Bár megvakult a kármin ég,
s körül kihalt, kopár vidék;
bár tóba hullt a napsugár,
de lángderűs a láthatár…
Ki nem találja otthonát,
úgy járom én az út porát;
amíg a messzi sejtelem,
dereng, hogy egyszer meglelem…
S bejárva hányatott utam,
nem lesz, csak visszanyelt szavam;
s akár az üldözött rabok,
kitárt karodba roskadok…
10 hozzászólás
Az első versszakban gyönyörű képek… azután a fáradt vándor végre hazatalál.
Nagyon kifejező, szép vers.
Szeretettel
Ida
Kedves Ida!
Köszönöm látogatásod, kedves szavaid, értékelésed.
Üdv. a
Kedves Antonius!
Valóban a napsugár a tóba hull, de másnap mindig reménnyel ébred.
Tartalmilag mély érzésű vers, átérződött belőle a magány, ám az utolsó sor mégis bizakodást sejtet. Verstanilag, ritmikailag is csak gratulálni tudok. (….és ezt nem csak udvariasságból írom, hanem így is gondolom!)
Üdvözlettel: Zsóka
Kedves vagy Zsóka, köszönöm.
Üdv. a
Nagyon szépek a képek és az érzelemkifejezés is… közben a könnyed dallamosság is megvan, az ilyen verseket szeretem leginkább!
Gratulálok: Delory
Akkor csak gyere kedves Delory, szívesen látlak mindenkor. 🙂
Köszönöm kedves szavaid.
Üdv. a
Kedves Antonius!
Megfogott a versed hangulata, az írásod módja( stílusa). Érdemes volt elolvasni.
Üdv: Ági
Köszönöm kedves Ági a látogatásod, kedves szavaid.
Üdv. a
Megint azt kaptam,amit tőled már megszoktam, a tökéletességet. Három szíven ütő versszak, mesteri rímekkel,fájdalmasan szép képekkel. A versed úgy sír, hogy közben mosolyog az arca.
Üdv:
Millali
Zavarba hozol kedves Millali.
Köszönöm megtisztelő figyelmed, kedves szavaid.
Üdv. a