Miként viharos, szél őszi éjszakákon át,
Nyögeti, tépi, gyötri a fát,
Bár nem tudja, miért teszi ezt,
Hisz a fa ellene, nem vétkezett.
Mégis csűri, csavarja az ágat,
Mintha boldoggá tenné, hogy tépázhat.
S, hogy egy-két ág, helyéről földre hull,
És ott fekszik némán, ártatlanul,
Néki szabad utat adva,
Újra felkapja, magával ragadja,
Nem hagyja, s újra földre dobja.
Kedvét leli benne, hogy jól megtiporta.
A tehetetlen ág, tűri sorsát,
Már nem jajong, nem sír, bár fájt.
Már a vihartól, kegyelmet se kér,
Tudja, a bitangnak, ez mit sem ér.
A vihar, az úr! Kitombolta magát!
Elégedetten, harsogva tovább állt!
Mint ki jól végezte dolgát,
Kit senki, soha nem dorgált!
A fát meggyötörve ott hagyja,
Gyökerével földbe kapaszkodva,
Hogyha újra kedve tartja,
Még nagyobbat csavarhasson rajta!
Bosszút áll az ártatlan fán,
Mert mikor jön, útjában áll.
Nem tűri a bitang, hisz ő azúr!
Remegjen minden fa, ártatlanul!
2 hozzászólás
…..:)költészeted harcos hangvételű!!!!!!!!!!!!!!!…ritka a női költők között:):)…szépen megmunkált vers!!!:):)…..
Nagyon szépen köszönöm felemelő véleményed.van igazság abban amit ísz, az élet kemény harcost formált belőlem, férfias halyt állást követelt.Sajna:(
Másik: Csepelen végeztem az álltalános iskolát:)
hát az viszont talán tulzás hogy költő nő lennék.de ha te igy gondolod, a legnagyobb elismerés és hásan köszönöm,igazán jolesett.
köszönöm hogy ismét itt jártál.
Viszont látásra