Összekarcolt asztallap a város,
fölötte álmosan könyököl a tél.
Az este, a jó öreg kocsmáros,
unásig hallgatott sztorikat mesél.
Se eleje, se vége a mának –
két állomás között elakadt vonat.
Latyakba lépnek fahéjszín árnyak,
némák az utcák, akár a gondolat.
Ilyenkor barackot kéne enni,
vagy frissen sült, forró tengeri halat,
habos fürdővízben elmerülni –
tán kibillenne a bénult pillanat.
Hallani, mint nő a mész a csontban,
folyékony üvegként nyúlik a csend.
Egy álom az ablakomnak koccan,
s a hó éjféltájt újra szitálni kezd.
10 hozzászólás
Nayon szép, szabályosan kidolgozott versben ecstelted a téli város életét. Nekem nagyon tetszik, ahogyan a harmadik verszakaszban megadtad, hogy mit kéne tenni.
Gratulálok. Kata
Nagyon köszönöm, kedves Kata! Örülök a véleményednek 🙂
Erika
Kedves Netelka!
Jó vers! Tetszik!
Üdvözlettel. santiago
A versed elragadó!"Folyékony üvegként nyúlik a csend", és sorolhatnám tovább…
Szívből gratulálok!
Szeretettel:Selanne
Köszönöm, kedves Santiago!
Kedves Selanne, örülök a véleményednek 🙂 Köszönöm!
Kedves Netelka!
Nagyon érzékletesek a képeid. Tetszik 🙂
Gratulálok a szép vershez!
Üdvözlettel Dreaming
Köszönöm, kedves Dreaming 🙂
Csodás! Már megint! Mint mindig! Kötet???
Üdv, Poppy
Ó, kedves Poppy, egyrészt miből? Másrészt, a két költőtársammal közösen kiadott kötetből is hegyekben áll még az asztalomon :/ De ha rám szakad az OTP, én szeretném. Addig nemigen van rá esély 🙂
Köszönöm a hűséged 🙂
Era