Álmomban láttalak,
ültünk a fa alatt.
Olyan volt épp, mint rég,
nevetett ránk az ég…
Köröttünk kies táj,
dús réten békés nyáj,
szikrázó napsugár,
igazi, forró nyár.
Szemedben izzó fény,
benne a vak remény,
hogy végre révbe érsz,
s nem lesz bús ébredés.
Karodba simultam,
szerelemre gyúltan,
némán ittam szavad,
s hittem, mindent szabad…
Ám a kép tovatűnt,
álomban elmerült,
feneketlen mélyre…
– s én nézek, fel az égre!
4 hozzászólás
Kedves Borostyán!
Nagyon szép az álmod! Szépen megörökítetted. Gratulálok!
Barátsággal Panka!
Kedves Panka!
Örülök, hogy tetszett:)
Üdv: Borostyán
Kedves Borostyán!
Az álom mindig jó. Ha szép akkor azért, ha rossz, azért, hogy csak álom.
Ez a versed nem álom, csak arról szól, de nagyon szépen szedted rímekbe a képeket.
Gratulálok!
Szeretettel:
Hamupipő
Kedves Hamupipő!
Ha hiszed, ha nem, magát a verset is szinte teljes egészben megálmodtam, s amikor felébredtem, csak le kellett írnom…:)
Puszi: Borostyán