A falu fölött a hegyen,
Egy kastély áll a napsütésben.
Áll és várja mosolyogva
Hogy valaki megtalálja.
Közben cserepei lehullanak,
Rózsái egyre csak nyílanak,
Az elvadult kertben, az omló falakon…
Szirmaikat minden nyáron megszámolom.
II.
Mert én megtaláltam, rábukkantam
És tündérvárrá változtattam
Gyermeki képzeletemmel
Mely oly sok mindent fed el:
Színessé varázsoltam a falakat,
Éppé a szilánkká tört ablakokat.
De a rózsák maradtak ugyanolyanok,
Vadult szépségükben zabolátlanok.
III.
Amíg kislány voltam, fel-felszöktem oda
Azt a helyet édesanyám mutatta:
Bújjak el, ha bántani akarna bárki!
De sosem szabadott volna ott éjszakázni…
Egyszer mégis…mégis ott maradtam,
A rózsákat figyelve elbóbiskoltam
Nem is vettem észre, hogy az idő hogy szalad
Sötét volt, s hazatérni nem volt bennem akarat.
IV.
Ott maradtam…kislányként egyedül
Mikor a teliholdban valaki hegedül.
Fényes volt az éjszaka…Mégis féltem
A kísértő hangok elől bemenekültem
…A kastélyba
A romfaló kastélyba
A kísértetkastélyba…
Ó, bár ne tettem volna!
V.
Sötét zugokból rémek néztek rám,
Futni kezdtem, nem követnek tán…
De mindenhol ott voltak!
Mindenhol rám találtak!
Ördögök arca vigyorgott felém,
Elrepült felettem egy bőrszárnyú rém,
Úgy féltem,úgy féltem,
Sóhajok keltek az éjben!
VI.
Nyikorgott a padló, hol nem jártam,
A lépcsők tetején fényeket láttam…
De nem volt ott senki, sehol
Csak egyvalaki szaladt szobáról-szobára:
Én voltam az, a rémület árvája,
Szívem a jeges csöndbe hasító,
Torkomban zajjal doboló…
VII.
Az árult el engem.
A menekülést kerestem.
De jó volna madárnak lenni,
És innen most elrepülni!
Összekucorodva ezt gondoltam egy ablakmélyedésben,
Remegve a holdezüstre festett rózsákat néztem
Mikor egy lépcsőn lejött ő, és felém lépkedett.
Kezét nyújtotta, szemével olyan szépen nézett!
VIII.
Ember volt, eleven, igazi ember!
Majd ő segít, majd ő rejt el
Mondta rám villantva kedves mosolyát
Magához vont, odakint vérvörössé váltak a rózsák…
A padló is vörös lett, és kezében a penge
És ott hagyott vörös ruhában, elment nevetve.
Csak a holdfény maradt…a rémek arcai a sötétben
Lehunytam a szemem, csak ne kelljen a holdat néznem…
IX.
Mert az is vörös lett, ahogy eljött a hajnal.
Vagy az valami más volt?
Olyan jó volna madárnak lenni…
Vagy az is vagyok már?
Akkor leléphetek az ablakpárkányról…
Csend. Tompa puffanás, aztán egyre terjedő vörösség…
10 hozzászólás
Hátborzongató, ahogy a napsütötte vidám rózsás vadregényes táj kísértetkastéllyá változik, ahogy felkel a Hold… azt a részt nagyon jól át tudtam érezni, átadtad szépen. A vége számomra kissé zavaros, amolyan többféleképpértelmezhető, elgondolkodtató, de ez nem hátrány, csak kicsit nehezít, hogy sejtelmessé akartad tenni. A legvége persze teljesen világos, egyértelmű utalás a leléphetek az alakpárkányról meg a tompa puffanás, de az a vörös pengés ember…vér, persze, de ha megölte, akkor hogy ugrott le aztán az ablakból, vagy most akkor hogy is van ez…? Lehet, hogy csak én nem értem.
A többi része viszont nagyon nagyon nagyon jó!
Üdv
Zsázsa
Ugyanezt a kérdést amit az elöttem szóló én is felteszem és várom a válaszod. Jó kis kedvcsinálót írtál az ajánlom magamat részbe onnan találtam ide. A vers jól sikerült vannak benne nagyon szép fordulatok főleg ez fogott meg. De néhány versszakban a kényszerrímet éreztem:lehet hogy nincs igazam.Grtaula!
Még mindig várom a váalszod!:D
Még mindig!!!!:D:D:P
Sziasztok! Borzasztóan sajnálom, hogy eddig nem válaszoltam, de a gépem tele van vírussal, és nem nagyon merek ideülni mellé…De most megpróbálok egyszerre gyorsan és hosszan válaszolni!
tehát, ez az egész vers egy nagyon kedves barátom ötletére született meg, volt ugyanis egy ugyanilyen című, kábé 12 éves koromban írt költeményem, és azt újítottam föl az ő tanácsára. Az is ilyen kis lightosan kezdődő napsütéses idill volt, mint ez. Ez a barátom különben operarajongó, és ezért javasolta, hogy írjam meg olyanra az újított változatot, amit egyszer majd talán meg tud/fog zenésíteni (különben az orvosira jár, szóval nem tudom, hogy lesz belőle zeneszerző…:P).
Mondom, jól van, megírom ilyen Wagner féle őrüléses-sikítozósra.
Erre kitalálta még azt is, hogy kezdjem úgy, mintha egy kislány mesélné, ha jól megnézed, Michelangelo, az eleje eléggé olyan is. És a lényeg az, hogy a majdani operában majd ki fog derülni, hogy a kislány nem is kislány, hanem egy felnőtt nő, aki kicsit bolond, és most visszaemlékszik a gyerekkorára. És akkor jön a késes ember. Aki meglepi a kislányt a kísértetkastélyban, és megvágja. Na de! Ebbe a lány nem hal bele, “csak” megőrül. És amikor az utolsó versszakban lelép az ablakpárkányról, azt már mint felnőtt nő teszi, aki nem akar tovább emlékezni erre a borzalmas epizódra az életében, meg egy kicsit bolond is…
Hmm, nem tudom, most ez így jobban érthető-e, de ennyire tudtam megmagyarázni. És rohanok, különben a vírusok megeszik a gépemet! ;P
Örülök, hogy tetszett nektek!
Nekem érthető volt a visszaemlékezés…
Köszönöm a verses mesédet/prózádat… megérintett. Szépek a képeid, erőteljes a szóhasználatod! Köszönöm.
Szia!
Nekem nagyon tetszett, csatlakozom Tituszhoz, a szóhasználatod éles és tiszta, bejött!
Köszönöm a választ.
Nagyon tetszett a vers hangulata, imádom az ehhez hasonló fantasy-misztikus műveket. Szerintem a késes ember megjelenése is találóan lett megírva, és voltak sorok amik kifejezetten jók voltak. pl.: De a rózsák maradtak ugyanolyanok,
Vadult szépségükben zabolátlanok.
Jó kis mese, tetszik ez a kastély 🙂 Tetszik, hogy olyan kis ártatlannak tűnik a rózsáival, aztán, mikor leszáll az éj… De azért jó, hogy fűztél hozzá egy kis magyarázatot. Én azt hittem, hogy a kislányt megölte a késes alak és aztán a szelleme lép ki az ablakon, és nem is tudja, hogy meghalt. De így már minden világos.
Üdv.: Phoenix