Szívemre kis, oktalan boldogság feszül –
lám, megszólítanálak ismeretlenül.
Fényeket rejtek el megtörtek szemébe –
csillagot hintve a csillagtalan égre.
Egy régi bakelit visszhangot ver bennem,
és elszavalom a legkorábbi versem,
még az undok telet is szeretni tudom,
csak nevetem a tükröm, kedves hazugom.
Nyugalmam olyan, akár az olvadt viasz,
hogy adhatok magamból, az nekem vigasz,
és karomba zárnám az átkos világot,
még ma feloldozom mindazt, aki bántott.
Fekete az éj, csak a Holdfény színezüst,
oly könnyű az ünnep, akár az aranyfüst,
s míg gyertyát gyújtok az utolsó vasárnap,
hallgatag angyalok vállaimra szállnak.
2006. december 17.
8 hozzászólás
Köszönjük az írásod, nagyon szép lett, különösen az utolsó versszak varázsolt ünnepi hangulatba, az első három tartalmán még gondolkozom, többször olvasós vers, sok-sok háttérgondolattal. Szóval gratulállok! 🙂
Nagyon szép, meghitt vers.
Köszönöm, kedvs Gyémántkereső 🙂
Kedves Ginevra, köszönöm 🙂
Nagyon szép, köszönöm neked!
Kedves Tündi, én tartozom köszönettel – örülök, hogy tetszett 🙂
Hát, mit ne mondjak, teljesen a hatásod alá kerültem. Pedig most augusztus elseje van, és ilyenkor ritkán van karácsonyi hangulatom. Igazán szép vers, bár azok után, amit eddig olvastam Tőled, nem is számítottam kevesebre.
Nagyon köszönöm 🙂