Nem visz messzire a dallam,
csak annyira simít belém
béna gyászt,
mint gyermekkoromban az ég
ha megrázta nehéz kontyát,
s haragosan villogtatta
vöröslő szemét…
Most is csak esdeklem!
A hőség könnyeket mart belém,
s véresre kente súlyos láncát
a tobzódó éj.
A zongora szól!
Sejtjeimet dermeszti,
majd olvasztja a dallam.
Fáj!
Ahogy a lehullott évek
gyűrődnek sorsom fája alatt,
az elfogadás meztelenre rágja
a kivérzett napokat.
3 hozzászólás
Kedves Tímea!
Remek képeket használsz.
Tetszett a versed.
Üdv: harcsa
Kedves Tímea!
´Fáj´
Ahogy a lehullott évek´…
Írásod lényegét fejezi ki az utolsó öt sor!
Szeretettel grqatulálok:sailor
Kedves Tímea!
Nagyon szépen fejezed ki a fájdalmat, gyönyörű ez a vers! Szeretnék gratulálni hozzá!
Üdv: C.