Hogyha megmoccansz párnádon éjszaka;
feléd fordulok, s lágy szellő legyint meg;
édes sóhajodnak ábránd-vándora…
S csodálva nézem; ahogyan keringnek
az álom képei szép arcod körül ,
csillagport szórva bársonyos pilládra…
Képzeletem felszáll, majd alámerül,
hogy forró tested lankáit bejárja…
És nem számít, hogy eltakar a paplan ,
úgyis átlátok én minden vánkoson.
S ahogy a gyermek, titkos vágy alakban;
Szerelmes szívem a selymen átoson…
Megsimogatlak akkor a lelkemmel,
S úgy őrzöm álmod, mint aki kincset lelt…
9 hozzászólás
Ez egy csodálatos szerelmes vers. Mi lehet annál szebb, ha még álmunkban is szeretnek bennünket?
Köszönöm szusi, hogy elolvastad.
Örülök, ha tetszett…
🙂
Hejjhajj, na végre, egy igazi szerelmes vers 🙂 különösen jóleső érzés volt olvasni a vágyódó szavakat, a szép gondolatokat, köszönöm!
Hanga
Én köszönöm Hanga, hogy itt jártál.
🙂
De szeretnék ujra ennyire szerelmes lenni………Érzem, hogy szívből jött! Gratula…
Ne add fel a reményt…
🙂
Köszönöm, hogy olvastál.
🙂
Szia Braunel! 🙂
Nagyon tetszik a tartalom és a forma, örömmel olvastalak! 🙂 Bevallom, lesegetek is, mert Shakespeare engem is elcsábított. 🙂
Köszönöm a "lámpást"! 🙂
Szeretettel: Kankalin
Köszönöm szépen Kankalin…
Megszavazom Neked a "leghűségesebb olvasóm" címet…
🙂
🙂 Köszönöm, legalább valamiben élen járok. 🙂