elterül aléltan a lusta kéj
kimerült már és fáradtan elnyúlik
ágyunk gyűrött szőnyegén
a vágy most észrevétlen változik
mint festményen a felkent színek
foltok vagyunk csak Te meg én
egymásba folyó öleléseink még tartanak
testünk még nem billent át a valós-idő peremén
vágyakkal szőtt háló borul fölénk
egymáshoz menekült két vacogó lélek
elrejtőztünk tüzeink emésztő lángjában
lassan elhamvadunk …de nem félek
2 hozzászólás
Nehéz bármit írni e versre. Minden sorát át lehet érezni. Gyönyörű.:)
Szép napokat kívánok!
Szervusz Colhicum!
Ennyi nekem tökéletesen elég! 🙂
Köszönöm!
Szeretettel: koma
Honlapom: http://www.verselo.gportal.hu