számolni a kis Szilike.
Huss! Hatalmas lendülettel röppent fel az erősebb veréb a szilvafáról, magára hagyva beteg társát. Talán kötődnek egymáshoz ezek a kis madarak? Lehet, hogy rokonok? – így filozofált magában az öreg. – Na, majd kiderül, meglátjuk, ha visszajön hozzá.
Szeretett a gyümölcsfák árnyékában üldögélni. A fák sűrű levelei védték az erős napsütéstől és pontosan annyi meleget engedtek át, amennyi jólesett a testének. A kellemes időben egy kicsit elszunyókált, majd csakhamar hangos madárcsicsergésre riadt fel. A két veréb ismét ott ült a szilvafa ágán, ahol az imént, és egymással beszélgettek. Úgy tűnt, mintha a sérült madár megköszönné az eleséget, amivel a másik madár megetette, és kicsit erőre is kapott tőle. Vidáman próbálgatta felemelni a törött szárnyacskáját.
Könnybe lábadt szemmel figyelte az öreg a verebek diskurzusát. Mintha értette volna a szavaikat. Ha madárnyelven nem is tudott, de a szituációból leszűrte, hogy a beteg madár hálás volt segítőjének.
Aztán ismét lehunyta szemét és arra gondolt, hogy hányszor segített ő is a nélkülözőknek. Valahogy mindig a látókörébe kerültek az elesett, szegény emberek. Soha nem bírt elmenni mellettük segítség nélkül. Mosolyogva aludt el ismét.
– Papa! Dobd vissza a labdám! – harsogott az unoka, amikor az öreg ölébe dobta a labdáját.
De a papa meg sem rezzent. Hiába rángatta pici kezecskéjével a nagypapa kezét, semmi reakciót nem kapott válaszul. Sírva futott anyjához, hogy ébressze fel a papát, mert az nem akar játszani vele úgy, mint máskor szokott. Nem tudhatta, hogy a papa néhány perce egy szebb világba szenderült, ahol édesanyja kötényéhez bújva mosolyogva alussza örök álmát.
4 hozzászólás
Kedves Melinda!
Meghatóan szép művet hoztál nekünk.
“Nem tudhatta, hogy a papa néhány perce egy szebb világba szenderült, ahol édesanyja kötényéhez bújva mosolyogva alussza örök álmát.”
Egyszer én is így szeretnék elmenni ebből a világból, nem sok éves ápolás, esetleg szenilitás után. Ettől nagyobb kegyelem talán nincs is.
Szeretettel: Rita 🙂
Kedves Rita!
Köszönöm, hogy olvastad írásomat. Az élet ilyen módon való befejezése valóban nagy kegyelem. Férjem jelenlegi élete ihletett meg, aki most, 70 évesen, csodálkozik rá a természetre és órákat ül az udvaron az árnyékban és réved el a külvilág szépségeiben.
Üdvözletem küldöm: Melinda
Kedves Melinda!
Nagyon megható történet!
Szili bácsi nagyon sokat látott életében,de ilyet még soha!
Az egyik madár eteti a másikat.
Sokáig nem érdekelték a madarak,sem a természet!
Most:”Naphosszat gondolkodott a semmibe révedve. Aki látta, nem tudta eldönteni, hogy a jelenben járnak-e a gondolatai vagy a távoli múltban kalandozik-e éppen.”
Különösen meható a befejezés,
“? Papa! Dobd vissza a labdám! ? harsogott az unoka, amikor az öreg ölébe dobta a labdáját.”
Ott is maradt!
Szili bácsi:
” egy szebb világba szenderült, ahol édesanyja kötényéhez bújva mosolyogva alussza örök álmát.”
Gratulálok,nagyon megható írásodra!
Szeretettel:sailor
Legyen szép napod!
Drága Melinda!
Végtelenül megható , mélyen érintő történet.A legfinomabb lélekszálakból szőtted az elmúlás meséjét,…..szebb határátlépést ember nem kívánhat…..szeretetteljes, harmonikus,természetes, könnyű és szépséges.
Mély elismeréssel és körülölelő szeretettel gratulálok!
Napfény